A vörös bársonyszék

Szépirodalom / Novellák (1016 katt) angyalka146
  2013.02.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/5 számában.

Fáradtan ültem le arra a kopott kis vörös bársonyszékre, amit még nagymamámtól örököltem. Furcsán helyezkedik el a modern bútorokkal berendezett szobában, egyfajta nyugodt elkülönülést tükröz. Olyan, mintha külön megszentelt tere lenne. A legszívesebben mindig itt olvasok – úgy tűnik, mintha a tudás egyszerűen belevésődne az agyamba. Ez az ágyamon vagy a ház más helyiségeiben sohasem sikerül.

Nehéz, idegőrlő és tépelődő napokon, heteken vagyok túl. Valami megtört bennem. Először megijedtem, féltem megnyitni a szívem a szerelemnek, azután hisztériázni kezdtem, amikor teljesen érthető és logikus érvek miatt egy vizsgálattól elutasítottak. Mi van velem? Minél jobban tűnődök ezen, annál inkább úgy gondolom, elveszítettem önmagam. Pontosabban a kapcsolatot belső lényemmel. Istennel. Kinek hogy tetszik az elnevezés.

Már régóta törés állt be az életembe, és hiába szeretnék olyan boldog, kiegyensúlyozott és bizakodó lenni, mint amilyen voltam körülbelül tíz éve, nem megy. Elhagytam Istent. És most nem találok vissza hozzá.

Pedig igyekszem. Nagyon. Próbálok teljes szívemből imádkozni, segítséget kérek az őrangyalomtól és a nagyhatalmú arkangyaloktól, járjanak közben értem, mutassák az utat visszafelé… Némák. Azt súgják, ezt nekem kell megtennem. Magamtól kell visszatalálnom. Hogyan?

Miként lehet újra megnyitni azt a szívet, amely bezárult a sok fájdalomtól? Hogyan kell megtalálni a belső gyermeket, amely nyitott a világra? Szeretni, elfogadni másokat úgy, ahogy vannak: lehetséges-e?

Rossz ember lettem. Rosszabb, mint voltam egykoron. Ezért sír a lelkem. Tele vagyok haraggal, gyűlölettel, fájdalommal – és hiába a sok neves mester olvasása, meditáció ezerrel… Ideig-óráig jobban érzem magam, erősebbnek, azután rájövök, semmi sem változott, csak álmodtam egyet.

Fel lehet ébredni ebből az álomból?

Talán a vörös bársonyszék – egyszer – megadja a feleletet.

***

Most újra a szobámban vagyok, és rájöttem, az ego irányít. Hét éve küzdök ellene, mindhiába. Újra és újra megtalálja a kiskapukat és egyszerűen nem ereszt! Pedig tudom, hogy az, aki akarja, hogy legyek, nem ÉN vagyok! Ennél sokkal többet, ugyanakkor lényegesen kevesebbet érek. Sokszor idegesít. Próbálja megmagyarázni azt, ami megmagyarázhatatlan, ami pedig értelmetlen, abban úton-útfélen értelmet keres. Normális ez?! Miért sújt minket Isten – ha van Isten! – egy ilyen idióta szervvel?

- Mert ő az összekötő test és lélek között – súgja most valaki nyugodtan nekem -, de elfelejtette, mi a szerepe és ennél hol többet, hol kevesebbet hisz magáról. Az a baj, hogy hisz, de nem tud.
- És én honnan tudjam, hogy mikor kell hallgatnom rá?
- Onnan – folytatja a hang, amely a szívem környékéről szólal meg, enyhe, jóleső bizsergést kiváltva -, hogy ha a kapott gondolatok jó érzéssel töltenek el, igaznak és helyesnek érzed őket, akkor összhang van test, lélek és szellem között. Ha azonban akár az eszed, akár a lelked – erős nyomást érzek a szívem táján – nem fogadja el, tiltakozik ellene, akkor biztosan az ego hibás működése folytán fellépő kibillenés jelenik meg benned – ekkor ne cselekedj! Lélegezz mélyeket és kérdezd meg magadtól: fontos ez nekem? Szükségem van rá? Ilyenkor várj és figyelj befelé! Megkapod a feleletet.
- Köszönöm szépen. Ma már csak egy kérdésem lenne: ki vagy te?
- Isten.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 2 db)