Ki a bűnös?

Fantasy / Novellák (1169 katt) Szörcs
  2012.09.30.

Grunhilda mosolyogva hagyta el a füvesasszony kunyhóját. Minél előbb haza kellett érnie, mert rendesen elszaladt az idő, de remélte, a mostohaapja nem fog nagyon megharagudni rá. Ma ő volt a soros a takarítással, ezért sietnie kellett. Sóhajtott egy mélyet, és megszaporázta lépteit. A tizenhét éves, hollófekete hajú lány, ferde orral, sűrű szeplőkkel, kissé kancsal szempárral, előreálló "kapafogakkal", valamint egy homlokán pompázó, gusztustalan bibircsókkal rendelkezett. Kevés csúnyábbat lehetett volna találni nála.

Egy erdőben kanyargó, keskeny földösvényen haladt végig, miközben mélységes áhítattal szemlélte a lombokon átszűrődő napfény ragyogását. Madarak csiviteltek, bokrok susogtak, és mindent áthatott egy örömteli "szabadságillat". A füvesasszony kunyhója rendesen benn volt a fák között, ő pedig imádott ide járni, már csak azért is, mert ezen a helyen távol lehetett az emberektől. Falujában szinte mindennap kicsúfolta valaki; főleg a hozzá hasonló korú fiúkra volt ez jellemző, de előfordult néha meglett férfiak és nők részéről is. Rendszeresen "fürdött" a rosszindulatú gúnyolódásokban, a romboló energiákban. Ő volt a falu céltáblája, akit mindenki lenézett. Valóságos közutálatnak "örvendett", egyrészt a zárkózott természetéért, másrészt a külseje miatt.

Nem is nagyon szeretett Lagneritben lakni; jobban elvolt Ludmilla, a füvesasszony társaságában, vagy sokkal inkább egyedül. Nagyon meg tudta becsülni azokat a perceket, amikor nem volt a közelében senki. Ilyenkor elmerült a saját lelkében, és örömteli béke járta át. Ám a hangulata kezdett nyomasztóvá válni, ahogy közeledett hazafelé. A madárcsicsergés, a szélzúgás, a kellemes erdőillat egyre hátrább húzódott tudatában, és mindinkább a félelem, a reménytelenség, valamint a bánat kerültek az előtérbe. Főleg akkor, amikor megpillantotta a húgát, Zellát, aki éppen szembe jött vele.

- Te mit keresel itt? - förmedt rá bosszúsan.
A csinos, szőke lány méltatlankodva nézett rá.
- Azért jöttem, hogy hazahívjalak! Apa nagyon haragszik.
- Nem mondasz vele újat. Az apád mindig haragszik.
- Ő a te apád is, nemcsak az enyém.
- Az enyém ugyan sose lesz!

Igazat mondott, mivel csak mostohatestvérek voltak. Grunhilda édesanyja és Zella édesapja körülbelül öt éve voltak együtt. Mindketten az előző házasságukból "hozták" a gyermekeiket. Akár boldog család is lehettek volna, de nem voltak azok.

- Apu téged is szeret, csak nem veszed észre! - fakadt ki a szép arcú, szőke hajú lány. - A javadat akarja, azért olyan szigorú.
- A javamat? Azért aláz meg folyton? Mást se hallok tőle, csak hogy nem vagyok jó semmire.
- Mert azt szeretné, hogy tanulj, és szófogadó legyél. Büszke akar lenni rád.
- Büszke ő önmagára, meg terád éppen eléggé! Énrám ne legyen büszke!
- Miért vagy ilyen ellenséges? Nem értelek.
- Na, ezen egyáltalán nem csodálkozom! Hisz te vagy a család kedvence. Még anyám is jobban szeret, mint engem. Tudod, amikor fiatalon terhes lett velem, a párja otthagyta, ő pedig szégyenben maradt. Azóta is engem hibáztat a saját ostobaságáért. Egyáltalán nem hiányoztam neki. Rengetegszer elmondta, hogy elvettem tőle a fiatalságát, és csak nyűg vagyok a nyakán. Ő is gyűlöl, mint ahogy mindenki.
- Ez nem igaz. Csak túlságosan makacs vagy, az nem tetszik nekik. Miért nem fogadsz szót? Hidd el, másképp viszonyulnának hozzád!
- Fogadjak szót olyan embereknek, akik folyton belém rúgnak? Állandóan szidalmaznak, dirigálnak! Ám neked ezt hiába magyarázom, mert te vagy a jó tanuló kislány, a szép, szőke hercegnő, az udvarias úri kisasszony, aki mindenben tehetséges, és mindig olyan drága tud lenni! Te megfelelsz az elvárásaiknak, mert beleillesz az ostoba világukba. Rád aztán tényleg büszkék lehetnek, mert elfogad a társadalom. Nem tűnsz ki nagyon a sorból, és engedelmes vagy. Végigmehetsz az utcán anélkül, hogy bántanának. A fiúk a kegyeidet keresik, nekem még egy udvarlóm sincs. Talán soha nem is lesz.
- Ha nem lennél ilyen magadnak való, talán…
- Mi a baj azzal, ha magamnak való vagyok?! Kinek ártok vele?! Mást se hallok, csak hogy változzak meg! Miért változzak meg? Nem bántok senkit!
- Ez nem ilyen egyszerű. Vannak szabályok…
- Nem érdekel! Nincs szükségem szabályokra! Megfojt ez a rengeteg elvárás. Elegem van! Ludmillában sokkal nagyobb támaszt találtam, mint a saját anyámban, aki sosem állt ki mellettem.
- Éppen ez a baj. A falubeliek szerint Ludmilla boszorkány. Már értesítették az Üldözőket, hogy nézzenek a körmére. A fekete mágiát tűzzel-vassal irtják mostanában. Te is bajba kerülhetsz! Félt az egész család.
- Na, ne röhögtess! Tőlük akár meg is dögölhetnék. Ludmillának viszont szólnom kell, mert nagy veszély fenyegeti!

Vissza akart fordulni, ám ekkor észrevette Dorevant és a barátait. A kamasz fiúkból álló csapat éppen szembejött velük.

- Itt a banya, mondtam nektek! Most véged van, te szutyok! - kiáltotta egy vörös hajú, köpcös fiatalember, aztán határozott léptekkel megindult feléjük. Jókora kő volt a kezében.
- Mit akartok tőlem?
- Kivágni a mocskos szívedet!
Felemelte a követ, de Zella a mostohanővére elé állt.
- Meg vagy bolondulva? Hagyjátok békén!

A fiatalok hatan voltak. Kicsit felönthettek a garatra, mert meglehetősen harsányan viselkedtek.

- Maradj ebből ki!
- Mi bajotok vele?
- Elegünk lett belőle! Eddig is utáltuk, de most végképp betelt a pohár! Ahhoz az átkozott boszorkányhoz jár. Az ilyenek csecsemőket áldoznak, embereket kínoznak, meg ki tudja, miket művelnek! Meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt baj lesz.
- Ludmilla nem boszorkány, hanem gyógyító - szólt közbe Grunhilda. - Rengeteg embert kikúrált a bajából, és gyermekeket segített a világra, hogy nevezheted csecsemőgyilkosnak?
Furcsa módon egyáltalán nem tűnt idegesnek.
- Gyógyító? Inkább aljas feketemágus! - kiáltott egy magas, kék szemű, vékony fiú. - Felesleges tagadni, mert te is az vagy!
A horgas orrú leányzó ekkor elmosolyodott.
- Tudod, Random, volt idő, amikor másra se vágytam, csak arra, hogy az elfogadjatok. De szerencsére már nem akarok ilyen primitív senkiknek megfelelni.
- Anyádat, te rusnyaság!

A hórihorgas alak félrelökte Zellát, és öklével a "boszorkány" arcába vágott, mégpedig olyan erővel, hogy elesett. Aztán belerúgott egyet. A többiek tüstént megindultak, de Zella eléjük ugrott.

- Könyörgöm, ne tegyétek!
- Veled nincs bajunk, de ne állj az utunkba!
- Hagyjátok békén!
- Te is megjárhatod!

Grunhilda kapott még egy rúgást, ám arrébbgurult, és sikerült felkelnie a földről. Megtapogatta fájó arcát.

- Valamit nem értek, Random! - kezdte gondolkodón. - Ha nem vagyok boszorkány, akkor felesleges megvernetek, ha viszont mégis az vagyok… akkor hogy mersz megütni?

Felemelte a kezét, mire Randomnak elkerekedett a szeme: a hasa dagadni kezdett, mintha felfújódott volna. A tekintetébe költözött agressziót egyre inkább a félelem váltotta fel. Az arca elképesztően eltorzult.

- Ez…

Csodálkozva, majd kétségbeesetten szemlélte a testét. Pár pillanat múlva fájdalmas sikoltás hagyta el az ajkát… aztán egyszerűen szétdurrant. Vér és bélcafatok repültek szét, betakarva a háttérben lévő kis társaságot. A hangok elhaltak, csak a madarak csiripelése hallatszott. A fiatalok szabályosan megdermedtek. Mukkanni se tudtak egy darabig.

- Ilyen nincs! - nyögte végül valaki.

Rémülten hátrálni kezdtek, amikor kettőjük nyakán zölden fénylő kötelek jelentek meg. Levegőért kapkodtak, és megpróbálták letépni magukról a fura "energiafonalakat", ám amikor az egyikükön meglazult, akkor a másikon annál szorosabb lett.

- Lássuk, melyiketek az erősebb! - mosolygott Grunhilda, aztán egy fénylő korongot materializált a levegőben, ami igen sebesen forgott. A kicsit hátrébb álló kamaszok üvöltve menekültek, ám a korong utolérte, és egész egyszerűen felszeletelte őket! Az egyiknek a fejét vágta le, a többinek a törzsét szelte ketté. A félelmetes fegyver visszafelé röpülve aztán kivágott egy fát is, ami a földre borult harsány ropogások közepette: jó pár bokrot letarolt. A korong forgott még egy darabig, aztán eltűnt. Zella döbbenten állt, a még életben levő fiatalemberek pedig igencsak erőlködtek: a nyelvük kilógott, az arcuk vöröslött, a szemük kigúvadt, homlokukon az erek kidagadtak. Nyáluk a ruhájukra csorgott. Igen ronda látványt nyújtottak.

- Engedd el őket!
- Én nem csinálok semmit. Egymást fojtogatják.

Ám a küzdelem a következő pillanatban eldőlt: az erősebb megölte a gyengébbet, és leszedte magáról az energiahuzalt. A társa még szinte rángatózott a földön, amikor a győztes máris elnyerte a "jutalmát", mert dagadni kezdett, és szétdurrant… éppúgy, mint Random. A két lányt vérmocsok takarta be, amitől egyformán csúnyák lettek. Zella csak hápogni tudott.

- Ezt… ezt… te ilyeneket tanulsz?
- Már évek óta, húgocskám.
- Miért?
- Önvédelem. Egy magamfajtának szinte kötelező.
- De ennek most vége! - kiáltotta valaki.

Kíváncsian fordultak meg. Ludmilla állt vagy tízméternyire tőlük, és igencsak feldúltnak látszott. Ráncos arca eltorzult az indulatoktól.
- Tudod, te, mit műveltél?! - kiáltotta hisztérikusan. - Nem erre neveltelek! Ezek után mindenki üldözni fog! Persze a leginkább engem, mert én tanítottalak varázslásra! Hajtóvadászatot fognak indítani ellenünk, és egy percnyi nyugtunk sem lesz! Fel kell adnom miattad az egész eddigi életemet! Miért kellett lemészárolnod őket?
- Meg akartak lincselni. Agyonvertek volna, ha hagyom magam. Remélem, hogy hiszel nekem!
A fekete ruhás, idős asszony váratlanul lecsillapodott.
- Tudom, gyermekem. Mindig is szálka voltál az emberek szemében. Az itt történtekért viszont a leginkább én vagyok a felelős. Nem kellett volna foglalkoznom veled.
- Ne mondj ilyet, kérlek!
- Sajnálom, de mostantól minden megváltozik. Menekülnöm kell az Üldözők elől, és időt kell nyernem. A túlélés a tét, ilyenkor pedig nem számít az erkölcs!
Valósággal elsötétedtek a szemei.
- Mit… akarsz tenni?
- Rossz dologra használtad az erődet, és viselned kell a következményeit. A tetteinknek mindig súlya van.
Felemelte a kezét.
- Kegyelmezz, kérlek!
- Sajnálom, gyermekem, de ennek így kell lennie!


***

Másnap Grunhildát az erdő szélén találták meg. Igen zavarodott állapotban leledzett, mert érthetetlen hangokat adott ki magából, és nem ismert meg senkit. Az Üldözők hamar elfogták, és a faluba kísérték. Alig tudták megakadályozni, hogy a feldühödött helybéliek meg ne kövezzék. Később meglelték az eltűnt kamasz fiúk tetemét is… már, ami megmaradt belőlük.

A varázslók azt gyanították, hogy Ludmilla "beáldozta" tanítványát a saját érdekében; a füvesasszonynak ugyanis nyoma veszett. A főmágus, Zekagar, nyomozást rendelt el, ám előbb még végezniük kellett Grunhildával. Erős varázslatokkal befolyás alá vonták, aztán odakötözték egy fagerendához a máglyarakás tetején. A helyiek ócsárolták és rothadt gyümölcsökkel dobálták. Amikor pedig alá gyújtottak, valóságos "örömünnep" vette a kezdetét. A csúnya lány úgy visított, akár egy disznó. A fájdalom furcsa módon hatott rá: a szeplői eltűntek, a bőre kisimult, a hajszíne szőkére váltott, és mintha az arcvonásai is átalakultak volna.

- Állj, ez az én lányom! - ordított egy izmos férfi.
Csak bután néztek rá.
- Ez az én lányom, Zella!
A "népünnepély" elcsendesedett lassan.
- Szedjék már le onnan!

Az egyik mágus kapcsolt végre, de mire eloltották a tüzet, Zella belehalt az égési sérüléseibe. A megrökönyödött emberek istenhez fohászkodtak, de már ő sem segített. Az illúzió végleg lefoszlott a tetemről, így mindenki felismerte. Zella volt az, semmi kétség: a jó tanuló kislány, a szép, szőke hercegnő, az udvarias úri kisasszony, aki mindig olyan drága tudott lenni. Többen elsírták magukat, és még többen átkozódtak. Egy izmos férfi mindeközben magához ölelte a holttestet, és felüvöltött iszonyatos fájdalmában.


***

- Talán mégse kellett volna ezt tenni - motyogta Grunhilda a varázsgömböt bámulva. - Ő nem tehetett semmiről.
- Tudom, hogy szeretted a mostohahúgodat, de sajnos nem volt más választásunk - válaszolta Ludmilla. - Le kellett foglalni a varázslókat, amíg időt nyerjünk a meneküléshez. De most már biztonságban vagyunk, itt sosem lelnek ránk.
- Én vagyok a bűnös!
- Nem gyermekem, nem te vagy! Sokkal nagyobb bűnösek ezek a primitív emberek, aki kirekesztenek mindenkit, aki nem illik közéjük. Ha kilógsz a sorból, véged van. Megszólnak, bántanak, megölnek, mert ettől érzik különbnek magukat. Azt hazudják, többet érnek nálad. Ilyen gonoszak és buták az emberek. Ők tehetnek mindenről, nem te, ezt sose felejtsd el! Maguknak keresték a bajt! Ha te lennél a máglyán, akkor ünnepelnének, most azonban sírnak a rohadékok!
- És velünk mi lesz?
- Mi lenne, lányom? - mosolyodott el a füvesasszony, miközben eltűntette a varázsgömbben formálódott képet. - Nekünk nincs szükségünk az ostoba társadalomra. Én az életre foglak megtanítani, nem a sok sületlenségre, amivel az iskolában tömik a fejedet. Hamarosan egy csodálatos világ nyílik meg előtted, hát üdvözöld a szabadságot! Mostantól új élet kezdődik!

Vége

Előző oldal Szörcs
Vélemények a műről (eddig 1 db)