Capriccio

Szépirodalom / Novellák (986 katt) Bonny
  2012.08.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/9 számában.

Másfél évvel ezelőtt elveszítettem az életemet.

A nap élesen sütött le Texas állam földjeire, még csak reggel nyolc óra lehetett, mikor kiléptem a hűvös épületből, de már akkor szükségesnek éreztem a kalapot és a napszemüveget.

A nevem Alexis Red, a történetem rendkívül egyszerű. Másfél évvel ezelőtt még az emberektől nyüzsgő, romlottságtól zsúfolt New Yorkban éltem, és híres divattervezőként tengettem mindennapjaimat. Az égvilágon nem volt más dolgom, mint csilli-villi ruhácskákat tervezni a felső tízezer lánykáinak, hogy promóciós esteken mutogassam a pofimat. Mivel imádtam rajzolni, ezt az állást a világ legegyszerűbb feladatának tekintettem egy hosszú ideig, ám egyszer történt valami.

A Brodway épületei között lézengtem, mert kellett az ihlet az új kollekciómhoz, mivel valami nagyon provokatívat és titokzatosat szerettem volna. Ekkor hallottam meg azt a dallamot, ami örökre megváltoztatta az életemet. Egy rendkívül szokatlan férfi hegedült, olyan ember, akit a társadalmunk megvetne és kiközösítene. Ám mégis a melódia, amit kicsikart a szűzies hegedűből, annyira síron túli volt, mintha egy angyal fújta volna meg a kürtjét a fülem mellett. Felállt a szőr a karomon.

Egy gyermek toppant meg az utcán, de az édesanyja a kezénél fogva rángatta őt tovább, az emberek figyelmen kívül hagyták a lebilincselő dallamot. Ekkor tértem vissza a rendes kerékvágásba, és én is a dolgomra indultam. Az életben mindig is untatott a színház, sosem értettem azt, hogy mit szeretnek a kosztümös, ugráló bohócokban, főleg, hogy halott manuszok drámai alkotásait dolgozzák fel. Nevetséges. Ennek ellenére sokan szerették ezt az értelmetlen varázst, tehát nekem is meg kellett szereznem, és ennek a legjobb módja a megfigyelés. Letelepedtem egy padra, ahol jól láthattam az ide-oda szaladgáló embereket, de most nem a ruhájukra, hanem az arcukra és a gesztikulációjukra voltam kíváncsi. Láthattam, hogy a színházjárók többsége társaságban jár, s ezáltal megkülönböztethetünk több réteget.

Az egy csoport csak azért jár színházba, mert muszáj, vagy mert az olyan menő, én is de tartoztam. Ott volt még a tehetős művészközösség, akik minden premieren ott ülnek az első sorban. Mindenről és mindenkiről éles bírálatot alkotnak, majd az est folyamán leisszák magukat. A legnagyobb réteget mégis a véletlen átlagemberek alkotják, akiknek a sok munka között a színház kikapcsolódásnak számít. Az arcuk rettentő sok mindent elárult, a felhőtlen jókedv volt a fő jellemző, ám elég gyakran megtalálható az unottság és a nemtörődömség.

A kezem megállás nélkül dolgozott, vagy húszoldalnyi vázlatot halmoztam fel. Rájöttem, hogy a színház egy kapu, ami bárkit képes átengedni egy másik birodalomba, tehát nekem is olyan ruhákat kellett terveznem, ami elhiteti a lányokkal, hogy bármire képesek. Mivel már rettentő későre járt és elfáradtam, abbahagytam a munkát, majd hazataxiztam. Otthon nyűgösen dőltem el a kanapén, a lábamat kikezdte az új magas sarkú, és csak ekkor kezdtem el sajnálni, hogy nem figyeltem meg még jobban a hegedülő férfit.

Hiába mentem el másnap ugyanakkor ugyanoda, de csak egy koszos, kéregető hajléktalant találtam ott. Undorodva fordultam meg a másik irányba, hogy bemehessek az irodába leadni a kész vázlataimat. Éreztem, hogy ez a kollekció kasszasiker lesz. Három hónap hajtás következett, rengetek anyagot tapintottam végig, hogy megtaláljam a megfelelőt, állandóan a varrónők körmeire néztem, és a munkám kemény gyümölcse kifizetődött.

Egy balzsamos tavaszi napon egy kellemes kávézóban ücsörögtem egyedül, ismét az embereket figyeltem, hogyan élik mindennapjaikat, majd az egyik asztalka csavaros lábát tanulmányoztam. Rendkívül elégedett voltam önmagammal, mind a kritikusok, mind a célközönség imádta a ruháimat. A barátaim meglepetés bulit szerveztek nekem egy menő klubban, ezért úgy döntöttem, ideje körbenézni a Bendelfben, azért a saját ruhámban mégsem jelenhetek meg. Elég sokáig keresgéltem, mire ráleltem a megfelelőre, egy vadító, zöld, csillámokkal tarkított koktélruhára. Tökéletes – állapítottam meg magamban, majd hazaindultam készülődni. A lányok nyolc után csengettek hozzám, beinvitáltam őket, egy kicsit koktéloztunk, végül negyed tízre vitt minket a limuzin a klubba.

- Úristen, mit keres itt ez a csöves? – háborodott fel Erica. Arra fordítottam a fejemet, amerre ő is nézett, majd megpillantottam a hegedűst, azt a hegedűst. – Ne haragudj, Alexis drágám, azonnal kidobatom őt innen.
- Nem kell, hadd maradjon – csúszott ki a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Ó, de cuki vagy! – ámuldozott Tiffany. – Örömet akarsz szerezni másoknak!
- Hát persze – értettem egyet gyorsan. – Jól tudom, hogy mennie kell. Szóljatok már valakinek, hogy tüntesse el innen! – Valami különöset éreztem, a sejtjeim legmélyébe hatolt az ismeretlen érzet varázsa. Hirtelen úgy tűnt, korlátoznak engem, nem lehetek az, aki valójában vagyok. Csak egy pillanatig tartott, utána rögtön tovatűnt, de örökre bennem maradt, mintha a génjeimbe kódolódott volna.

Ettől kezdve nem volt megállás, keményen belevetettem magam az éjszakai életbe, hiszen ki akartam verni a fejemből a lehetetlent. Elég sok koktélt fogyasztottunk el a lányokkal, és szinte az összes helyes fiúval táncoltam, mikor hirtelen elkapott a szédülés, és bizonytalanul álltam a lábamon, friss levegőre vágytam. Fellépdeltem a lépcsőn, majd beszédbe elegyedtem az egyik kedvenc modellemmel, mikor észrevettem a szemközti parkban a hegedűs sziluettjét. Egy padon ült, engem nézett.

- Talán csak nem akadt egy új rajongóm? – vigyorgott, hangja kihívó volt és karcos.
- Tetszett, amit a Brodway utcáin játszott – szólaltam meg félénken.
- Az egy Bach-darab, az egyik kedvencem. Maga különösen érzékeny a művészetekre – állapította meg.
- Nem hinném, nem igazán értek a művészetekhez.
- Nem maga az a híres divattervező? Az a szakma is valamilyen szinten művészet, hisz el kell hitetnie az emberekkel, hogy abban a ruhában képesek elérni a céljaikat. Ez a társadalom már csak így működik. – Teljesen elámultam, ő pontosan ugyanazt mondta, amiben én is hittem. – Bár a legtöbbje csupán a pénzcsinálás céljából van a szakmában – szólt vádlón. – Most el ne bízza magát, Alexis, maga sem jobb, kiszolgálja azt a rothasztó társaságot.
- Honnan tudja a nevemet? – lepődtem meg.
- Én sok mindent tudok, amit nem kéne – mondta sötéten.
- Mondja csak, ki maga? – kérdeztem rá most már idegesen.
- Egy senki, egy száműzött. Se otthonom, se szeretteim, nincsen semmim, ebből kifolyólag minden az enyém. A szabadság legmagasabb szintje.
- Neve csak van…
- Nincs, már rég eldobtam azt. Névtelenül végigutaztam egész Amerikát és Ázsiát, olyan dolgokat tapasztaltam és láttam, amit maga csak filmekben.
- Ebben ne legyen olyan biztos! – csattantam fel.
- Hegedültem a Himalája egyik pontján, és ez csak egy a sok közül.
- Úristen! – ámultam el.
- Maga mit csinált egész életében?
Nem mertem neki válaszolni, csak nagy nehezen tudtam kinyögni az igazságot.
- Megrendelésre dolgoztam.
- Sosem érzett olyasmit, hogy legszívesebben kitörne a skatulyából?
- Nem – vallottam be.
- Ne mondjon ilyen hülyeségeket, a szabadság hajszolása minden emberben benne van, ezt hívják ösztönnek.
- Régebben késztetést éreztem arra, hogy fessek – elmélkedtem.
- Na, látja! És miért nem tette meg?
- Vásároltam pár dolgot hozzá, de egyszerűen nem volt időm rá.
- Arra van időnk, amit mi szeretnénk!
- Ez nem igaz!
- Ó, dehogynem. Ön szabja meg élete történéseit, nem a körülötte lévők, de természetesen a sorsnak is van befolyása.
- Maga hisz a sorsban? – lepődtem meg.
- Még szép – bólintott. – A sors kirótt ránk egy utat, amit bármi áron teljesített velünk, de azért nekünk is van beleszólásunk, hisz az utazás módját mi választjuk meg. Ettől függ a boldogságunk.
- Miért mondja ezt el nekem?
- Mint az előbb említettem, maga kimondottan érzékeny a művészetekre, talán valami fontos feladata van az életben – gondolkodott el. – Most viszont mennie kellene, a barátnői biztosan keresik. Viszlát.

Megfogadtam a tanácsát, és próbáltam teret engedni az alkotásnak, az igazi szabadságnak, és úgy éreztem, sikerült. Elég sok mindent kipróbáltam festészetben, dolgoztam szabadban, műteremben, lefestettem egy modellt, próbálkoztam agyagozással, és szinte törzsvendég lettem a színházakban. Rengeteg ismerőst szereztem, akik igazán értettek a témához, műveltek és érdekesek voltak a számomra, és szinte mindig az ő társaságukkal járkáltam a kiállításokra.

Egy fülledt, május végi napon, mikor otthon üldögéltem a teraszon, jutott eszembe, hogy megfeledkeztem a való életről, hisz két hónapig valamiféle átlátszó búrában éltem. Teljesen megfeledkeztem az új kollekciómról, aminek még csak neki se álltam. Ekkor már késő volt, hiába szaladgáltam ezerfelé, a sajtó és a kritikusok teljesen szétszedtek. A barátnőim többé nem álltak velem szóba, nem keresték a társaságomat, de az újonnan szerzett műkedvelő ismerőseim teljes mértékben elfogadtak. Egyszer egy lepukkant klubban ücsörögtünk, amikor a színpadra felment valaki, egy hegedűs, az én hegedűsöm. Egész este minket szórakoztatott, utolsó számként pedig eljátszotta azt a Bach-darabot, de valamiért nem váltotta ki belőlem a katarzis érzését.

- Hé, Senki! Várj meg, szeretnék veled beszélni! – kiabáltam utána, amikor lefáradt a pódiumról.
- Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul.
- Csak meg szeretném köszönni, amit múltkor mondtál. Most már értem, szabad vagyok.
- Tévedsz – mondta keményen. – Most csak még jobban bebörtönözted magadat. Én nem arra akartalak rávilágítani, hogy válj munkanélkülivé és elveszve mindenféle, jöttment társasághoz csapódj, hanem hogy élj!
- De hát azt teszem! – kiáltottam fel.
- Keserűséggel tölt el, ha így gondolod – szólt, majd kisétált az ajtón. Soha többet nem láttam.

Az életem innentől egy sűrű, pulzáló masszává változott át, próbáltam megtalálni az egyensúlyt, de sehol sem leltem meg. Mindenhol a lelki nyugtalanság érzete támadt meg, sehol nem voltam biztonságban, mindenhol valami újfajta borzalom leselkedett rám. A sok élmény, amit átéltem, bár ihletet hozott, de harmóniát nem. Reggel rettegve ébredtem, és éjjel félve feküdtem le, mert tartottam a művészet és az igazság valós árnyától. Télen már a remegés uralkodott rajtam, mintha egy rossz szörny irányítása alá vont volna, nem értettem a lelkemben kavargó zűrt. A szeretet, a szerelem, a boldogság messzire elkerült, január végére már majdnem beleőrültem, ekkor döntöttem úgy, elmenekülök.

Úticélomként Texas vadregényes tájait választottam ki, bepakoltam egy bőröndbe, majd kibéreltem egy kisebb nyaralót. Sokat gondolkodtam Senki szavain, végül egy vízesésnél töltött kirándulásom után rájöttem, mit is akart nekem közölni. Rájöttem, mi a feladatom az életben. Újra nekiálltam ruhákat tervezni, de nem olyat, amivel kiszolgálgatom a királykisasszonyokat, hanem egy olyan kollekciót alkottam meg, ami azt sugallja az embereknek, merjenek belenézni a tűző nap sugarába.

Most New York repülőterén ácsorgok, és várom az értem küldött limuzint. Mind a kritikusok, mind a célközönség imádja az új kollekciómat, nekem pedig nincs más feladatom, mint folytatni azt, amit elkezdtem. Mert bár fontos a végállomás, az utazás ugyanúgy lényeges.

Előző oldal Bonny
Vélemények a műről (eddig 3 db)