A Sors ajándékai

Szépirodalom / Novellák (897 katt) Ereda
  2012.10.24.

A Sors egy igazán rendes illető, nem kell meglepődni azon, hogy annak ellenére, hogy egy hatalmas, meseszép kert tulajdonosa, boldogan megkínálja a kert gyümölcseiből az arra járókat. Talán eleinte így is volt, az épp arra járó emberek csak bekiáltottak a kertet gondozó Sorsnak, "légyszi, adj nekem egy olyan szép gyümölcsöt!", mire a Sors, egy mosoly kíséretében át is nyújtotta a kért gyümölcsöt a kerítésen túl várakozónak. Az talán megköszönte, talán nem, de mindenképpen továbbállt, és talán vissza sem jött. De ez mindenképpen megváltozott. A kert kerítése mentém emberek serege kiabált, nyújtogatta kezét a rácsokon át, reménykedett, Sors talán észreveszi, és legközelebb neki ad a gyümölcseiből.

Mert gyümölcs az volt bőven mindig, piros, kék, sárga, rózsaszín, ki milyet kívánt. Hatalmas termések vigyorogtak a járókelőkre a dús fák árnyékából, szinte szuggerálva őket, hogy egyék meg, ígérik, a legfinomabb gyümölcsök lesznek, amit valaha is ettek. Az emberek pedig hallgattak is erre, hisz ott tolongtak végig a kerítés mentén, néha könyörögve, vagy épp követelve a gyümölcsöket.

Sors persze nem volt egy irigy típus. Szépen ki is szolgálta az embereket, hol egyiknek, hol másiknak hozott valamit a kert különböző szegleteiből. Sors szinte táncolt a fák között, alakja talán egy fiatal nőre hasonlított, aki mezítláb, hófehér ruhában lengedezve közeledett vagy a fák, vagy pedig az emberek felé.

És persze voltak, akik megkapták az áhított ajándékot. Sors édeskés mosollyal nyújtotta oda ezeknek a mázlistáknak a gyümölcsöt, akik amennyire csak bírták átnyújtották kezüket a kerítésen, hogy mihamarabb megkaparinthassák az ajándékot. Majd mohón elvették és a szájukba tömték, talán nem is érezve azok ízét.

Voltak, akik az irigységtől fűtve megtámadták ezeket a szerencsés embereket és megpróbálták megszerezni a gyümölcseiket. Ennek persze változatos eredményei lettek, attól függően, hogy Sors mennyire szimpatizált a támadóval. Előfordult, hogy Sors kegyetlen büntetést mért a támadóra, aki azonnal a földre került, vagy alá. Mindenesetre onnan már vissza sosem tért, és így a gyümölcsökért folyó harcból végleg kiesett. Voltak, akikkel Sors elnéző volt, esetleg még kárpótolta is a kár elszenvedőjét egy másik gyümölccsel. De voltak, akiket egyenesen megdicsért, sőt! Még meg is jutalmazott pofátlan tettükért! A sértett pedig ott maradt gyümölcs nélkül, és már hiába ordibált igazságért, Sors arrébb lebbent, ügyet sem vetve a szerencsétlenül jártra.

Egyszer én is láttam, amint az egyik szomszédom gyümölcsöt kap. A gyümölcs óriási volt, és csodaszépen ragyogott. Ő persze őszinte örömmel beleharapott, falni kezdte. Nekem nem volt bátorságom elvenni tőle, de újult erővel kezdtem szólongatni Sorsot, hogy nekem is adjon belőle.

Megtörtént a csoda. Annyi év hiábavaló próbálkozás után Sors rám tekintett varázslatos szemeivel, és vidáman kérdezte:

- Mit hozhatok neked, emberke? - nevetgélt, és én persze gondolkodás nélkül mutogatni kezdtem a még mindig gyümölcsöt habzsoló szomszédomra:
- Olyat, mint neki van!
Sors könnyedén felnevetett és legyintett karcsú kezével:
- Pont olyan már nincs több!
- Akkor mindegy! Csak valami hasonló legyen!

Sors pedig azokkal a finom léptekkel elsuhant a fái felé, lába talán nem is érintette a talajt. Türelmetlenül vártam érkeztét annak ellenére, hogy csupán a pillanatokba telt, mire visszaérkezett, nekem olyan hosszúnak tűnt, mint azok az évek, amit azzal töltöttem, hogy vártam, Sors mikor szólít meg.

De ő jött, kezében egy olyan gyümölccsel, amilyen szomszédomnál volt. Talán nem volt olyan nagy, talán nem ragyogott úgy a Nap arany fényében, mint az övé, de az enyém volt, csak az enyém! Megszállott tekintetem le sem vettem róla, és kezeimet amennyire csak tudtam benyújtottam a rácsokon, a fém nyomta vállamat, de észre sem vettem a fájdalmat, csak nyúltam megérdemelt jutalmam után, melyet átvenni maga volt a mennyország!

Fényes, hamvas gyümölcs, melyet azonnal a szám felé toltam, de csak ekkor vettem észre, hogy a másik oldala teljesen rothadt. Muslicák, legyek szállták a romlott barna színű gyümölcsöt, mely erjedt szagot árasztott magából. Őszintén undorítónak tűnt, de ez akkor nem érdekelt. Végre megkaptam, amire vágytam, ezt sugallta Sors vidám arca is, amint abban gyönyörködött, hogy egyik kegyence, miként örvend ajándékának.

Én persze élvezettel a számba tömtem az undorító gyümölcsöt, mely még véletlenül sem volt édes, inkább savanyú, nem is, keserű. Átható szaga betöltötte a teret, a kásás gyümölcsöt a fogam között szűrve nyeltem le. De nem hagyhattam abba, még egyet haraptam belőle, csak arra gondoltam, hogy ez az enyém, legyen bármennyire is undorító, meg fogom enni, és még véletlenül sem öklendezem vissza!

Sors még akkor is ott állt, mikor befejeztem, de mire rápillantottam, már tovább is lépett, egy újabb szerencséshez, hogy megkérdezze, mit hozhat neki. Vidáman szökdécselt a kiválasztotthoz, és én, mintha az előbb semmi sem történt volna, mert bár nem ilyen gyümölcsre számítottam, de mégis csak kaptam valamit, ismét kinyújtottam a rácsokon a kezem. Talán megint szerencsém lesz. Ha már egyszer kértem, akkor megint megadhatja szívem vágyát, és talán akkor nagyobb szerencsém lesz, mint most volt.

Ismét teli torokból kiabálni kezdtem az isteni teremtménynek, ahogy rajtam kívül még annyian a kerítésnél hasonlóképpen.

Előző oldal Ereda
Vélemények a műről (eddig 2 db)