Hangok a porban

Szépirodalom / Novellák (1000 katt) Placebo
  2012.12.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/12 számában.

Lassan, kínkeservesen nyikorogva csúszik félre a tolóajtó. Minden erőmre szükségem van, hogy eltoljam a rozsdás szerkezetet. A kint tomboló porvihar, amint megtalálja a rést, teljes dühével süvít be a kis előtérbe, mintha így akarná megbosszulni, hogy napokig nem látott, s követelőzőn mar belém, mint egy elhanyagolt szerető.

Hiába a több réteg ruha, a szám elé tekert kendő, az apró szemcsék megtalálva a legapróbb réseket pillanatok alatt beszüremkednek mindenhova. Mire kilépek az ajtón, már érzem a viszketést, amiről tudom, hogy fél óra múlva már szinte elviselhetetlen lesz. Azt is tudom, hogy mégis el fogom viselni, ha kell, órákon át. Muszáj lesz, hisz már nem olyan könnyű elejteni valamit, mint korábban.

Vastagtalpú katonai bakancsom mintázata csak néhány pillanatra rajzolódik ki a talajon, s már el is tűnik a hullámzó portengerben. Még szerencse, hogy legalább a szemüvegem teljesen zárt. Talán ez az egyetlen oka annak, hogy még életben vagyok. A szemüveg. No meg a kiképzés.

Hogy is mondta a káplár? „… Bármi is kerül velünk szembe, talpon kell maradni! Nincs olyan klíma, vagy helyzet, amit az emberi test nem tudna elviselni, ha a lélek erős!...”

Na ja! Ő meg hat hónap sem telt el, és már fejbe is lőtte magát! He-he! Ezek szerint erősebb vagyok nála, és talán mindenki másnál, akit csak ismertem.

Valójában azt sem tudom, hogy mi történt. Talán egy meteor köszönt be durván kicsiny planétánknak, vagy talán mi magunk okoztuk ezt az egészet? Fene se tudja… Az biztos, hogy megérettünk a sorsunkra. Pár hónappal előtte a tábori lelkész magyarázott valamit, hogy 2012-ben eljön a világvége. Azt mondta látomása volt, meg hogy az Úr angyala mondta ezt neki.

Na erre aztán frankón ráhibázott!

Bár amikor erről papolt, akkor mindenki csak röhögött. …Nem is!... Az a kis körülmetéltpöcsű Joakim nem röhögött. Ő volt az egyetlen, aki végighallgatta a prédikációt, és teljesen befordult tőle. Még a neten is utánaolvasott a dolognak. Valami ősi Maja-vudut talált, vagy mi a szart, amiben ugyanez volt leírva. Teljesen bekattant, és mindenkit meg akart győzni róla, hogy most kell jó útra térni, hogy legalább a lelkünk megmeneküljön. A végén a dilidokinál kötött ki, mert nem volt hajlandó kinyírni azt a kiscsajt Laoszban. Merthogy az Istennek nem tetsző dolog lenne! …Bah!!!...

Az volt az utolsó küldetésünk. Valami drogbárót és a teljes pereputtyát kellett kipucolni. Biztos nem volt hajlandó tovább fizetni a politikai védelemért. Így aztán ő is, és a teljes kompániája ment a levesbe. Mi pedig bepakoltuk őket a kondérba. Szépen sorban mindenkit. Nem volt nehéz munka, hisz nem kellett elfedni a ténykedésünket. Mindenki tisztában volt a jelenlétünkkel, csak ők nem. Egészen addig, míg az első lövések el nem dörrentek azon a forró nyári éjszakán. Olyan szép tiszta volt az ég, mint talán még soha azelőtt. Hanyatt feküdtem az őrhelyemen, gyönyörködtem a csillagokban. Az apró, szikrázó fénypontokból próbáltam kiolvasni a választ arra a dilemmámra, hogy a rajtaütéskor az első áldozatomat szokásomhoz híven késsel intézzem-e el, vagy most használjak valami mást. Végül maradtam a késnél, hisz ez így dukál. Hangtompítós fegyverrel bárki kilőhetné az őrt a helyéről, de késsel odalopakodni, és átmetszeni a torkát, miközben a meleg vér ráfolyik az ember kezére, na az már valami. Annak van hangulata…

Így visszagondolva, jól megszervezett akció volt. Egyetlen embert veszítettünk a mészárlás során, míg a másik oldalon vagy 120 fő került tepsibe. Istenem, mekkora máglyát raktunk belőlük!

Nyikolaj, miközben bámultuk a lángokat, még mondta is, hogy ekkora tűztől tán a kaporszakállú talpa is megperzselődik odafent.

Lehet, hogy tényleg megperzselődött, s nem tetszett neki. Talán ezért van most ez az egész.

Aztán úgy jött a változás, mint egy rossz álom. Egyik nap még nyár volt, másnapra az egész mindenség elsötétedett, és jött a por meg a tűz. A rádió összeköttetésünk megszűnt. Semmilyen csatornán sem lehetett elérni senkit. A kiküldött felderítők sohasem tértek vissza. A dombunk lábánál megbúvó kisvárosban sem tudták, hogy mi okozhatta a katasztrófát.

Az idő múltával lassan berendezkedtünk az önfenntartásra, hisz a laktanyában nagyon sok élelem volt felhalmozva. Hónapokig nem volt semmi gond. Azt vártuk, hogy majdcsak jön valaki, és elmondja, hogy mi történt, vagy legalább ez a rohadt porvihar eláll egyszer. Nem állt el, és nem jött senki. A természet fény nélkül néhány hét múlva haldokolni kezdett. Fokozatosan elpusztultak a növények, és velük együtt az állatok nagy része is.

Az emberek között felvetette a fejét az éhínség. Kezdetben segítettük a lakosságot, de amikor látszott, hogy nagy a gond, teljesen elzárkóztunk, és megtagadtuk a további együttműködést. A parancsnokaink valami katasztrófatervre hivatkozva így határoztak. Végül is nekünk teljesen mindegy volt, hisz a parancsot végre kell hajtani bármi áron. Ezt nagyon jól belénk sulykolták a kiképzés hosszú hónapjai alatt.

Aztán egy napon eljött az, amire már mindenki várt. A közeli kisváros lakosai ellenünk fordultak, hogy megszerezzék a készleteinket. A balgák kétségbeesésükben arra vetemedtek, hogy fegyverrel vonultak ellenünk. Rövid, heves összecsapások következtek, és a civil lakosság elfogyott. Voltak akik a harcokban estek el, de sokan haltak éhen, vagy a különféle járványok áldozataivá váltak.

Így aztán, ott maradtunk egy laktanyában rostokolva a semmi közepén. Jó két évig kitartott az élelmünk, és amikor az elfogyott, akkor a kisvárosban patkányokra vadásztunk. Ezek a kis dögök valahogy még ezek között az elviselhetetlen körülmények között is képesek voltak fennmaradni. Azonban szépen lassan a patkányok, és velük együtt a lőszerünk is elfogyott.

A harmadik év végén bent a laktanyában is pártszakadás történt. Egy kisebb csoport úgy határozott, hogy elhagyja a helyőrséget, és elindul túlélőket keresni. Persze a parancsnokaink ezt nem hagyhatták, így aztán egymásnak estünk. Három napig tartott a harc, melynek során a járműparkunk teljes egészében megsemmisült, és összesen tizenöt túlélő maradt.

Mára már csak ketten vagyunk egymásnak. Nyikolaj és én. Ő tartja bennem a lelket. Kicsit rossz állapotban van, még vadászni sem képes velem tartani. Egész nap csak ücsörög az asztalnál, és bambán bámul maga elé. Néha azt gondolom, hogy már teljesen feladta. Ezt azonban nem hagyom neki. Nem hagyhat itt egyedül. Azt biztosan nem élném túl.

Most is mondtam neki, hogy jöjjön velem. Egy kis vadászat neki is jót tenne. Még csak válaszra sem méltatott. Mondtam neki, hogy enni akkor is kell! Ezen egy kicsit össze is vesztünk, mert szerinte úgyis meg fogunk halni. Hiába mondtam neki, hogy ez badarság, mert tudom, hogy jönni fog valaki, és megment minket. Minden ugyanúgy lesz, mint régen. Csak meg kell várnunk, hogy jöjjön valaki. Addig azonban életben kell maradnunk. Ehhez viszont ennünk kell, és a készleteink már réges-régen elfogytak.

Még szerencse, hogy tudok vadászni!

Most is ezzel a céllal hagytam el a laktanya hangárját. Ahogy baktatok lefelé a helyőrségünk alatt elterülő, néptelen francia kisváros felé vezető úton, a szél süvítése mellett hangokat hallok jobbról. A még álló, de már régen halott fák közül jön a zaj. Olyan, mintha valaki egy ritmust ütne valami furcsahangú dobon. Tam-ta-tam….Tam-ta-tam… És megint Tam-ta-tam… Tam-ta-tam.

Csigás íjamat hátamról levéve, egy nyilat fektetek az idegre. Görnyedten szaladok a hang felé, majd a néhai út melletti árokba vetem magam. A por úgy csapódik fel körülöttem, mint a homok a sivatagban, amikor aknagránát csapódik belé, és a robbanástól vízként fröccsen a levegőbe a sárga felleg. Na ha eddig nem tudták, hogy itt vagyok, akkor most már biztosan. Csak abban reménykedhetek, hogy a szél magával ragadta a felkavart port.

Lassan felkúszok a másik oldalon. Nagyon óvatosan, a partvonal fölé emelem a fejem, és kémlelek a hang irányába.

A porviharban tőlem vagy negyven méterre méretes tábortűz lángjait cibálja a szél. A rőt lángok előtt gyönyörű, félmeztelen lányok táncolnak a dob ütemére. Csípőjüket igézően ringatják a mellettük ülő félmeztelen hippiforma férfi előtt, aki a kezében tartott fadarabbal a dobot püföli. Tam-ta-tam… Tam-ta-tam…

Egy hosszú, barna hajú lány felém néz, és tekintetünk összefonódik egy röpke pillanatra. Észrevesz. Valamit mond a többieknek, de hogy mit, azt a széltől nem hallom. Szavaira valamennyien felém fordulnak. Egy villanásnyi ideig félelem költözik a tekintetükbe, majd mosolyogva integetnek, hogy menjek oda hozzájuk.

Felmérve az erőviszonyokat nem tartok tőlük, hisz ezek csak lányok, meg egy félkegyelmű hippi, és még fegyverük sincs.

„Bár csak itt lenne most Nyikolaj!” - sóhajtok fel. Most ő is láthatná, hogy igazam volt!

Lassan, óvatosan emelkedek fel, és indulok feléjük. Nem mozdulnak, csak mosolyogva integetnek.

Ahogy nézem formásan ringó mellüket, érzem, hogy erekcióm támad. Istenem! Nők!!! – fut át az agyamon. Már évek óta nem láttam nőt, csak DVD-n. Az meg azért mégsem az igazi…

Erővel elszakítom a tekintetem a formás halmoktól, és jobban körülnézek. A tűz túloldalán egy nyársra húzott birkát pillantok meg, amint lassan forog a tengelye körül. A szaftos hús pirulva hirdeti, csak arra vár, hogy valaki végre belemélyessze a fogait. Nagyon éhes vagyok. Már vagy két hete nem ettem valami rendeset, csak a legutóbbi zsákmányomból megmaradt kukacos csontokból főztem levest, de irtózatosan büdös volt, és alig bírtam valahogy magamban tartani.

Még pár lépés, és odaérek hozzájuk. Hangosan hellózok, de a széltől nem hallom a válaszukat, csak a szájuk mozgását látom. Egy pillanatra belém villan, hogy akkor a dobot miként hallhattam meg ilyen messziről. Végülis nem érdekel. Az a lényeg, hogy ismételten emberek kerültek elém, és nem leszek egyedül.

A barnahajú odapördül elém, és végigsimítja az arcomat. Érzem, amint a lágy ujjak végigszánkáznak a borostáimon. Nem bírok tovább magammal, és magamhoz rántom.

Kezeim átsiklanak a testén, és az egész illúzió szertefoszlik.

Nincs tábortűz, nincsenek lányok, nincs sülő birka, sem doboló hippi. Csak én vagyok, és a szürke porvihar az élettelen fák közt.

Nem! Valami mozdul jobbra. Ahogy odanézek, meglátok egy kövér patkányt, jó 15 méter távolságban. Nem értem, mit keres itt, a városkától ilyen messzire, de nem gondolkodok sokat. Az íj húrja acélosan pendül. A nyíl szürke villanásként szeli át a köztünk lévő távolságot, és szegezi a földhöz a rágcsálót. Gyönyörű lövés! Nincs időm önnön nagyszerűségemnek örvendezni, mert kicsit távolabb megpillantok még három állatot. Mozdulatlanná dermedve várom, hogy mi fog történni. Félek, ha hirtelen mozdulok, még elijesztem őket. Aggodalmam alaptalannak bizonyul, mert az elől haladó termetes rágcsáló, orrát magasra emelve szimatolni kezd, majd megérzi döglött társuk vérének szagát. Egyenesen a tetemhez rohan, és minden teketória nélkül zabálni kezdi. A két másik követi a példáját. Egy kicsit elborzadok, de ilyen időkben nincs helye a finnyáskodásnak. Lassú mozdulatokkal egy marék vesszőt húzok elő a tegezből, majd gyors egymásutánban leadok négy lövést. Azért négyet, mert a második célt téveszt. A többi talál. Mozdulatlanságba dermedve várom, hátha előkerül még egy, de semmi sem mozdul.

Odasétálok a tetemekhez, és ahogy nézem őket, büszkeség önt el. Egyetlen vadászat alatt négy kövér patkány! Ez nem semmi! Nyikolaj sem lőtt volna jobban. Majd néz is nagyot, ha visszatérek a laktanyába! Legközelebb magammal hozom őt is! - határozom el magamban.

Gyors, gyakorlott mozdulatokkal kötök hurkot a zsákmányaim lábára, és erősítem őket az övemre.

Dagadó mellel indulok visszafelé. Vissza, a laktanyában megbúvó hangár irányába. Ahogy elmúlik a vadászat izgalma, ismét van időm az átkozott por okozta viszketéssel foglalkozni. Mostanra az egész testemen érzem a finom szemcsék okozta poklot. Tenni nem tudok ellene semmit, csak tűrhetem. Minden erőmet összeszedve, futólépésben teszem meg a hátralévő távolságot.

Végre újra a hangár előtt állok, és már alig várom, hogy belül legyek a biztonságot nyújtó acélajtón. Nekifeszülök a tolóajtónak. Nyikorgása túlszárnyalja a szél süvítését. Vigyázok, csak annyira nyissam ki, hogy éppen beférjek. Belépek és visszatolom a helyére. A szél hangja elhal mögöttem, én pedig leszórom a ruháimat a földre. Egy előre kikészített nedves ronggyal dörgölöm végig magam. Ahogy a port eltávolítom, a viszketés is alábbhagy.

Felhúzom az egyenruhámat. Jól nézek ki benne. Besietek Nyikolájhoz. Alig várom, hogy beszámolhassak neki. Most is ott ül az asztal mellett. Elmesélem, hogy mi történt velem odakint. Még a nevetséges hallucinációmat is megosztom vele. Nem mond semmit, csak mindentudóan néz rám, és mintha megeresztene egy halvány mosolyt. Miközben a zsákmányról beszélek, egy hirtelen mozdulattal kiterítem őket az asztalra. Látom, hogy most aztán szóhoz sem jut, csak néz rám döbbent tekintettel. Felnevetek, és jó alaposan hátba verem szegényt. Az ütéstől koponyája nagyokat pattanva gurul az asztalon a patkányokig. „Jaj de éhes valaki!” - nevetek fel hangosan. „Jól van, egyél csak öreg barátom!” - veregetem meg a vállát, majd az elgurult koponyát visszaillesztem a fehéren világító nyaki csigolyák tetejére.

Hagyom, hogy a jó öreg Nyikoláj falatozzon. Ő már csak így nyersen eszi a patkányt. Míg ő táplálkozik, én is nyársra húzok egyet. Csak úgy angolosra készítem, mert szeretem, ha véres a közepe.

Miközben falatozunk, rámosolygok Nyikolájra, és őszintén hálás vagyok, amiért így kitart mellettem. Nélküle nem bírnám…

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 11 db)