1000101 I.

A jövő útjai / Novellák (1105 katt) Homoergaster
  2013.04.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/10 számában.

Amikor veszem magamnak a bátorságot, hogy elmeséljem, amit tettem, tisztában vagyok a helyzetemmel. Sajnálatos a tény, hogy az emberiség nagy részének szellemi képességei korlátok között mozognak, így reménytelen, hogy a többség türelemmel mérlegeljen a hétköznapi tapasztalatoktól távol eső, idegenszerű és ritka jelenségeket. Az empirizmus időnként meglehetősen közönséges fátyla jótékonyan eltakarja azokat az aspektusokat, melyek megértéséhez esetleg több szellemi erő szükséges. A nevem nem lényeges, egy voltam azok közül, akik a háttérben megalkották az első magyar elektronikus számológépet. De nem ezt akarom elmesélni...

...Amikor azon az éjjelen, 1961 novemberén feltettem a KÉRDÉSEM a gépnek, az egyetlen rögeszmés kérdést, ami foglalkoztatott, féltem az esetleges kudarctól, de még jobban a választól. A kísérletem teljesen tudománytalan volt, ha rájönnek, mit tettem, vége a tudományos pályámnak. Magam sem tudom, miként kerített hatalmába az őrült gondolat, hogy egy általam is jól ismert szerkezettől, melynek működésével maradéktalanul tisztában voltam, ilyet kérdezzek. Talán az a történet a ludas, amelyben egy lusta amerikai srácot egy számítógép éltanulóvá programoz át, s amit kevés szabadidőmben olvastam el, kollégáim unszolására. Bár aligha ez az oka mégis, hogy azon az éjen a Szovjetunióból kapott tervek alapján kifejlesztett és megépített első magyar számítógépet olyan működésre bírtam, ami messze túlmutatott annak lehetőségein. Nem is lenne értelme ezt megörökíteni, ha a gép úgy viselkedett volna, miként azt ezen új tudományág alapja, a logika diktálta volna. De nem ez történt, a gép VÁLASZOLT a kérdésre, sőt továbbment...

...Több mint egy esztendeje már, hogy készültem erre, tervezgettem, manővereztem, akár egy bűnöző. Az is vagyok, mert csaltam a gépidővel és lyukkártya-szalagot loptam. Nem voltak fenntartásaim az ügyben. Úgy jártam el, mint egy kém, konspiráltam, bár ez irányú ismereteimet csak tájékozódás céljából elolvasott kémtörténetekből meríthettem. Ezekben mindig egy imperialista ügynök és-vagy egy 56-os disszidens próbálja akadályozni a békés szocialista építőmunkát, de a magyar elhárítók résen vannak. Szerencsém, hogy én nem voltam se kapitalista, se 56-os, csak egy izgatott tudós, aki kíváncsi volt. De azért kém voltam, a jövőbe akartam bekémlelni, és az őrült gondolat, hogy az M-3-assal ez sikerülhet, nem hagyott nyugodni.

Teljesen logikátlan volt, hiszen a számítógép csak azt „tudja”, amit beleprogramoztunk. Azok a sci-fik, amiket a gép építése közben olvastam, azonban elültették a kisördögöt a fejembe. A szovjet sci-fi, amiben az űrrakétát vezérlő elektronikus számológépe segít az embereknek, vagy Asimov robottörténetei... aztán elolvastam Lem Summa Technologiae-ját, és ott álltam zsibbadtan, döbbenten, tudtam, hogy a számológépeké a jövő. Az agyam zúgott, ahogy egy nyári reggelen, mindenkit megelőzve bementem az intézetbe, és a készülő fémmonstrum előtt álltam. A jövő űrrakétáit ilyen gépek irányítják vajon...? Egy biztos: azoknak sokkal kisebbnek kell majd lenniük. A jövő kis számítógépei... ezt ott állva el sem bírtam képzelni, és bevallom, még ma is nehezen megy.

Amikor azon a januári napon, 59-ben beindult a gép, mindannyian ujjongtunk, az 57 óta tartó megfeszített munka meghozta gyümölcsét. Az elméleti rajzok, logikai és áramköri leírások fizikai, működő valósággá lettek. Attól kezdve matematikusok őrjöngtek a gép előtt, hiszteroid ábrázattal figyelve a biteket kijelző lámpákat, hogy hol tart a gép az adott számításban. Miközben újabb programokon törtük a fejünk, és a régieket csiszoltuk, de már számítástechnikai szeminárium indult, bár az MTA fanyalgott. Viszont a szovjetek aláírták a gyártási jegyzőkönyvet, azaz gyakorlatilag átvették, elismerték a magyar számítógépet.

Ekkor, szinte másnap elkezdtem a konspirálást. Lehet, hogy én vagyok az első, aki egy számítógépet kémlelésre használt, a jövő kikémlelésére. Miközben a gépidő-kimutatással manipuláltam, s azon törtem a fejem, hogy lophatnék el egy szalagot, és eközben egy teljesen új programot is kellett írnom, egyedül, senki segítségére sem számítva. A novellabeli számítógéppel ellentétben a mienk nem volt értelmes lény, ez akkora ökörség, hogy harsányan röhögtem rajta, mikor olvastam. Olyat hiába is kérnek tőle, amire nincs beprogramozva. Nem gondolkodik, csak logikai láncolatokon halad. Programokat hajt végre... ám ha az a program túlmutat a megszokott kereteken, számításokon... ha más a megközelítés...

Volt időszak, amikor nem hittem, hogy ilyesmit sikerülhet megírnom, csak sejtettem, merre kellene haladnom, ám többszöri eredménytelen nekihuzakodás után egyszerre csak megleltem a formulát, a nyelvezetet, amit lefordítva a gép használta jelekre, elkezdhettem a kérdés megfogalmazását. A problémát hetekig rágtam, és időnként a szellemi összeomlás határa jutva lassan, de biztosan haladtam előre. A kulcsot egy különös álom adta meg.

Amikor nem ezzel az őrülettel foglalkoztam, egy régi könyvet olvasgattam, amelyet a nagyapám hagyott örökül rám. Tele volt mindenféle bonyolult, cirádás jellel, és alig, vagy egyáltalán nem kiejthető szavakkal, amik versekbe voltak szedve. Állítása szerint keleten szerezte az öreg, de nem mondta el, hogy hol. Akkor bízta rám, mikor megtudta, hogy kultúrantropológus akarok lenni. Azt már nem érhette meg, hogy hűtlenné válva a gyermeki álmomhoz, a matematika és az ismeretelmélet mellett kötöttem ki. Valószínűleg árulásként élet volna meg.

Az álomra nem nagyon emlékszem, csak egy rendkívül nyomasztó hely emléke maradt meg, ahol bolyongva a torznak tűnő, természetellenes szögű falakon zölden lüktető ábrákat silabizáltam. Álmomban úgy éreztem, értem is azokat. Utólag hiszem, hogy ezek az ábrák, miket ébredéskor elfeledtem, segítettek valamiképp. Először leírtam magamnak egy papírra: Mi lesz 2000-ben? Ennyi volt az egész, ezt aztán egy olyan közegbe kellett helyeznem, hogy a gép tudjon vele mit kezdeni. Nem volt egyszerű mutatvány, ráadásul az ellenőrzésről le kellett mondanom, csupán egy részletet futtattam le, a hídépítési műveletek közé csempészve. Pofátlan voltam, a főnökeim szeme láttára ellenőriztem a privát programom! Annyira el voltak foglalva, hogy semmit se vettek észre!

Közben egy szerencsés véletlennek köszönhetően sikerült lyukszalagot is lopnom, valaki ügyetlensége miatt egy rakás szalag tönkrement, és én kaptam az alkalmon, hogy a selejtezési jegyzőkönyvet én írhassam meg. A részprogram hibátlannak bizonyult, de többet nem mertem kockáztatni, hogy valakinek esetleg feltűnjön a plusz munkafolyamat.

Azokban a napokban már a közelgő ünnep hangulata volt az úr. Az utcákon már napok óta a kirakatokat díszítették Lenin, Marx és Engels képeivel. A vörös csillagok a lámpák fényében furán hajladoztak, elevennek tűntek. Az autóreflektorok is a mozgás nyugtalanító érzetét keltették… ez a mozgás vízszintes volt, de eszembe jutott róla egy másik, egy függőleges…

A munkanap végén nagy feltűnően nekikészülődtem a távozásnak, ekkor már szemerkélt az eső, miután egész nap hideg szél kergette odafenn a sötét fellegeket. Úgy intéztem, hogy az utolsók között maradjak, és nem esett az se nehezemre, úgy helyezkedni, hogy engem bízzanak meg a gép lekapcsolásával. Nem tettem meg, csak imitáltam, és azzal foglalkoztam, hogy minél jobban álcázzam ezt. Az egészen halk zúgást szerencsére elnyomta a hatalmas eső zuhogása és a szél süvítése. Én csuktam be az ajtót, s mivel elvállaltam, hogy másnap elsőnek jövök, hogy a gépet elindítsam, nekem adták a kulcsot, hogy zárjak. Arra is fel voltam készülve, ha le kell adnom a kulcsot. Régen volt már másolatom, mégpedig az ócska gyurmás trükk segítségével. De a kulcs nálam maradt, sőt még együtt érző pillantásokat is kaptam, hogy ebben az időben kell majd hajnalban bejönnöm.

Látszólag távoztam én is, aztán visszalopakodtam, akár egy tolvaj. Ezen a ponton már tényleg az voltam... a jövő tolvaja, legalábbis így gondoltam magamra. Szinte kéjes érzés volt a jövőkém szerepe, nem érdekelt többé más, csak a tett, amit elkövetek... igazi bűnöző lettem... De lehet, hogy csak egy őrült...

...Nem volt nehéz dolgom, az eső egyre jobban esett, a szél pedig vadul kotorta. Tudtam, hogy később az idő még rosszabbra fordul, hajnalra meglehet, fagyni fog. Azéjszakai portás ki sem dugta az orrát a fülkéjéből, kajánul arra gondoltam: akár szét is szedhetném a gépet, és a darabokat hazavihetném, azt sem venné észre. Reszkettem, de nem a hidegtől. Úgy settenkedtem végig a folyosón, akár egy ellenforradalmár a kémregényekben. Úgy is éreztem magam, bár a forradalmat izzadságos rémálmokban látom néha, ha valami megfekszi a gyomrom. 56-ban csak a számat tátottam, s volt, hogy napokig ki sem mozdultam otthonról. Az MSZMP-be beléptem, bár azelőtt nem voltam párttag, de most be akartam magam biztosítani. Később, amikor a számológépet kezdtük építeni, bizony észrevettem, ez egy jó taktika volt, megbíztak bennem. Most viszont igazán úgy éreztem magam, mint azok a fiúk akkor!

A gép türelmesen várt... nem rám, csak úgy várt a következő utasításra, programfuttatásra, mivel nem kapcsolták ki... én nem kapcsoltam ki. Az ismerős zúgás a surrogó esőn át megnyugtatott, ez az én éjszakám! A válaszon, amit fel kell mondanom, ha valaki rám nyit, sokat gondolkodtam. Két hete manőverezek egy részkérdéssel, híd számításaiból, ez az alibim, ha kérdezik, ezért jöttem vissza. Úgy érzem, valamit ellenőriznem kell. Nem egy tűzbiztos alibi, reméltem, nem lesz rá szükség. Nekiláttam, hogy a feladatot betápláljam a gépbe, nem volt egyszerű, mert eltértem a szokványos nyelvezettől, ám mégis haladtam. Ez is azt bizonyítja, hogy a gép sokoldalú, nem csupán egy módon lehet használni, ahogy eddig tettük... azt hiszem, ezt megtartom magamnak, még jól jöhet.

Amikor végeztem, az órára néztem és azonnal megértettem, miért érzem magam felmosórongynak: 3 teljes órán át megszakítás nélkül dolgoztam! Hátrébb léptem és vártam, először nem történt semmi, már azt gondoltam, hogy az egész, amit eddig csináltam, semmit sem ér, de aztán a jól ismert zúgás helyét egészen másfajta vette át. Ilyet még nem hallottam! Azt hittem hirtelen, hogy elromlott, a rémület azonban csak másodpercekig tartott. Aztán csend támadt, mintha kikapcsoltam volna a masinát, ilyet sem csinált még, a megbízható zúgása dögvészes csenddé vált! A kijelzők azonban villogtak, a gép „kotlott” az adataimon!

Úgy éreztem, hogy ez egy örökkévalóság, hogy megette a fene az egészet! DE nem romlott el semmi, az új nyelvezet új működést kíván, csak a bitek ugyanazok, de a megközelítés teljesen más! A gép hirtelen munkába lendült, és én megkönnyebbültem. A megszokott zúgás visszatért, de egy eddig ismeretlen zaj is hallatszott: furcsa búgó zakatolás... hátborzongatóan szervesnek hatott ez a zaj, mintha zihálna a gép! Figyeltem, de ezen kívül semmi abnormalitást nem észleltem a számológépen. Minél tovább álltam előtte, annál inkább az az érzet lett rajtam úrrá, hogy a gép éppen olyan most, akár egy rakodómunkás, aki valami nagyon nehezet cipel! Minden idegszálammal éreztem, hogy megbirkózik vele, csak erőfeszítés „szokatlan” neki. Aztán rám tört a sürgető szükség, és otthagyva a gépet a feladatával, kiléptem a folyosóra.

A mozdulatlan, sötét folyosó az eső hangjaival egy elsüllyedt hajóra emlékeztetett. Az ablaktáblákon lecsurgó, szinte érezhetően hideg víz, absztrakt, szürrealista árnyakat rajzolt a falakra. A mellékhelyiségben sem mertem lámpát kapcsolni, az utcáról beszűrődő fény és a víz hangja álomszerűvé tett mindent. Mi lesz, ha valami végzetes hiba történik, és nem tudom helyre hozni? Eszembe jutott az álombéli bolyongás abban a torz városban. A hirtelen feltáruló párhuzam a fagyos esőben úszó épület sötét mélye és az álomváros között fejbe vágott. Az a hely olyan benyomást tett, hogy sokáig mélyen a víz alatt volt, csak most hirtelen a felszínre vetette a geológia… vagy nem is az?

Ezen hosszan töprengtem, mert az érzet maradt, a képek elúsztak, és nem tudtam visszahozni azokat. Amikor visszatértem, először nem nyitottam be. Ott álltam az ajtó előtt, és hallgatóztam, a gép egyenletesen zúgott. Amikor beléptem, első pillantásom a gépre esett, ontotta magából a szalagot! Döbbenten néztem, mi lesz, ha idő előtt elfogy belőle az összelopkodott szalag? Izgatott voltam, van-e válasz... értelmezhető válasz, vagy csak feleslegesen fogyasztottam az áramot, túráztattam a drága s pótolhatatlan számológépet? Ha van válasz, mi az? Mire mindezt végiggondoltam, a gép hirtelen abbahagyta a munkát! Végzett!

Hajnali 4 óra volt ekkor. Reszkető kézzel vettem ki a szalagomat, s raktam vissza a helyére a hivatalosat. Vénembernek éreztem magam, szédelegtem. Csak akkor lettem kicsit jobban, amikor kialudtak a gép fényei, és a VÁLASZ, ha az volt egyáltalán, egy vízhatlan tasakban a táskámban lapult. A portás mélyen aludt a kalickájában, úgy osontam ki onnan, akár egy szellem. Az eső elállt, csikorogva fagyni kezdett. A mai napon a baleseti statisztika lesz a téma, hányan törték ki a karjukat, lábukat, amikor óvatlanul léptek. Hány autó nem tudott megállni időben. Csak annyira mentem haza, hogy az előre elkészített rejtekhelyre dugjam a szalagot, ittam egy kávét, ettem, s máris indultam vissza. Ezúttal hivatalosan...

...Reggel 6 órakor léptem be a kapun. A portás álmos, nyúzott arccal nézett rám, pont úgy, mint aki kísértetet lát. Igyekeztem fesztelen lenni, vidám, hogy megmaradjon benne ez a találkozás.

– Jó reggelt! – köszöntem rá hangosan. A vidám hangomat hallva megpróbálta összekapni magát.
– ...ó reggl...t - válaszolta kásásan.

Megszántam, nem lehet valami kellemes egyedül tölteni a hideg, nedves estét egy „üres” épületben. Rohantam fel a géphez, a folyosón még nem égett a villany, így hátborzongatóan ismerős látási viszonyok között nyitottam be a számítástechnikai laborba. Felkapcsoltam a lámpát... legalábbis a kapcsolót elfordítottam, de sötétben maradtam. Megborzongtam, mert ez is túlzottan hasonló volt az éjszakai helyzethez. Vállat vontam, biztos kiégett az izzó. Beindítottam a gépet... nem történt semmi! A masina meg sem mukkant, se egy fény, se egy hang! Dermedten álltam ott, egy hideg gombóc formálódott a gyomrom helyén.

– Tönkretettem! – Zsibbadtam ácsorogtam, az agyam kiürült. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta Mezős kartárs. Egyenesen rám nézett, én pedig őrá. Nyitottam a szám, hogy valami magyarázatfélével próbálkozzak, de Mezős megelőzött.
– Semmi baj, kartárs, nem kell megijedni, áramszünet van! Az eső ráfagyott a vezetékekre. Amíg a leszakadt kábeleket nem javítják ki, nem tudunk semmit se tenni! – A rémült fújtatásomat félreértve, még hozzátette: – Nyugodjon meg, a gépnek semmi baja sincs, egyszerűen nem kap áramot!
Lerogytam és ziháltam. Mezős hozzám ugrott.
– Ejnye, ejnye, ennyire felizgatta magát!

Hozott egy pohár vizet, amit egy hajtásra megittam. Sorban jöttek a többiek is, és izgatottan tárgyalták az áramkimaradást. Én sokkos állapotban üldögéltem, és vártam, hogy értem jön a rendőrség. Semmi ilyen nem történt, egy idő múlva föltápászkodtam. Azonnal körém gyűltek, és résztvevően támogattak, de csak szófoszlányok jutottak el hozzám. Ezekből halványan derengeni kezdett, hogy amit átéltem, ők a túlzott lelkiismeretességnek tudják be, és egyáltalán nem sejtenek semmit. Magyarul szó sincs lebukásról... tél van. Mezős látva, hogy jobban vagyok, nevetve mesélte a többieknek, mennyire lesújtott, hogy nem tudtam bekapcsolni a gépet.

– Ha tudnád az igazi okot, nagyokos! – sziszegte bennem egy hang, de csak bólogattam, ha azt kérdezték, jobban érzem-e magam.

Ekkor az éjszakás portás lépett be. Megszédültem, mégiscsak lebuktam, mert a fickó meglátott! Ezért nézett rám olyan furán reggel! A portás közölte, hogy már indulni készült, mikor telefonált B... felesége, hogy B... nem tud bejönni, mert az utcára lépve elcsúszott, és több bordája meg a karja tört.

– Na, kartársak, azt javaslom, a mai programozást halasszuk el! Ha majd lesz áram, és a számolás nem jár a csonttörés kockázatával, folytatjuk! – mondta Mezős.

Mindenki kötelességtudóan nevetett, csak én nem. Mezős nem vette zokon. Később megtudtam, hogy teljesen félreértve azt hitte, hogy a kötelességtudatomat és szakmai büszkeségemet ért csorba miatt vagyok úgy kikészülve, és ez imponált neki. Odajött hozzám, és megveregette a vállam.

– Menjen haza, és aludja ki magát! – Összerezzentem, fogalma se volt róla mennyire kellett volna nekem az alvás, ráhibázott a problémámra. Lassan elindultam kifelé. – Csak aztán vigyázzon a hazaúton, kartárs, nehogy úgy járjon, mint B....!

Amikor hazaértem, kimerülten lerogytam egy székbe, és csak bámultam a falat. Később valahogy feltápászkodtam, hogy megmosdjak, és lefeküdjek, könnyű ködöt éreztem a fejemben, üres volt, mint egy vadonatúj lyukszalag. Bekapcsoltam a rádiót, éppen közlekedési helyzet volt, káosz. Lefeküdtem az ágyamra, és vártam az álmot, ami elkerült... Egyetlen gondolatom volt csupán: Mi a válasz? Felugrottam és munkához láttam...

...A következőt olvastam ki döbbenten a lyukszalagból: „1956 október 30-a, folyik a pártház ostroma...” Ezt a mondatot újra meg újra elolvastam... nem hittem el. Valami tévedés ez, gondoltam, lázam van, álmodom... Pont olyan érzet volt, mint az ismeretlen városban lenni. Akárhányszor kezdtem újra, mindig így kezdődött a VÁLASZ…

Nekiveselkedtem az információ visszafejtésének, újra ellenőriztem minden szakaszt, aztán folytattam. A kezem reszketett a kimerültségtől és a rémülettől. Amikor az első, bevezető szakasszal elkészültem, felolvastam:

Kérdés: Mi lesz 2000-ben?
Válasz: „Sok minden, ami nincs még...

...Kicsiny, kézben hordható számítógépek, hordozható, zsebben elférő telefonok, amikkel fényképezni lehet és rádiót hallgatni, ceruzányi rádiók, lapos tévék, amiket a falra lehet tenni, képként, jegyzettömbnyi számítógépek, űrkutatás, sejtbiológia, őssejtkutatás, genetikai forradalom, informatikai forradalom, kapitalizmus... új világrend... 2006-9 bösmöd...? ...1956. október 23, forradalom és szabadságharc, 23-a nemzeti ünnep, munkaszüneti nap, Nagy Imre mártír miniszterelnök, újratemetés... újragondolás, zavar... ellenkező előjelű ellenzékiség... '79-az empire forog, '89-Kádár motyogja: „...már fegyveres harcot vívtak egymással a „platformszabadságiak”...! mert én már nagyon öreg ember vagyok, és annyiféle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet.” ezer év múlva lesz ugyanígy: 999,09, 09,09,09! 6 lövetű colt-9 lyuk-automata... a gömbhéjon jól látszik... a múlt hullámverése... 1959 márciusában... már működött a gép.... Bojki József gulyás, a 45-ös Coltjával szabályos párbajban megölte Jónás Miklós nyomozót, a Hortobágyon...?” „59. 06. 09. Amerika, Name: Jozef Bojki.... farmer, cowboy? Revolucionary '56,.. political...? Yes...!”


Vattaszerű köd ereszkedett az agyamra, utólag a részegség mámorához érzem közelinek, ahogy önkívületszerűen dolgoztam.

...Hajnalodott, amikor végeztem a nyers vázlatokkal. Fáradt voltam, elhatároztam, hogy megreggelizem és beszerzek valamilyen sajtóterméket. Zúgott az agyam attól, amit megtudtam. Teljesen tisztában voltam vele, hogy az eredményt titkolnom kell, hogy ebből nagy bajom származhat, ha kiderül. Amikor a kezembe vettem az újságot, megakadt a szemem a fejlécen: 1961. november 8.! A lap első 3 oldala kizárólag november 7-e megünnepléséről szólt, hosszasan idézték Kádár Jánost és Nyikita Szergejevics Hruscsovot, aki üdvözölte a testvéri Magyar Népköztársaság dolgozóit a jeles évfordulón.

Zsibbadtan álldogáltam a fagyos utcán. Az nem létezik, hogy két teljes napra nem emlékszem! A kérdést november 5-én éjszaka tettem fel, 6-án nem dolgoztunk az áramszünet miatt, és 7-e ünnep? Létezik, hogy két teljes napon át görnyedtem a szalagok felett? Megszédültem, ó igen fáradt vagyok, nagyon is! Gondosan bezártam az ajtót. A szoba egy csatatérre hasonlított, jegyzetfüzetből kitépett lapok mindenütt, teleírt-számolt noteszek, kockás füzetek, tollak, ceruzák szanaszét.

Az ájulás kerülgetett, átdolgoztam két napot úgy, hogy észre sem vettem! Nem vettem részt a vállalati ünnepségen sem, és két napig nem adtam életjelt. Csoda, hogy még nem keresett senki! Pánikban elkezdtem összekapkodni a szétszórt lapokat, füzeteket, közben rémülten azon töprengtem: hogy fogom megmagyarázni ezt? Amikor eltüntettem mindent, reszketni kezdtem, a szoba imbolygott, mint egy hányódó hajó a borzalmas mélységek felett.

Emlékszem, elmotyogtam Petőfitől a kedvenc soromat: „felül a büszke gálya, alul a víznek árja, de a víz az úr!” Elvánszorogtam az ágyig, és belezuhantam. Az álom alattomosan lepett meg, gyanútlan voltam, sejtelmem sem volt, hogy az már nem a valóság... halálpocsolyában gázolva sírtam. Elsirattam mindent, amit ismertem, keservesen, idegenül önmagamnak is. Keservesen sírtam, ott a büdös kanális mélyén önmagamat, a valódi énemet temettem. Körülöttem csend, sötétség, hideg. Bolyongtam értelmetlenül, léttelenül... sőt halottan!

Különös volt, mert tudtam magamról, hogy meghaltam, mégis mozogtam. Valami akadályozott a mozgásban, mintha egy láthatatlan kéz húzott volna visszafelé. Amikor magamra tekintettem, valami fehéret láttam magamon, ami deréktól csöpögősen bűzlött, és valahogy masszává állt össze, és saját fénye volt! Amikor felismertem a lyukszalagot, felnyögtem. A munkám, amivel kockára tettem mindent, rám tekeredett, akár az egyiptomi múmiák vászoncsíkjai, és én rab voltam. Nem az államrendőrség, a saját tehetetlenségem rabja. A lyukszalag eggyé vált a bőrömmel, az lett a bőröm, titkos üzenete, rejtelmes megfejtése a síron túl is üldözött, belevésődött a széteső idegpályákba, azokkal együtt hullott a semmibe, a kifürkészhetetlen jövő örvénye elragadta, elmosta, közben egy rettegett, nem emberi arc bámult rám…

Arra ébredtem, hogy kiestem az ágyból, élethalálharcba gabalyodva a takaróval. Éjszaka volt, odakint, minden idegszálammal éreztem, tombolt a tél.

...Ami most jön, az az én interpretációm. Egy számológép nem tud novellát írni, csak számolni. Sok év telt el azóta már, hogy a gépet szétszedték és eladták ócskavasnak. Az akkori jegyzeteimet használom, amikor mindent, amit a gép kiszámolt, előre is, meg hátra is, leírok. Most másfajta gépeket építenek, melyek egyre jobban hasonlítanak a sci-fik elképzelt számítógépeihez. A programnyelv, amit kitaláltam, rég túlhaladott, más az irány, bár nem biztos, hogy jó. Azóta egyvalamit sikerült megértenem a gépünk azon éji műveleteiből, elolvastam Lem egy másik művét is, a 137 másodperc címűt. Fura ez, hogy mindkétszer, amikor elindultam, s amikor megérkeztem is, Lemhez jutottam.

A tudatunk lineáris, a téridő nem az. A téridő egy gömbhéj, amely felületen a leélt tudatosságunk egy parányi szakasz. Erről hisszük azt, hogy telik az idő. Az M-3-asunk másként érzékelte a téridőt, a lyukszalagok hosszas böngészése és évekig tartó számolgatás, utána olvasás, az idők enyhültével külföldi szakirodalomban is, kiegészülve Lem történetével, úgy éreztem akkor, megadták a kulcsot. Ami biztos, hogy a gép nem vonalat „lát”, hanem mozaikszerű darabokat, amikor adatok tömkelegét adja meg olyan eseményekről, melyeket még nem érzékelünk, melyeket már nem érzékelünk. Ezeket az adatokat a saját nyelvén adja meg, amit aztán a mi dolgunk értelmezni. Ebben a különleges esetben én így értelmeztem a lyukkártyára került eredményt.

Később a biztonság kedvéért megsemmisítettem a szalagokat. Az akkor készített jegyzeteimből írtam le az egészet. Ahogy ezeket a lapokat böngésztem, különös, sötét érzetem volt, úgy tűnt, a GÉP, a rég szétdarabolt masina ott van a sorok közt. De nem úgy, mint egy létező anyagi tárgy, hanem inkább egy pokolbéli démon! A Gép mögött pedig megfoghatatlanul elmosódott alakok tolongtak az észlelhetőség határvidékén… de lehet, hogy csak egy felzaklatott elme képzelgései ezek. Legalábbis ezzel hűtöttem le magam mindig. Tehát nem tudom, mennyi az én fantáziám, és mennyi a valóság ebből. A választ az idő adhatja meg, bár ’59 márciusában történtekkel kapcsolatban lehet, hogy az sem. Nem tudom, megérem-e azt az időt, amiről a gépet kérdeztem, ha pedig bekövetkezik is, amit a gép „látott” sem biztos, hogy kiderül valaha, mi történt, és egyáltalán történt-e valami a kilenclyukú hídnál azon a tavaszon. Erről csak egy ember tudna mesélni, de ő aligha fog...

...1956. OKTÓBER 30-án folyt a pártház ostroma. A záporozó lövések csakúgy porzottak a pártház homlokzatán. A fegyverek éles kattogásába a kiszakadó vakolat tompa pufogása, üvegcsörömpölés, és ha eltaláltak valakit, sikoly vegyült. Az ostromlóknak válaszként leadott sorozatok élesen zümmögtek, de amikor egy szilánk pengve lepattant valahonnan, a miniatűr robbanás éles visításba ment át. A Köztársaság téren ide-oda hullámzottak a hangok, saját visszhangjukkal találkozva. Mindebben az elviselhetetlen lármába, mely kétséget sem ébresztően háborús ricsaj volt, hirtelen egy új hang vegyült. Közeledett fenyegetően, akár egy vihar. Bojkit, talán a gyermekkorában látott cirkusz örök élménye miatt, arra emlékeztette, amikor egy oroszlán beordít a rikácsoló papagájok közé. Minden beleremegett, de legfőképpen a gyomra, ahogy a tankok közeledtek a térhez. Bár eddig az öreg hiába szidta, bátran nézelődött, most ösztönösen lebukott, és csak akkor sandított ki, amikor a tankok már túlhaladtak rajtuk.

Eszébe ötlött az a Tigris, amit még gyermekként látott. Tágra nyílt szemekkel bámulta a fémszörnyet, egyszerre félve és csodálva. Az érzés a múltból most, hogy meglátta a magyar felségjelű T-34-est, visszatért. A kézifegyverek lármájában is tisztán hallotta a mély zakatolást, ahogy az egyik harckocsi lövegtornya elfordult. A térre csend hullt, az előbbi lárma után kísérteties csend. Ostromlók-védők nem lőttek tovább, mindenki várt. A páncélos csöve célra állt, a pártházat vette célba. Elképzelte a védőket, amint szembenéznek egy tank ágyújával.

– Szar érzés lehet! – állapította meg sziszegve.

Láng csapott ki a csőből, rögtön utána dobhártyarepesztő robaj hullámzott felé, ami azonnal összeolvadt a pártház felől egy szakadó-omló zajjal. Az épület felé nézett. Füst-por szállt, lángok lobbantak, a törmelék még egyre hullt a térre.

– Telitalálat, bravó! – motyogta. A T-34-es még kétszer tüzelt, többször nem volt rá szükség. A hangorgiába bekapcsolódtak a kézifegyverek is, de csak a térről. A pártházból nem lőttek, az hallgatott, akár egy süllyedő kalózhajó.
– Ez sok volt nekik! – mondta mellette valaki.
– Igen, az – hagyta rá, és próbálta elképzelni a pártembereket, hogyan élhették meg, amikor az eddig a hatalmukat jelképező tank ellenük fordult. Nem irigyelte őket.

Az egyik ablakban megjelent egy koszos, szakadt fehér lepedő, a megadás jele. Az össztűz alábbhagyott, de nem állt teljesen le. A Köztársaság téren túl sok halott hevert egy előző abrosz miatt... Amikor a pártház emeletén először jelent meg a fehér megadás jel, a fegyvertelen emberek nagy része mind a térre rohant. Látni akarták a jeles eseményt, a budapesti pártszékház elestét. De nem adatott meg sokaknak ez. Mikor a tér megtelt emberekkel, sortűz zúdult rájuk fentről! Iszonyú aratás volt ez, hullottak az emberek, akár a falevelek! Ő Zoli bácsinak köszönhette, hogy életben maradt. Az öreg valami természetfeletti megérzéssel visszarántotta, amikor ő is oda akart rohanni, közben hipnotizáltan meredt a fehér színű lepedőre, és maga elé mormogott valamit. Az arca akár a viasz, a szeme üveges, ha nem kezdődik lövöldözés, megijedt volna tőle.

Amikor a gyanútlanul a térre szaladó emberek közé géppuskáztak, az öreg is üvöltött, a véresen visszavonuló abszolút pánikban őrjöngő tömeg elöl alig tudtak arrébb húzódni. A dühödten fellángoló harc pokoli zajába a gyász háborodott sikolyai vegyültek… A tank nem lőtt többet, a felkelők igen, folyamatos tűz alatt tartották az épületet, ahogy közeledtek felé.

– Nincs kegyelem, Isten irgalmazzon azoknak a gazembereknek! - köpködte Zoli bácsi, közben kövér könnycseppek gördültek az arcán.

Ez Bojkit sokkolta, még sosem látta az öreget sírni. Amikor már látszott, hogy azok ott benn tényleg feladták, ő is nekilódult, hiába kiabált utána az öreg. Látni akarta a pusztítást. Azt akarta, hogy egész életében emlékezzen majd rá... A rommá lőtt előtérben az üres töltényhüvelyek, meghatározhatatlan szemét és törmelék látványa fogadta. Emberek rohangáltak, botladoztak köztük, némelyek üldözök voltak, de akadtak üldözöttek is. Kikerülte őket, miközben kárörvendően nyugtázta, hogy az egyenruha, amely sok éven át nem csak a rettegést, hanem az előnyöket is szimbolizálta, most kifejezetten hátrány lett.

A romok közt egy rendőrruhás halottat is látott, ránézésre nem hitte el róla, hogy rendőr. Mindenütt lázas kutatás folyt, elsősorban azokat az elvetemült gazembereket keresték, akik a fegyvertelen civilekre lőttek. Mindenütt szanaszét hevertek a papírok, vélhetően fontos dokumentumok, bár most a kutyát se érdekelték. Zavartalanul jutott fel a felső szintre, a távolból kiabálás, vitatkozás hallatszott. Női hangok is vegyültek bele, fülelt, nem úgy tűnt, hogy bántják őket.

– A nők nem lehetnek elvetemült gyilkosok, csak a férfiak? – motyogta maga elé, vállat vont.

Benyitott egy szobába, ami láthatóan egy fejesé volt. Az ajtót csak be kellett löknie, és már benn is volt. A szobát részben érte egy találat a kinti tanktól. Bútorok borultak fel, szóródott ki a tartalmuk. Egy civil halott hevert hason, az íróasztal mellett egy nagy vértócsában. Az asztal is megrongálódott, egyik fiókját kirepítette a robbanás. A test túloldalán egy fegyver hevert, látszott, hogy amikor elkapta a robbanás, esett ki a kezéből. Nyomban felismerte, bár addig csupán szakadozott szélű könyvlapokon találkozott vele, meg a hozzá készített rajzokon.

„...Bill megpörgette a coltját, és az övébe dugta...” Amikor letérdelt a fegyver mellé, ez a sor jutott az eszébe. Régen olvasta, és már rég az enyészeté lettek a lapok, de most maga előtt látta Nebraska Billt is, ahogy elképzelte. Élvezettel egyensúlyozta a tenyerén, a súlya édes teher volt, a fémes csillogástól a késő őszi napfényben könnyű bódulat tört rá.

– Elvarázsolt pisztoly! – futott át rajta. – Most téged kerít éppen hatalmába! – A sötétre színeződött markolat a tenyerébe simult, szinte dorombolt neki a fegyver!

Áhítattal vette célba a halottat, felhúzta a kakast, és meghúzta a ravaszt. A fegyver üresen csattant, előző gazdája kilőtte mind a hat töltényt. Bosszúsan körülnézett, és meglátta a nyitott páncélszekrényt, amiben sok irat volt, de ott csillogott egy fémkazetta is. Tele volt a colthoz való tölténnyel! Ideges gyorsasággal ürítette ki a tartalmát az iszákjába. Az utolsó dobozt feltépte, és a kirázott hüvelyek helyét kezdte feltölteni belőle. Olyan sokszor elolvasta, amikor a hatodik részben Bill egy szikla mögé húzódva tölti a coltját, közben lődöznek rá! Most azokat a sosem látott, de tudott mozdulatokat utánozta.

Amikor kész lett, egy elmosódott vésetet vett észre a fegyver agyán, tudta, nincs sok ideje, de mégis elkezdte silabizálni. Nem igazán tudta kivenni, mi is az, először betűknek nézte a kriksz-krakszokat, mert az lett volna a logikus, de hamar rájött, hogy számok: nullák, meg egy-két egyes! A homlokát ráncolta, látszott, hogy a karc régi, talán a fegyver hősi idejéből való, de hogy valaki a Vadnyugaton nullákat karistoljon a coltja markolatába...

Mindegy, sietni kellett, közben Billre gondolt. A füzetsorozatból csak pár rész volt meg, amikor gyerekként megtalálta. Arra is emlékezett melyik: az 1-2-4-5-6 és 10 részek. A legsötétebb padlássöprések idején, a puszta magányában, távol az összes elmebeteg kommunistától igazi vigaszt jelentettek Nebraska Bill napfényes és izgalmas kalandjai. Az anyja egyszer megtalálta a tarisznyájában a féltett ponyváit. Alaposan leszidta, azt mondta, hogy van elég bajuk, nem kell még az is, hogy ezeket megtalálják. Így aztán Bill elhamvadt a szükség és az óvatosság nevében, gyújtós lett belőle. Sokáig sajnálta a dolgot, de belátta az anyja igazát, Nebraska Bill kalandjai a háború előtt jelentek meg. Elhatározta, hogy Bill méltó rajongójaként a nyomába lép!

Már indult volna, amikor a halott megroggyant íróasztalának egyik félig kihullott fiókjából kikandikálva megpillantotta Billt! Személyesen! Odaugrott és kirántotta a fiókot. Ott volt a sorozatnak mind a 16 része, féltő gonddal megkímélve, szépen sorba rendezve! Még éppen elfért a csomag személyes cuccai közt. Vetett egy pillantást a halottra.

– Kommunista voltál, de valamiben azonosak voltunk! – A táskájára tette a kezét. – Köszönöm! – mondta, és kiviharzott.

Zoli bácsi már kereste, és nagyon feszült volt az öreg. Azt mondta, a tömeg megvadult, és legfőbb ideje, hogy hazamenjenek. Csalódott volt, ki akarta próbálni a coltot, és a felkelés kitűnő alkalom lehetett volna erre, de az öreg azonnal indulni akart. Másnap el akarták hagyni a várost, miután mindent elintéztek. A bonyodalmak csitultával, némi késlekedéssel ugyan, de indultak is. A szekeret el se vitték, amiben az ennivalót hozták, csak a lovaikon indultak haza. Ez bölcs lépésnek bizonyult, mert elhagyva Budapestet oroszokat láttak mindenütt az úton.

Az erdőkben, szántásokon poroszkálva egyre csak Billre gondolt, még mindig viszketett a tenyere. Csöndben maradt, mert nem akarta az öreget belekeverni. De Billt megmutatta neki azért. Az öreg megnézte az egyik címlapot, amin a pisztolyhős a borítót bámulóra tartja a fegyverét, és kiköpött.

– Bolondság! – mormogta, és vállat vont.

Nem szólt rá semmit...

Folytatjuk…

Előző oldal Homoergaster