Áramszünet
Szépirodalom / Novellák (2820 katt) | kosakati |
2013.03.22. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/3 számában.
Valamikor, nem is olyan régen, mikor még nem lapult minden zsebben egy mobiltelefon, mikor még nem foglalta el minden szoba sarkát egy számítógép…
Valamikor a nyolcvanas évek elején…
B.Kósa Katalin
Áramszünet
Mártát a fürdőkádban érte az áramszünet. Néhány percig türelmesen üldögélt a kellemes, meleg vízben. A sötétségben csak a gázbojler gyújtólángja világított. Máskor is volt már áramszünet, tapasztalatai szerint ilyenkor az a legjobb, ha ott marad, ahol van, és megvárja, amíg újra világos lesz. Ellenkező esetben megbotlik valamiben, fölborít valamit, belelép az összetört akármibe…stb.
– Hogy Tamás ilyenkor miért nincs itthon… - mérgelődött magában. – Lehet, hogy csak egy biztosítékot kéne kicserélni… Tamásnak épp ma kellett kimennie a nyaralóba, hogy ellapátolja a havat az épület körül… Azt mondta, ott is alszik, csak holnap jön haza… Akkor pedig nekem kell kicserélni azt a biztosítékot, nincs mire várni…
Kikászálódott a fürdőkádból, magára kapta a fürdőköpenyét, egy törölközővel betekerte a haját. A nappaliba érve már tudta, hogy nem kell kicserélnie azt a biztosítékot. A nagy üvegablakokon át csak a sötétséget látta. Sehol a csodálatos esti panoráma, a csillogó ékszerdoboz, a város villózó fényei…
– Ha lenn a városban is minden sötét, akkor nem nálunk van a baj – örült, hogy mégsem kell a biztosítékkal vacakolnia. – Ha viszont az egész városban áramszünet van, akkor majd csak csinál valaki valamit, és hamarosan lesz áram…
Felment az emeletre. Valahogy feltapogatózott a lépcsőn. Abban bízott, hogy a sötétben is el tud boldogulni, hiszen az emelet nem túl bonyolult, csak négy helyiségből áll; az előtérből, ahol a gyerekek tévézni szoktak, és a három kicsi hálószobából.
– Ha nem dobáltak szerteszét túl sok mindent, talán nem fogok hasra esni…
Gáborka a sötét tévé előtt aludt egy fotelban. Az ablakon beszűrődő holdfény kicsit segített a tájékozódásban. Márta fölnyalábolta a kisfiút és bevitte az ágyába.
– Anyúúú! Ne kapcsold le, még nézem…- nyafogta Gáborka félálomban.
– Mit nézel, édes fiam? Áramszünet van. Csukd vissza szépen a szemed, és aludjál tovább!
– De anyu, én még akarom nézni a filmet…
– Nem érted, hogy áramszünet van?
– De én…
– De ha már ennyire felébredtél, kimehetnél kinyitni a kertajtót.
– Miért pont én? Én már alszom…
– Azért, édes fiam, mert én most jöttem ki a fürdőkádból, a hajam pedig még csupa víz. Így nem mehetek ki a hidegbe. Vagy azt akarod, hogy kopasz anyukád legyen? Áramszünet van, nem működik a csengő, a bátyád pedig már megint nem vitt magával kulcsot.
– Tomi már itthon van. Akkor jött haza, mikor te fürödtél. Régen alszik a szobájában.
– Jó, akkor te is aludj! Jó éjszakát!
Márta eltapogatózott a másik ajtóig, és benézett a nagyobbik fiú szobájába. Szinte semmit nem látott, ebbe a szobába nem világított be a hold. Mivel egyenletes szuszogást hallott az ágy felől, nem kísérletezett annak megközelítésével. Halkan becsukta az ajtót, lebotorkált a földszintre.
Visszatért a fürdőszobába, és a polcon kitapogatta a hajszárítót. A csatlakozót bedugta a konnektorba, aztán felnevetett.
– Ez a vacak is árammal működik…
Átbotorkált a konyhába, az egyik fiókban talált egy doboz gyufát. Meggyújtott egy szálat.
– Egy kis fény az éjszakában! – sóhajtotta.
Mielőtt rendesen körülnézhetett volna, a gyufaszál a körmére égett. Elgyújtogatott még néhány szálat, aztán eszébe jutott a gáztűzhely sütője. Begyújtotta a sütőt, és egy sámlin kuporogva nagyjából megszárította a haját. Aztán a gyufával felszerelkezve elindult a földszinti hálószoba felé.
– Ha jól emlékszem, Tamásnak van valahol egy öreg zseblámpája. Remélem, működik, és remélem, megtalálom…
Sercent a gyufa… és még mielőtt a körmére égett volna, gyorsan felmérte a terepet… Simán eljutok a fiókos szekrényig, semmi sincs a földön… kivételesen… nem fogok hasra esni… Vaksin végigturkálta a fiókokat, nagy sokára meg is találta a zseblámpát. Felkattintotta. Pislákolt valamennyire, de nem túl sokat ért.
– Na, mégis több, mint a semmi, és ez legalább nem ég a körmömre.
Átment a nappaliba, megkereste a telefont.
– Szólok Tamásnak, hogy inkább mégiscsak ma jöjjön haza. Megkérem, hogy útközben vegyen zseblámpaelemet, vagy gyertyát, és próbálja meg kideríteni, hogy meddig tart még ez a nyavalyás áramszünet…
Felemelte a kagylót, és tárcsázott… volna, de a készülék süket volt. Lemondóan sóhajtott és belerogyott a legközelebbi fotelba. De nagyot sikoltva fel is pattant azonnal.
– Nyaóóó! – ugrott ki a macska is ugyanabból a fotelból.
– Jaj, cica! De megijesztettél! Na, gyere vissza! Jogos a két pont… te voltál itt előbb… csz… csz…
Leült a fotelba, hamarosan a macska is az ölébe telepedett.
– Jó neked, cica! Te állítólag a sötétben is látsz… én meg itt ülök egy vacak pislákoló zseblámpával a nagy süket sötétben. A két fiam fenn alszik az emeleten, a férjem kint van a nyaralóban, a lányom osztálykiránduláson van Pesten, csak holnap jön meg. Vajon ott is áramszünet van? Talán nem. Máshol talán minden rendben van. Talán csak ebben a városban van áramszünet. Talán itt sem tart túl sokáig. Ha egy ekkora városban elalszik a villany, az biztosan sokaknak kellemetlen. Majdcsak intézkedik valaki… Jaj! Cica! Nincs mit tenni, csak ücsörgünk itt, nézzük a panorámaablakon a nagy, nagy sötét semmit, és várunk, várunk a reggeli világosságra… Már a hold sem világít úgy, mint az előbb. Felhők takarják, és mintha szállingózna a hó…
Márta elálmosodott. Észre sem vette, úgy aludt el. Nem aludt mélyen, inkább csak félig-meddig… néha kinyitotta a szemét, hogy lássa, sötét van-e még. Sötét volt, nagyon sötét. Most már a hold sem látszott, vastag felhők takarták. Néha, mikor éppen nyitotta a szemét, úgy érezte, valami fényt lát. Színes villanásokat vélt látni, de mire egészen kinyitotta volna a szemét, a színes fények eltűntek. A szeme mindig lekéste azt a pillanatot. Ez nagyon bosszantotta. Sokáig próbálkozott. Igyekezett addig nyitva tartani a szemét, amíg újra felvillan valami. Aztán belefáradt… feladta. Úgy döntött, hiába villog, vagy nem villog valami, ő most már inkább aludni fog… rendesen, mélyen, ahogy éjszaka kell. De amint ezt elhatározta, többet nem volt képes elaludni, hiába csukta be makacsul a szemeit, nem jött az álom. Felkapcsolta a nyamvadt zseblámpát, megnézte az óráját.
– Hajnali három óra… mi a fenét fogok én csinálni a reggeli világosságig ?
Tehetetlenül hallgatta az egyre erősödő szél zúgását, a monoton zajtól lassan újra félálomba merült. Hirtelen egy nagy robaj riasztotta fel. Az ijesztő zaj mintha föntről jött volna. Ijedten ugrott fel a fotelból, a maradék kábultság hirtelen kiszökött a fejéből, le-leragadó szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Jaj, a fiúk!
A pislákoló zseblámpával a kezében, hanyatt-homlok rohant fel az emeletre. Futás közben is még egyre hallotta azt a tompa robajt, ütemes pufogást, vagy mit… Benyitott az első ajtón. Bevilágított, körülnézett.
– Itt semmi gond… Gáborka alszik, mint a bunda, éppen átfordul a másik oldalára…
Gyorsan lekapcsolta a lámpát, nehogy felébressze. Halkan becsukta az ajtót, odakint újra felkapcsolta a lámpáját. Benyitott a másik fia szobájába, de a szél azonnal vissza is lökte az ajtót. Nehezen nyitotta ki újra, erősen nyomni kellett befelé. Megdöbbentő látvány tárult elé. A szoba tele volt faágakkal, üvegcserepekkel… és sehol senki.
– Jaj, Tomi! Itt kellene lenned, hiszen hallottam, ahogy itt szuszogsz az ágyadban.
Jeges rémület futott át rajta, amint nézte az üres ágyat, a romokban heverő szobát, a félig letört, hatalmas faágat, ami még mindig csapkodta kívülről a ház falát, és a szétroncsolt ablak maradványait.
Azt hitte, elájul. De persze nem ájult el. Ez csak a filmekben szokott ilyen jól időzítve működni. A jól sikerült ájulás a filmekben meg szokta menteni a hősnőt a további bonyodalmak megoldásától. Ilyenkor a többi szereplő aggódó arccal köréje sereglik, meghatódik, és a hősnő minden gondját ripsz-ropsz megoldják. Na de hát Márta csak egy egyszerű családanya volt, nem filmsztár, tehát nem ájult el, hanem csak kapaszkodott az ajtófélfában, hogy fel ne döntse a szél, és elég bután bámult maga elé. Kitámolygott a szobából, becsukta az ajtót. Ahogy kifelé hátrált, beleütközött valamibe, vagy valakibe… Kibe? Felsikoltott.
– Anya! Ne sikonyálj! Én vagyok, nem látod? - nyugtatta anyját Tomi.
– A frászt hozod rám, édes fiam! Hol voltál? Honnan kerültél most elő?
– Mikor az a faág betörte az ablakot, felriadtam és átmentem Szilvi szobájába. Ne vágj már ilyen aggodalmas képet! Nincs semmi bajom, csak néhány karcolás az üvegcserepektől. Szerencsémre jól be voltam burkolózva a paplannal, ahogy szoktam. Csak a homlokomat karcolta meg egy üvegdarab.
– Na, ahhoz képest úgy nézel ki, mint böllér disznóvágás közben… a kezed is, a lábad is…
– Az akkor történt, amikor kimásztam az ágyból. A padló tele van üveggel. Na, jó, mehetünk a fürdőszobába, látom, van zseblámpád.
– Igyekezzünk, alig világít ez a vacak!
Márta most már egy kicsit jobban érezte magát. Volt egy pislákoló zseblámpája, Tomi sem tűnt el, sőt ébren van, és talán tud segíteni is. Sőt, most már fél négy van, majdcsak eljön már a reggel, és akkor minden más lesz…
A fürdőszobában ellátta Tomi sebeit. Tomi szinte élvezte, hogy van végre egy kis rumli. Egészen fel volt dobva attól, hogy ilyen hosszú áramszünet van… ilyen még nem volt. Az sem igazán zavarta, hogy a szobája romokban hever. Jó kis felfordulás lesz, mire rendbe hozzák, és visszaköltözhet.
Márta és Tomi jó melegen felöltöztek, összeszedték minden elszántságukat és felmentek az emeletre. Nagy bátran benyitottak a szétrombolt szobába. A széltől alig bírták kinyitni az ajtót. Egymásba kapaszkodva jutottak el az ablakig. A süvítő szélben egymás szavát sem értették… még jó, hogy odalent előre megbeszélték, mit fognak csinálni, és hogyan. Mindketten megragadták a csapkolódó faágat… már ez sem volt könnyű… mikor végre jó erősen megfogták, egymás felé bólintottak, és teljes erőből megrántották.
Reccs!… és még a többi súrlódó, sercegő, puffanó hang…
Az ág leszakadt, és nagy robajjal landolt az ablak alatt. Most már csak a szekrényt kellett az ablak elé tolni. Nagy nehezen sikerült ez is. Teljesen kimerültek a szokatlan erőfeszítéstől, de megérte a küszködés, kínlódás, mert most már nem süvített keresztül az egész házon a jeges hóvihar.
Lefelé menet Márta bement Gáborka szobájába, és felnyalábolta az alvó gyereket.
– Anyúúú! Ne kapcsold le, még nézem…
– Jó, nem kapcsolom le – Magához ölelte, és levitte a földszintre. – A tévét már nem kell, a vihart meg nem lehet…
A nappali legöblösebb foteljében mindannyian összebújtak; Márta, Tomi, Gáborka… na és a macska.
A macska dorombolt, Gáborka horkolt, Tomi fáradtan bóbiskolt, Márta pedig csak nézett maga elé és várta a reggelt. Nézte a nagy panorámaablakon át a nagy sötét semmit… csak nézte, nézte… néha azt hitte, lát valamit felvillanni, de mintha mindig akkor villant volna az a valami, amikor éppen pislogott. Nem tudta eldönteni, hogy látott-e valamit, vagy sem.
Végre kivilágosodott.
A tegnapi felhők eltűntek. Az ég majdnem tiszta volt, csak néhány laza felhőfoszlány ragyogott narancsos, vöröses színekben a felkelő nap korongja előtt. Mindent vastag hó borított, a házak tetejét, az utcákat, a távoli dombokat… A felkelő nap fénye különleges színekre festette az egész tájat.
Békesség, csend… ragyogó színpompa…
Márta szívesen gyönyörködött volna még a panorámában, ami rendkívüli volt, de a fiúk is ébredeztek. Reggelizni és tévézni szerettek volna úgy, ahogy reggelenként szokták. A reggeli még csak megvolt. A gázsütőben megsütöttek egy mélyfagyasztott pizzát. A hűtőláda még tartotta a hideget.
– Fogyasszuk a tartalmát, amíg meg nem romlik! – javasolta Tomi.
– Ha leolvadnak a hűtők, majd kipakolunk a hóba – nyugtatta Márta. – Ilyen hidegben úgyis eláll minden.
– Persze, aztán a környékbeli kutyák és macskák majd ide járnak ebédelni…
– Vannak zárható műanyag dobozok. Ne aggódj a pizzáidért!
A tévézéssel azonban már gond volt. Gáborka nem igazán értette, hogy miért nem nézheti a szokásos reggeli mesét, mikor pedig az a műsorújságban benne van.
– Ez a rumli jobb, mint a reggeli rajzfilm – vigasztalta Tomi.
Márta mélységesen csalódott volt. Azt gondolta, hogy ha felkel a nap, minden megoldódik, hogy beindul az élet, és hamarosan villany is lesz. Ezzel szemben lenn a városban minden csendes és mozdulatlan volt. Csak fenn az égen történt valami; lassan beborult, és már eltűntek az utolsó kis kék foltok is. Vastag, szürke kupola borult a város fölé, és szállingózni kezdett a hó.
A fiúknak eszükbe jutott, hogy kinn a garázsban apunak van egy elemes rádiója. Szerelgetés közben szokta hallgatni. Ott kell lennie valamelyik polcon.
– Behozom – lelkesedett rögtön Tomi. – De Gábor is jöjjön, több szem többet lát!
Márta kikísérte a két fiút az ajtóhoz, nehogy a garázsig összeverekedjenek.
– Ha tudják, hogy látom őket, talán nem lesz semmi gond…
De gond az lett. Nem a szokásos kis kakaskodás, hanem a szél; időközben annyira felerősödött, hogy majdnem elfújta a két fiút. Márta utánuk szaladt. Hárman összekapaszkodva eljutottak a garázsig. Hamar megtalálták, amit kerestek, visszafelé újra megverekedtek az egyre erősebb szélrohamokkal, és diadalmasan vitték be a házba a zsákmányt. A nappaliban körülülték a kis rádiót, és elkezdték kapcsolgatni, csavargatni. Szurtyogás, sistergés, sípolás, zúgás… Semmilyen magyar nyelvű adást nem találtak, csak zene, zene és zene mindenhol.
– Kilenc óra. Szoktak ilyenkor híreket mondani?
– Mit tudom én! Ilyenkor nem szoktam rádiót hallgatni.
Sikerült végre behozniuk valami külföldi adót, ahol éppen nem zene volt, hanem valami szöveg. Talán híreket mondtak… A baj csak az volt, hogy nem értettek belőle egy kukkot sem.
– Bosszantó, hogy semmilyen idegen nyelvet nem tanultam meg rendesen – mérgelődött Márta. – Tomi, azt hiszem, ez németül beszél. Érted, amit mond?
– Igen, németül beszél, de nem értek belőle sokat.
– Akkor mi a fenének tanulsz te már negyedik éve nyelvet? Ötösöd van németből, és még a híreket sem érted?
– Az iskolában nem ilyesmiket tanulunk.
– Hát milyesmiket? Mondhatom, sokat ér ez az iskolai nyelvoktatás…
Márta bosszúsan kapcsolta ki a recsegő kis dobozt.
Egész nap össze-vissza ténferegtek a házban, egyszerűen nem találták a helyüket. Egyik pizzát sütötték a másik után, és egész nap rágcsáltak unalmukban. Sok mindent csinálhattak volna villany nélkül is, hiszen világos nappal volt. Olvashattak volna, társasjátékozhattak volna, süthettek, főzhettek volna valami időigényeset és finomat, de nem volt kedvük semmihez. Csak hallgatták a szél süvítését, nézték a hóesést, és azon tanakodtak, mitől lehet ilyen hosszú már ez az áramszünet. Arról beszélgettek, hogy vajon most hol lehet apa, elindult-e hazafelé ebben a hóviharban, hogy Szilviék hazaindultak-e Pestről, hol lehetnek, mit csinálnak, mi lehet velük…
Délután megpróbáltak átmenni a szomszédba - hátha ők tudnak valamit –, de a tomboló viharban fele útig sem jutottak.
– Ki kellene nyitni a kertajtót – vetette fel Márta. – Ha Szilvi, vagy apátok hazajön, nem tud csengetni.
– Jaj, anyu, már megint azzal a vacak csengővel jössz! – nyafogta Gáborka. – Majd átmásznak a kerítésen. Ha idáig el tudnak jutni, a kerítés már nem akadály.
– Ha idáig el tudnak jutni… - sóhajtotta Márta.
Kezdett besötétedni. A fotelokba kuporodtak, és csak bámulták, hogyan tűnik el minden látható a sötétségben. Már beszélgetni sem volt kedvük, csak hallgatták a lassan csendesülő hóvihart.
Mártának eszébe jutott egy a napokban olvasott könyv. „Ufók és elsüllyedt világok” Éppen azt a részt olvasta utoljára, amelyik a nagy, l965-ös amerikai áramszünetről szólt:
„l965 november 9-én az Egyesült Államok északkeleti részében, New Yorktól Mainig…”
Megpróbált másra gondolni, de fejében egyre csak ezek a mondatfoszlányok keringtek.
„Tizenhét óra huszonöt perckor egész városok süllyedtek sűrű sötétségbe és teljes bizonytalanságba…”
„A televízió, lámpák, távközlő berendezések és radarkészülékek megszűntek működni”
„Tíz perc elegendő volt hozzá, hogy az áramhiány kilenc államot sújtson… negyedmillió négyzetkilométer kiterjedésű terület fölött…”
„Nem volt már ugyanaz a világ”
„…ezer, meg ezer tanú figyelte meg azokat a furcsa fényeket, amelyek fel-felvillantak az égbolton, miközben a legteljesebb csend honolt…”
„…összefüggést keresve a világ egyik legerősebb nemzete által valaha is tapasztalt legnagyobb áramkiesés és a negyedmillió eltűnés között…”
Mártának a félig-meddig látott furcsa felvillanások jutottak az eszébe. Aztán félálomban még arra gondolt, hogy nem is olyan rég szintén volt egy nagy áramszünet az Államokban… mikor is…
Hirtelen riadtak fel fél-szendergésükből. Egyszerre kapcsolt be az összes égve hagyott lámpa és a tévé. Odalent a város újra ékszerdobozként ragyogott. Káprázott a szemük.
– Anyu! Bekapcsolták a várost! – ujjongott Gáborka.
Márta tétován nyúlt a telefon után…
.....................
Előző oldal | kosakati |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |