A keleti és a nyugati Isten

Külvilág / Közélet (1019 katt) Norton
  2013.04.03.

Keleten néhol úgy tartják, hogy minden, ami a látható világban érzékelhető, egyfajta láthatatlan, megnyilvánulatlan forrásból származik: a kövek, a fák, a madarak, az állatok és az emberek.

Ez a megnyilvánulatlan forrás örök és elpusztíthatatlan; minden ismert formának az alapja. Nevezhetjük létnek, életnek, vagy akár Istennek is.

S mivel minden formának az alapját képezi, ezért nem lehet formája, tehát formamentes: olyan, mint az űr. Ha nem lenne űr, akkor nem lenne tér, ahol a formák létrejöhetnek és eltűnhetnek. De az "űr" egy olyan dolog, amiről már van egyfajta elképzelésünk, tehát valamilyen szinten formaként érzékeljük.

Minden, amit az elménkkel, vagy az érzékszerveinkkel megtapasztalunk, már egyfajta formát jelent! A formamentes viszont mindig a forma mögött rejlik: érzékelni nem lehet, csak érezni.

A formamentes élet megérzésének egyik legkézenfekvőbb módja, ha az ember önmagába, befelé kezd figyelni. Nem a gondolatokra, hanem az azok mögött és között meghúzódó csendre. A hangok és a képek a csendből, a "semmiből" jönnek. Ez a "semmi" minden "valamiben" benne van. Ez a mag, az isteni lényeg, a forrás. Ezt a fajta figyelmet persze el kell mélyíteni, amire különböző meditációs gyakorlatok léteznek, melyek a keleti vallásokban igen elterjedtek.

A "semmivel" kapcsolatban azonban félelem támad az elmében. A "semmivé válás" ugyanis az elme számára egyfajta megsemmisülést jelent. Nemlétet. Ez pedig ijesztő, legalábbis elsőre. Akinek azonban már van némi tapasztalata a meditációban, az tudja, hogy ez a csend és mozdulatlanság egy nagyon mély nyugalmat eredményez, amit mindennek lehet nevezni, csak félelmetesnek nem. Sőt ha sikerül olykor túljutni a rég elnyomott érzelmek és a gondolati ellenállások mögé, akkor ez a csend kifejezetten üdvözítő, boldogító és örömteli. Ott a belső mag, túl a periférián, a zsongáson, az indulatokon.

Ez a keleti vallás: a belső csend, a formamentes élet megtapasztalása. Ez az út arról szól, hogy az istenit önmagunkon belül közelítjük meg. Az ilyen fölfogás egyes nyugati hívők számára valóságos szentségtörésnek tűnhet, hiszen ők Istent egy rajtuk kívülálló lényként képzelik el, akihez imádkozni kell, és a kegyeit keresni.

A Biblia szerint Isten anyagot gyűjtött a földről, amiből embert formázott, majd az élet leheletét fújta az orrába, amitől aztán életre kelt. Ezek szerint a belső lényeg, a nem anyagi lét valahol itt is az Istentől származik!

A keleti és a nyugati vallás abban megegyezik, hogy a test, mint forma átmeneti, de a belső lényeg, amit nevezhetünk akár léleknek, túléli a testet.

A keleti vallás pártolja a meditációt, a befelé figyelést, a nyugati (például a keresztény felfogás) viszont az imádságot részesíti előnyben. Láttam már olyan egyházi személyt egy tévéműsorban, aki a meditációt egyenesen ördöginek titulálta.

A nyugati vallás a hitből indul ki, a keleti viszont a saját tapasztalás elmélyítését tűzte ki a céljául. A formamentes átélése mindig a jelenben történik, mivel ez az egyetlen valódi, a múlt és a jövő csak egy elképzelés. A Lét a jelenben van, és mindig is a jelenben lesz!

Az elme valósággal ragaszkodik az időhöz. Vagy a múltba, vagy a jövőbe ugrál. Célokat tűz ki és emlékezik. Formákat gyárt: gondolatformákat. Ezekkel aztán azonosulnak az emberek, és személyiséget, egót építenek belőle. Az egónak múltja és jövője van. Tehát aggódhat, vagy bánkódhat, ambíciókat gyárthat, versenyezhet, elégedetlenkedhet, összehasonlíthat, büszkélkedhet, szégyenkezhet, irigykedhet, gúnyolódhat, gonoszkodhat, vagy "jóságos" szerepet játszhat, gyűjtögethet, hivalkodhat és a többi. Ezt nevezik életútnak.

Az igazi élet azonban mindig jelen idejű, vagyis most történik! Az idő egy vízszintes vonal: a múltból a jövőbe mutat, az élet a "jelenlét" azonban függőleges. Magassága és mélysége van. Ez nem egy elme által gyártott dolog, hanem a valóság. A függőleges irány.

Ezt a felfogást a keresztre, mint szimbólumra is rá lehet vetíteni. Jézus két karja a kereszt vízszintes száraira van szögelve. A múlt és a jövő kínszenvedést okoz. Halála előtt úgy érzi, az Atyja elhagyta. Zavarodott és szenved. Aztán jön a megadás, a függőleges irány. Elfogadta a helyzetet, jöjjön, aminek jönnie kell, legyen meg az Úr akarata. Ez a jelenlét. Ez az elfogadás: elfogadta azt, ami van. Igent mondott a jelenre. Még a fájdalomra, a megsemmisülésre is. Nincs lázadás, csak megbékélés. Ott kezdődött el a függőleges irány, ami a félelem dacára, nem jelentett megsemmisülést!

Az ember, ha "újjá akar születni", előbb meg kell halnia, vagyis el kell fordulnia a formaidentitástól, az egótól, és nyitnia kell az örökkévaló, a formamentes, az isteni jelenlét felé. Ez persze gyakran félelemmel és szenvedéssel jár, de ez a nirvána, ez a szent "megsemmisülés", ez az eggyé válás, az összeolvadás az örökkévalóval. Ezt nevezik a keresztények mennyországnak, ami nem érzékelést jelent, hanem érzést. Nem kívül van, hanem belül. (Vehet körül egy meseszép világ, ha belül nyugtalanság gyötör.) A keleti és a nyugati hit, bár különbözőnek tűnik, mégis egy tőről fakad.

Elnézést kérek, ha túl sokat írtam a keleti vallás felfogásáról, és keveset a nyugatiról, de úgy gondolom, a nyugatit általában sokkal jobban ismerik. Csak annyit szerettem volna megmutatni, hogy ha másban is hisznek az emberek a világ számos pontján, de sok párhuzamot lehet vonni a különböző hitrendszerek között, Isten útjai pedig kifürkészhetetlenek.

Úgy éreztem, erre nem árt felhívni a figyelmet, mert többször tapasztaltam már, hogy egyesek elítélik a más vallásúakat. Igazság csak egy lehet, de a hozzá vezető utak száma annyi, ahány ember.

Ha gáncsoskodás, ítélkezés, gúnyolódás, irigykedés és rosszindulat helyett az igazság keresése lenne a cél, talán kicsit békésebb hely lenne ez a világ.


Vége

Előző oldal Norton