´56-os inzert III.

A jövő útjai / Novellák (1692 katt) Homoergaster
  2012.10.21.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/10 számában.

Az '56-os inzertek egy könnyed műfaji kísérlet, melyben a történelembe csempészek fantasztikus elemeket. Ezt mások máskor, más háborúkkal már megtették. Az, hogy "szellemes"-nek szánt és "vicces" fordulatokkal operálok, elkerülhetetlenül deheroizáló lehet. Ennek ellensúlyozására szükségesnek érzem kinyilvánítani:
AZOKNAK, AKIK MEGHALTAK, HARCOLTAK A VÉGSŐKIG, ÉS AKIKET MEGKÍNOZTAK ÉS MEGÖLTEK A HÓHÉROK, A DICSŐSÉGE NEM HALVÁNYUL SOSEM!!!!!!

A szerző


1956. november 10., a budai hegyekben

...Onnan, ahol dekkoltak, jól lehetett látni az alanti utat, messzebb pedig a várost. Az SS-legény keserű szájízzel idézte fel, hogy ilyesmiben már volt része, saját idejével mérve nem is olyan rég. Odalenn az orosz volt az úr, meg a csatlósai. Milyen ismerős helyzet! Sóhajtott. Az első utas szintén. Úgy tűnt, Magyarország sorsa már örökre az lesz, hogy a tünékeny szabadság pillanataira újabb megszállás következzen.

Az első utas közben a kezében tartott kütyüt vallatta. Az SS-legény jól látta, hogy mindenféle réginek látszó szövegeket olvas rajta. Ezt nem tudta megszokni, hogy ott abba a kis szerkezetben annyi minden, képek, szövegek így elférjenek, sok volt neki. Pont úgy érezte magát, mint amikor bevágja az ember a könyökét. Csak ettől a feje zsibbadt. A jövő! - állapította meg ilyenkor. Az egyik dátumot megpillantva még jobban elcsodálkozott. Az utas egy decemberi újságcikket böngészett. Nem tavalyit, ideit. A cikk megsárgult, szakadozott volt, de olvasható. A második utas odazöttyent mellé, és a vállára tette a kezét.

- Hiányzik a csaj? - tette fel a merőben színpadias kérdést.
Hát persze, hogy hiányzik te idióta! - gondolta magában az SS-legény. - Majd belehalok.
- Ne búsulj, még találkozhattok!
- Mi?
- Nem hallottál még a lélekvándorlás tanáról?
Fejrázás.
- E szerint, aki meghal, az máskor-máshol újjászületik.
Az SS-legény érezte, hogy megint olyan témánál vannak, amivel ő nem boldogul.
- Úgy érted, ő újra meg fog születni?
- Igen, úgy! Sőt már meg is történt szerintem, valahol a jövőben....
Egy kicsit elgondolkodott.
- Esetleg a múltban.
A legény megrémült.
- De mi erre a bizonyíték?
Az utas szélesen, kenetteljesen elmosolyodott.
- Hát az, hogy itt ülünk. A téridő nem lineáris, csak annak látjuk. Valójában egy gigászi gömb, amin mi picinyke rovarocskák mászkálunk, és csupán egy rövid, 60-70, esetleg szubjektíve 100 éves részét járjuk be. Ha kimész Petőfi Alföldjére, mit látsz? Egy nagy sík terepet. Egy egyenest, pedig tudod, hogy az egy baromi nagy golyó része. Na, ez is ilyen, csak a mi kicsinyke korlátolt érzékeink nem tudják fölfogni.

A fiú tátott szájjal, kiütve hallgatott, a két felkelő szintén. Az első utas továbbra is a szerkentyűjét bámulta. A kettes utas önmagával eltelve folytatta:

- Mi nem a múlt hős felfedezői vagyunk, a fityfenét! Hanem a folyamatos jelen vándorai.
A kütyü felé intett.
- Az az izé csuklásszerűen hajigál minket ide-oda a jelenek között, ha a cimbi lenyomja az entert. Fölkap minket, akár egy forgószél és arrébb visz. Egy egyenesen ezt nem tudnánk megcsinálni, csak egy gömbön. Ezen az elven működik. Azért tudja ezt, mert sokkal nagyobb szeletet „lát” ebből a gömbből, mint mi. Nálunk sokkal nagyobb a jelenideje.
- Mennyivel? - kérdezte cérnavékony hangon az SS-legény.
Az utas megvonta a vállát.
- Pontosan nem tudjuk, több százszorosával, az biztos.
Az első utas a szépen elbambult társasághoz fordult.
- A helyzet tarthatatlanná vált, tovább kell állnunk! Velünk jöttök?
- A jövőbe? - kérdezte egyikük nem túl elmésen.
A második utas megcsóválta a fejét.
- Hiába koptattam a szám.
Az első utas nem figyelt rá, bólintott.
- Mi van a jövőben? - hangzott el a bátortalan kérdés.
- Véget ér a szocializmus - próbált kedvet csinálni nekik a nagy „csukláshoz”.
- Kapitalizmus van? - kérdezte az egyik felkelő.
- Az - jött a tömör válasz.
- És az jó?
- Nem.

A két felkelő elkeseredetten bámult le a városra. Tudták, ott ők már idegenek, űzött vadak. Látták, hogy minden elveszett, és ezen még az időutasok sem tudnak változtatni.

- És mit tartogat a jövő a jövőben? - kérdezte meg egyikük.
A második utas idegesen felmordult.
- Honnét tudjam? Mi vagyok én, látnok?
- Mi lesz a jövőben október 23-ikával?
- Ünnep lesz, piros betűs, állami.
A felkelő megérzett valamit a hangján.
- Nem vagy lelkes.
A második utas megvonta a vállát.
- A többség azt gondolja majd: jé, egy nap, amin nem kell dolgozni, de jó!
- Micsoda? Csak ennyi?
- Bezony! Kiharcoltatok a jónépnek egy plusz szabadnapot!

A hangnem nyilvánvalóan sértő volt, a felkelő ökölbe szorított kézzel odaállt az utas elé. Az a szemébe nézett.

- Meg akarsz ütni? Csak rajta, jogos lesz. Titeket megölnek, vagy lecsuknak, de a pórnép csak azt fogja tudni, hogy lazíthat... De tudod mit! Van rá mód, hogy ne érjen szomorú véget a történetetek. Gyertek velünk... a jövőbe.

Egy kis ideig várt, hátha a fiú meg akarja verni. Mivel láthatóan erről közben letett, a társához fordult.

- Mit mutat a varázsdobozod?
- Valami nem oké! Ez itt azt állítja, hogy nem tudunk nagyot menni!
- Miért?
- Nem tudom. Próbálom kideríteni. Az azonban biztos, hogy még a nyolcvanas évekig se jutunk.
A második utas bepöccent.
- Mi a túró!
- Ez inkább kulimász! Valami nagy gáz van odakinn. Két választásunk van, vagy erőltetjük, és akkor katasztrófát sejtet, vagy húsz éven belüli intervallummal indítunk, meg úgy is folytatjuk... Ne nézz így rám, ez a bigyó teljesen megzakkant!

Az első utas újra a szerkentyűt kezdte vallatni. A második meg elkezdte szépen számba venni, mije is van. Elégedetten állapította meg, hogy tud egy nagyon csúf meglepit szerezni azoknak a tökfilkóknak, akik esetleg idáig pofátlankodnának. Lelkileg felkészült erre is. Ekkor az első utas felordított, és izgatottan fel-alá kezdett futkosni.

- Mi van? - kérdezte a társa.
- Megvan a baj! Nézd, ha át akarom vezetni e fölött, hisztériás rohamot kap. Valami csomót köt a téridőre. Ezt a pontot, ahol most vagyunk egy rendkívül erős gravitációs anomália, vagy mi, összeköti 1943-mal. Borzasztó nagy gubanc van ott, azt mondja, ha efölött átmegyünk egyben, akkor esetleg 2070-be érkezünk... és nem biztos, hogy a Földre!
- Hanem hová? - kérdezte meg merő kíváncsiságból az első utas.
- Hát az egyik esélyes a Jupiter!
- ...Öööö, a Jupiterre mégsem kéne menni! - mondta elzsibbadva a második utas.
- Amondó vagyok én is! Úgyhogy több lépcsős lesz!

Odalenn közben mozgolódás támadt, és egy jól ismert zaj ütötte meg a fülük. Tankok! A föld megremegett. Egy teherautókból és tankokból álló menetoszlop haladt el odalent. Mindenki hasra vágta magát, és figyeltek. Az egyes utas a rothadó avarban feküdve is a kütyüt nézegette.

- Ez a mobil mánia a köbön! - állapította meg magában a második utas.
- Még szerencse, hogy azokat ide nem lehetett elhozni.

Az egyik tank megállt pont alattuk. Láthatóan biztosította a konvojt. Az első utas hozzá kúszott.

- Mond az a név neked valamit, hogy „Eldridge”?
- Hogyne mondana... te jószagú! Azt akarod mondani...
- Bizony azt! Megkavar minket 71-ben, 84-ben... Mia... mér pont nyolcvannégyben?

A második utas döbbenten bámulta az odalenn dekkoló tankot, bár nem attól ámult el így.

- Eszerint mégse legenda!
- A mi kis szerkentyűnk nem foglakozik legendákkal. Ha nem tudnád, a téridő gépünk materialista. Csak azzal foglalkozik, amit megtapasztal! - mondta önérzetesen az első utas.
- És konkrétan mi az, amit tapasztal? - kérdezte csúfondárosan a társa.
- Hullámgyűrűk a téridőkontiniuumon. Emiatt van a felfordulás.
- Nem lehetne mélyebben elemezni?
Az első utas felhúzta az orrát.
- Ez egy téridőgép, nem laboratóriumi műszer! Ne várj tőle analízist!

Az SS-legény kúszott oda hozzájuk, mert felfigyelt a dialógusukra.

- Mi az?
- Hehe, ez érdekelni fog! - mondta neki az első utas.
- 1943-ban azok, amik elvarázsoltak egy hadihajót. Láthatatlanná akarták tenni a kamerádok mágneses aknái ellen. Túl jól sikerült, mert a hajó tényleg láthatatlan lett! Aztán olyasmit kezdett csinálni, amit mi szoktunk, csak irányíthatatlanul. Állítólag úgy pattogott ide-oda az a hajó egymástól baromi messzire eső helyek közt, mint Yoda a Sithek bosszújában!

Az SS-legény eltátotta a száját, az agya láthatóan leblokkolt. Végül nagy nehezen kibökte:

- Mint kicsoda a micsodában?
A második utas legyintett.
- Áááá, majd megnézed!
- Aszongya, hogy ha nem akarunk nagyot dobbantani, pár perc múlva indulhatunk!
- Kiváló! Végre egy jó hír! - mondta a második utas, aztán a tekintélyes méretű felszerelését magához húzva kotorászni kezdett benne. Kis idő múlva egy ijesztő külsejű rakétát húzott elő, az összecsukható indítójával.

Ez a hátizsák foglalkoztatta a felkelők fantáziáját. Olyan volt, akár a Télapó hátizsákja. Mindig előkerült belőle valami érdekes. Egyszer az egyikük megpróbálta megemelni, de nem tudta. Kis híján átesett rajta. Aztán mégiscsak sikerült megmozdítani nyögvenyelősen. Pedig a felkelő nem volt gyenge legény gyári munkásként. Döbbenten idézte fel magában, hogy az időutazó könnyedén tartotta velük a futólépést is helyzetben. Nem tudhatta, hogy bár az utas nem volt rossz formában, ezt a bámulatos teljesítményt egy antigravitációs repulzorral érte el, ami a felkelő próbájakor ki volt kapcsolva. Nagy műgonddal kezdte beállítani az indítót, időnként ráfogta az alattuk álló tankra. Amikor elkészült, beillesztette a vetőcsőbe a rakétát, és átfuttatott egy ellenőrzést. A felkelők s az SS-legény is megbűvölten nézték a foglalatoskodását.

- Utoljára '45-ben lőttem vele - mormogta oda az alkalmi közönségnek az utas. Kis szünet után még, mintegy magának megjegyezte: - Még egy hónapja sincs!

Az SS-legénynek felrémlett az az alkalom. Megborzongott. Bár része volt már pár zűrös helyzetben, a második utas rakétája okozta fémorkánt nem nagyon tudta semmihez hasonlítani.

- Persze ez is egy csodafegyver a jövőből! - gondolta epésen. Kíváncsi volt arra a jövőre, ahol ilyen csúnya dolgokkal háborúznak. - Vajon marad egyáltalán belőle valami, mire odaérünk? - töprengett feszülten.

A felkelők elalélva figyelték az utast, nem csak a fegyvere miatt. 1945 nekik már történelem volt... „Magyarország felszabadulásának 11. évfordulója!” Ahogy emlékezett egyikük az áprilisi szlogenre. Persze voltak emlékei arról a korról, de mint kisgyermeknek. A két utas meg ez a háborús figura viszont ott voltak a sűrűjében. Legalább is erre lehetett következtetni a szavaikból.

Háborús bűnösök? - kérdezte meg magától önkéntelenül. Bizony azok, mint ahogy te is, most már! - válaszolt benne egy könyörtelen hang. Erről eszébe jutott, hogy előző évben hogyan ünnepelték a kerek „évfordulót”. Nem érezte magát valami jól, de nem csak ő, a barátja se, ahogy látta.

- Hát akkor, fület-farkat behúzni, jön a csindadratta! - mondta a második utas, és kilőtte a rakétát.

Mindenki rémülten próbálta elásni magát az avarba. A következő pillanatban odalenn a tank apró darabokra szakadt. A brutális robbanás forró légörvénye elsüvített felettük. Az SS-legény tisztán hallotta a repeszek vijjogását. A felkelők iszonyodva lapítottak, minden idegszálukkal érezték, amint valami nagy és nehéz elrepül felettük. Amikor elcsitult a világvége, és feltápászkodtak, és a döbbenettől bénán bámultak. Odalent eltűnt az út, a tank, de még az erdő és a hegy oldalából is egy darab. A csend nehéz függöny volt. Füst szállongott. Aztán az egyik felkelő önkéntelenül felpillantott a hátuk mögé. Megnyikkant rémülten, komikusan. Az az előbbi nagy valami, amit mindannyian éreztek a zsigereikben elrepülni, a tank leszakadt tornya volt. A lövegcsövével belefúródott a talajba, és most ott állt a groteszkül megritkított erdőben. Innen úgy nézett ki, mint egy kilyukadt lopótök, amiből elfolyt a vörösbor. De nem bor csordogált ott, hanem vér. Az első utas megveregette a társa vállát.

- Bravó! Megvolt hát a forró búcsú!
A felkelőkhöz fordult.
- Intsetek egy „Istenhozzád”-ot dicsőségtek színhelyének, mert indulunk!

A többiek a második utas gondos terelgetésére a közelébe álltak. Az egyes utas megvárta, míg köréje gyűlnek, mint tyúkanyóhoz a csibék, aztán felrikoltott:

- Hajcihő!

Ezzel lenyomta az entert...

Előző oldal Homoergaster