The growing debt - A spekulánsok inváziója

Horror / Novellák (1006 katt) The Economist
  2012.12.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/12 számában.

Minden Amerikával kezdődött. 2012. december 12-én hatalmas erejű, gigantikus földrengés rázta meg New York-ot. A pusztítás elképzelhetetlen méreteket öltött. A katasztrófa epicentruma a Wall Street volt, ahol az óriási, példa nélküli lökéshullámok bedöntötték a teljes bankrendszert, amely több millió kisrészvényes megtakarításait, valamint az egész amerikai gazdaságot maga alá temette.

A hatást, valamint a szerencsétlenséget követő zűrzavart nem lehet szavakkal leírni. Munkanélküli banki topmenedzserek és pénzügyi tanácsadók hada lepte el az utcákat, ahol halomban álltak a kidobott bankpapírok és értéktelen részvénypakettek. Azonban ez még csak a kezdet volt! Az amerikai cégeknek hitelező tengerentúli pénzintézeteknek rá kellett döbbenniük, hogy befektetéseik pillanatok alatt semmivé foszlottak. Pánik tört ki! A helyzet eszkalálódott. A hitelintézeteknek egyre több és több eszközt kellett leírniuk, a behajthatatlan, fertőzött aktívák állománya folyton-folyvást nőtt. A fertőzött kintlévőségek és követelések koncentrációja pedig idővel elért egy olyan szintet, hogy a fertőzésnek kialakult egy követeléskezelő cégekről emberre terjedő változata, ami ellen nem volt se gyógyszer, se kezelési mód.

A fertőzöttekből öntudatlan, vérengző zombik lettek, akiket csak a nyers emberi agy, vagy a spekulatív, devizaalapú tőkepiaci befektetések tarthattak életben. A vírus szélvészgyorsasággal terjedt, nem használtak a jól bevált vakcinák, se a végtörlesztés, vagy az árfolyamrögzítés. Az elkeseredettség hatására bevetett, eddig kipróbálatlan unortodox módszerek is sorra csődöt mondtak.

A hatalmas zombihordák egész városokat, országokat taroltak le. 2013. március 18-án bejelentették, hogy egyes McDonald’s egységek határozatlan ideig nem nyitnak ki, erre a II. világháború óta – mikor is Sztálingrádban az orosz személyzet nem volt hajlandó a rubel helyett birodalmi márkával fizető SS-katonákat kiszolgálni – nem volt példa. Április 3-án a Bet and Win közleményben tudatta, felfüggeszti a nyeremények kifizetését (új téteket még elfogadnak). Május 28-án pedig az utolsó ingyenes online pornóoldal is elérhetetlenné vált.

Minden szem Kínára (az új, immár egyetlen szuperhatalomra) szegeződött, melynek Központi Bizottsága a taktikai atomfegyverek - mint végső megoldás - bevetése mellett döntött. A lopott amerikai licenszek alapján megépített, és torrentoldalakról letöltött CIA-szoftverekkel irányított rakéták azonban az eredetileg kijelölt célpontok helyett a legnagyobb orosz városokba, valamint fegyverraktáraknak álcázott, hamisított márkajelzésű termékeket gyártó illegális kínai ruhagyárakba csapódtak be, tovább fokozva a totális zűrzavart.

Nyugat-Európa pillanatok alatt elveszett. A német katonák megtagadták a harcot. Nem merték vállalni, hogy antiszemitának nézzék őket, amiért a világ elpusztítására törő könyörtelen spekulánsokra lőnek.

Európa totális pusztulását már csak egyvalami akadályozhatta meg: a magyar hadsereg. Az a sereg, mely már annyiszor mentette meg a kontinenst a rátörő idegen vésztől Muhinál, Várnánál, Mohácsnál. Máig nem tudja senki, hogyan jutott el a vírus Magyarországra. A polgári oldal szerint Simor András hozta be az egyik offshore cégén keresztül, míg a Demokratikus Koalíció szerint a fertőzést először Matolcsy György kapta el, mikor megharapott egy a magyar GDP növekedési kilátásokat lefitymáló IMF közgazdászt. A lényeg, hogy a zombik seregei egyszer csak megjelentek a határon, és a hosszú, kíméletlen gazdasági szabadságharcban kimerült Magyar Honvédség nem volt képes megállítani az inváziót. Pedig még a szülési szabadságon lévő női tüzéreket is megpróbálták behívni – sikertelenül –, hogy feltartóztassák a nemzet elveszejtésére törő spekuláns szörnyetegeket. Végül 2013. június 7-én Felsőrajk mezején egy a hadsereg kötelékébe tartozó hagyományőrző huszárcsapat egy utolsó, elkeseredett rohamot indított, hogy megmutassák, milyen is az igazi magyar virtus. Bátor és vakmerő rohamuk azonban fennakadt az egyre csak özönlő zombik végtelennek tűnő tömegén. Pár óra múlva csupán véres húscafatok jelezték a csata helyszínét. És néhány széttépett kalocsai mintás trendi huszárdolmány, belső zsebében Hende Csaba buzdító levelével, melyben az Armyscience 2012/2. számát idézve bátorította a huszárokat, felhívva figyelmüket, hogy egy szuronyos magyar katona felér ezer rakétás amerikaival. Ezt figyelembe véve érthető csak meg igazán a felsőrajki katasztrófa valódi mértéke. Innentől kezdve a szervezett ellenállás Magyarországon megszűnt létezni, mindössze néhány magányos hős küzdött tovább honvédségi raktárakból szerzett, leselejtezett kanálgépekkel és Afganisztánból visszamaradt, lejárt szavatosságú napolajjal felfegyverkezve. Persze, ha valamit megtanított a történelem, akkor az az, hogy Magyarországot nem lehet olyan könnyen legyőzni! Ez az ország sosem adja olcsón! A Nyugat-Európán végigrohanó szörnyek itt olyan ellenféllel találták magukat szembe, amit sokan a legrosszabb ellenségüknek se kívánnának: a közpénzből fizetett, kormányközeli fővállalkozókkal megépítetett gyenge minőségű magyar utakkal. Amire a világ egyetlen hadserege sem volt képes, azt a magyar utak kis híján megtették: csaknem megállították ezt az eszevesztett, pusztító hordát. Bokaficamos, combnyaktöréses zombik százai, ezrei hevertek az utak mellett magatehetetlenül, kínok közt fetrengve. Végül azonban a megmaradtak találtak olyan autópályaszakaszokat, ahol az alvállalkozókat az építés során kifizették, ezért nem lopták ki az összes anyagot az úttestből. Az invázió így folytatódott és a hömpölygő, pusztító áradat letarolt mindent, ami az útjába került. A pánikba esett lakosság fejetlenül menekülni próbált. Egyesek – hogy elkerüljék a legrosszabbat – önként vetették magukat a halál karjaiba. Félelmükben és elkeseredettségükben Kenesénél több ezren gázoltak a Balatonba, akár a lemmingek, hogy véget vessenek az életüknek. Bár utólag elterjedt, hogy mind közmunkások voltak, akiket csak azért vittek oda, hogy napi nyolc órában bruttó 47 ezer forintért puszta kézzel, kemény fizikai munkával sáncokat építsenek, és ők inkább ehelyett választották a gyors és fájdalommentes elmúlást. Sosem derült ki, mi is volt az igazság, de az biztos, hogy az élőholtak serege, akár egy vészjósló, sötét fergeteg végigvonult az egész országon, és hamarosan Budapest is a martalékukká vált. Csupán néhányan maradtak, hogy megpróbálják azt, ami ekkor még mindenki számára lehetetlennek tűnt: a túlélést egy zombiktól nyüzsgő, elnéptelenedett városban...

A sötétítőfüggönyök teljesen el voltak húzva, de az erős, tűző, késő augusztusi napfény még így is utat talált a szobába. A hőség már két hete tombolt, és egyre elviselhetetlenebb volt. Jenő az ágyon fekve a hőmérőt nézte a sejtelmes félhomályban: 32C-t mutatott. Délután 2 volt, és már a második üveg ásványvizet itta, gondosan került minden fölösleges mozdulatot, de így is izzadt, mint Galambos Lagzi Lajcsi egy iron man versenyen. Az izzadtság végigfolyt a hátán, hogy olyan területekre jusson el, ahonnan már nem vezet tovább út. Megpróbálta letörölni a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket, amivel csak ennyit ért el, hogy sikerült a karján lévőkkel összevegyítenie őket. Már ötödik napja nem mosakodott, és olyan szagokat árasztott, amilyeneket a 4-es 6-oson hajótörést szenvedett hajléktalanok szoktak, miközben megpróbálnak nyugodtabb vizekre evickélni a Blaha Lujza tér, Ferenc körút, Nyugati-aluljáró Bermuda-háromszögben, óvatosan megpihenve az üveghegyek között, amik ugyan sokuk életét futtatták már zátonyra, de a kisboltban még mindig beválthatók egy kannás borra, ami számukra értékesebb, mint Fekete Szakáll elásott mesés aranya a rátaláló kincsvadászoknak. Akár csak ők, Jenő is rég túljutott már azon a ponton, ahol a dezodor még bármiféle segítséget jelenthetett volna. Csapdába esett egy a hőség és emberevő szörnyek uralta városban légkondicionálók, csapvíz és a remény nélkül, hogy helyzete valaha is jobbra fordulhat. Ki gondolná, hogy egy vérszomjas zombik uralta a világban a személyi higénia fenntartása a legembertpróbálóbb feladat? Pedig de. Márpedig egyre inkább úgy tűnt, hogy Jenő elveszíti ezt a harcot.

Az invázió kezdetén elhatározta, próbál mindent pozitívan nézni. Nyilván ha valaki emberevő szörnyek közé csöppen, akkor nehéz bármi pozitívumot felfedezni a helyzetében, de ő megpróbálta lelkesíteni magát. Hiszen mekkora kihívás ez! Se lehúzható WC, se mikrosütő. Ő akkor is meg fogja csinálni! Túléli!

Eleinte mindenféle romantikus, ábrándos terveket szőtt. Például először úgy gondolta, hogy majd a szabadban, természet lágy ölén, madárcsicsergés és játszadozó mókusok között a közeli parkban fogja végezni a dolgát, ahogy az igazi túlélők. A zombik napközben úgyis a bankok és a pénzváltók környékén szoktak gyülekezni. Arra az esetre pedig, ha pedig mégis összeakadna velük, mindig tartogatott magánál egy pár jóval a piaci hozam alatt teljesítő, japán yen alapú jelzálogkölcsönből fizethető, 120 éves futamidejű brókernetes unit-linked biztosítási kötvényt, amivel elterelhette a figyelmüket. Így hát pár héttel korábban – hóna alatt egy csomag vécépapírral és a biztosítási kötvényekkel (gondosan ügyelve, hogy csak az előbbit használja rendeltetésszerűen) – elindult, hogy megtegye, amit mióta az eszét tudta, még sosem csinált porcelán ülőke nélkül. A nap lágy sugarai finoman simogatták, miközben elhaladt a zűrzavaros idők ellenére még mindig teljesen ép HÉV és villamos vezetékek mellett (bizony, a járvány nem válogatott, származásra, és bőrszínre való tekintet nélkül mindenkit ugyanúgy elragadott), és öt percnyi kellemes, frissítő séta után ott is volt a parkban. Szépen besétált a bokrok közé és... És fogalma se volt, hogy akkor ezt most hogy is kellene kivitelezni. Akárhogy próbálkozott, nem tudott olyan pózt felvenni, hogy a bokáját, vagy a nadrágját ne maszatolja össze. Bár olyan pozíciókat is kipróbált amik még a Káma Szutrában sem szerepelnek, félórányi reménytelen kísérletezgetés után feladta. Csak állt ott pislogva, bénán, akár Bödőcs Tibor, ha temetésen lép fel.

És ez volt az a pillanat, amikor először megtört benne valami. A fiaskó miatt érzett keserű csalódottság hatása alatt arra gondolt, a saját határait senki sem tudja túllépni. Nem elég életrevaló, hogy csupán a saját eszét és erejét használva egyedül életben maradjon ebben a modern technika vívmányait nélkülöző, ellenséges világban. Elszállt a kezdeti lelkesedése, innentől kezdve csak próbált valahogy elevickélni egyik napról a másikra.

Nyilván sokan azt mondják, ugyan már! Az ősidők kezdete óta sikerült megoldani ezt a kihívást. Na igen, de vannak dolgok, amiken az ember csak akkor kezd el gondolkozni, amikor először szembesül velük. Addig mindenféle fölösleges filozófiai dilemmákra fecsérli az idejét. Például, hogy a padláson az a kicsi pók hogyan viszi fel a hálóját a padlótól egész a plafonig? Hogy a fenébe tudja kifeszíteni? Ez a kérdés 5 évet vett el Jenő életéből. És ez az öt év most nagyon hiányzott.

A mostani problémáját is meg lehetett volna oldani, csak hát internet nélkül nem tudta legoogelozni a választ, ahogy a normális, önálló gondolkodástól elszokott 21. századi emberek szokták a tudás alapú társadalom és az okostelefonok korában. Pedig ő tényleg felkészült! Torrentről még a járvány kezdetén megpróbálta letölteni a The walking dead mindkét évadát, hogy igazi profi zombivadásszá képezze magát. Végül a hálózat összeomlása miatt csak a másodikat sikerült, de ott nem foglalkoztak afféle hétköznapinak tűnő problémákkal, mint a főzés megoldása egy gáz és áram nélküli panelban, vagy a fürdés kivitelezése egy olyan helyen, ahonnét kilométerekre van a legközelebbi patak. Az egész film csak a kisszámú hozzáférhető jó nő elosztásának problematikája körül forgott, amit a csajok úgy szoktak hívni: szerelmi szál.

Ó igen a csajok! Már az Apokalipszis előtt sem volt egy Casanova, de azóta a bulik italakcióit kihasználó részeg, kevéssel – azaz vele – is beérő, bármire kapható, túlsúlyos főiskolás cicababák száma a nullára redukálódott. Május 28-a óta pedig iszonyúan beszűkültek az egyéb szórakozási alternatívák is. Áram nélkül a DVD-inek sem vette semmi hasznát. Korábban mindig sznoboknak tartotta azokat, akik azt állították, az online tartalmak sosem veszik át a nyomtatott kiadványok helyét, de most be kellett látnia: igazuk van. A régi magazinjai nélkül feladta volna, csak ezek hoztak némi változatosságot egyhangú életébe. Ki tudja, talán egyszer még a színházról is megváltozik a véleménye. Régen úgy vélte, az emberek legfeljebb rongyrázásból járhatnak egy olyan helyre, ahova többtízezer a belépő, és ugyanazt nyújtja, mint a mozi, csak gyengébbek az effektek. De ahogy belegondolt, rá kellett döbbennie, ha majd véget ér ez az egész szörnyűség, nem túl valószínű, hogy egyhamar túl sok monumentális hollywoodi szuperprodukció fog készülni.

Ha valaha véget ér! Hát igen. Ő még szerencsés. Ismert olyanokat, akik sokkal rosszabbul jártak. Sok ismerőse vidéken ragadt. TV, Internet vagy akár egy vacak rádió nélkül a szüleivel! A legjobb barátja az utolsó SMS-ben, amit küldött, azt írta, hogy az anyja beszélgetni akar vele a kapcsolatukról, úgyhogy ő most megy a konyhakésért. Az nem derült ki, kibe akarja belevágni, de Jenő remélte, hogy a szívére hallgat, és jól dönt. Különben kivel fog majd sörözni?

A napok és a konzervek idővel egyre egyhangúbbak lettek. Lakásról lakásra járt, hogy ott oldja meg, amit a parkban nem sikerült. Ez nyilván nem növelte a lakások értékét, de hát az ingatlanpiac amúgy is eléggé pangott. A zombik eléggé leapaszották a fizetőképes – és általában a bármiféle – keresletet. Jenő lelkiismerete nem engedte meg, hogy fosztogasson, ezért mindenhonnan csak a túléléshez szükséges legfontosabb dolgokat vitte magával. Mivel filmekben látta, hogy a vámpírok és vérfarkasok ellen az ezüst a leghatásosabb fegyver, úgy okoskodott, hogy a zombik ellen az arany és a gyémánt használhatnak. Elég nagy készletet halmozott már fel belőlük. A bevásárlóközpontokból összegyűjtött úgy 800 milliót is bankjegyekben, ha majd esetleg fűteni kellene később. Úgy számolta, ha még 2 milliárd összejön, az nagyjából elég is lesz (hátha hosszú lesz a tél). De most a szobában az augusztusi melegben fekve és a saját levében főve, nem érdekelte a 8 cipősdoboznyi készpénz és a nagyjából 15 kilónyi arany ékszer. Egyre nehezebben viselte az ingerszegény környezetet, a monotonitást, a hőséget, a zuhany és a hideg sör hiányát. Ki gondolná, hogy egy zombik uralta világban az unalom az egyik legádázabb ellenség? Pedig így van. És Jenő ezen a napon feladta. Nem bírta tovább. Elhatározta, hogy másnap véget vet az egésznek. Az utolsó este azért még mulatni akart egyet, utoljára kirúgni a hámból. Így késő délután jelentősebb mennyiségű langymeleg rumot meg kólát szerzett be, és úgy kitombolta magát, mint egy baltás azeri az örmény óvodában.

Másnap aztán szemernyi kétsége sem maradt, hogy tényleg meg akar halni. Nem akarta saját maga megtenni. Inkább kifeküdt az utcára, és várta, hogy a szörnyek befejezzék. Várt, várt, várt és várt. De a kóbor kutyákat kivéve – akik a kínai büfék bezárása óta hihetetlenül elszaporodtak – nem támadta meg semmi. Értetlenül állt a dolog előtt, nem tudta elképzelni mi történhetett. Lassan összeszedte magát, és elindult, hogy megtudja hova tűnhettek a szörnyek, akik elől hónap óta menekült.

A zombik inváziója megállíthatatlannak tűnt, az is volt. De aztán egy idő után, ahogy eltűntek a lehetséges prédák, és a szabad-felhasználású devizahitelek is elfogytak, a szörnyek éhezni kezdtek. Elkeseredettségükben egyre kétségbeesettebb cselekedetekre ragadtatták magukat. Már az állatkerti csimpánzokat is megtámadták, később pedig a bölcsészekre is ráfanyalodtak. Ekkor vesztette életét az egyetlen magyar bölcsészceleb, Puzsér Róbert (R.I.P) is, aki ahelyett, hogy egyszerűen elfutott volna, inkább Kant és Schopenhauer műveiből idézve próbálta meggyőzni támadóit arról, hogy a békés, előítéletektől mentes együttélés zombik és emberek között igenis lehetséges. (Hát igen, az ő elfogyasztása nem sokkal hosszabbította meg a szörnyek agóniáját.)

Végül augusztus 31-én egy Raiffeisen fiók előtt az utolsó, svájci frank alapú áruhitelét dán koronára átváltani próbáló zombi is kilehelte a lelkét.

Ahogy Jenő haladt végig az elnéptelenedett, zombitetemek borította utcákon azon gondolkozott hogyan is csinálhatná meg a szerencséjét ebben az új, posztapokaliptikus világban. Van 800 milliója. Mihez kezdjen vele? Ausztrália elég elszigetelt ország, ott valószínűleg kisebb volt a pusztítás mint máshol. Ausztrál részvények? Nem is rossz ötlet! Valakinek majd a sok rothadó tetemet is el kell takarítania. A hulladékkezeléssel foglalkozó cégek is igazi aranybányák lesznek!

Miközben így, gondolataiba merülve tervezgette az életét, egyre éhesebb lett. Szinte ölni tudott volna egy kis nyers agyért. Hogy elterelje figyelmét az egyre kínzóbb éhségről, énekelésbe fogott. Egy réges-régi, még a spekuláns zombik ideje előtti slágert kezdett el dalolni:

„Minden mindenki ellen,
Mindegy, csak dolgozni ne kelljen.”

És énekelve, fütyörészve elindult a legközelebbi Raiffeisen bankfiók felé, hogy kedvezőbb kondíciójú pénzügyi instrumentumra cserélje az Apokalipszis előtt nagyképernyős LCD TV-re felvett devizaalapú hitelét.

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 4 db)