Szárnyaló kedvesem

Fantasy / Novellák (1702 katt) bel corma
  2012.07.24.

A nyugati bástyáról fürkésztem a kékes párába hajló horizontot. Ilyentájt, tiszta időben jól kivehető volt a távolban lustán hömpölygő folyam. A túlsó part csonka szikláin apró hangyák mozgolódtak, innen legalábbis annak tűntek. Keserűen elmosolyodtam. Bár azok lettek volna! A tízszeres túlerőben lévő ellen csapatai gyülekeztek ott…

- Mi a terved… kapitány? – Ambriel csengő hangja most elűzte sötét gondolataimat.

A félvér tünde lány ma hajnalban tért vissza hozzám. Három hónappal ezelőtt tűnt el, akkor még úgy hittem, örökre. Lelkem egy apró darabját is magával vitte akkor, azon az éjjelen. Hiányzott, annak ellenére, hogy nagyon különbözött a természetünk… Vagy talán, épp azért. Én mindig mindent alaposan átgondoltam, mielőtt cselekedtem volna. Biztonságra törekedtem, ő viszont… folyton kockáztatott. A kaland éltette, azt hiszem, számára az egész élet egy hatalmas kaland volt. Minden megvolt benne, ami belőlem hiányzott, alapvetően jól kiegészítettük egymást.

- Tudod, én vagyok itt az egyetlen, aki sötétben is lát… - pislogott rám ibolyaszínű szemeivel.

Úgy tettem, mintha ízlelgetném a választ, élveztem, hogy bizonytalanságban tarthatom. Végül csak kinyögtem:

- Arra gondolsz, amire én?
- Gyújtsuk fel a hidat! Vagyis… majd „én” gyújtom fel. Tudod, éjfél után egy órával holdfogyatkozás lesz. Vakok lesznek mindenre és mindenkire…
- Egyetértek veled. Éjfélkor indulunk!
- Lunk? – Ambriel bájos arcvonásai grimaszba gyűrődtek.
- Igen, lunk… Most, hogy végre visszatértél, nem engedlek sehova egyedül! Legalábbis egyelőre nem…

Sértettsége egy pillanat alatt eltűnt, és hálásan hozzám simult. Hosszú, forró csókban forrtunk össze…

***

Estefelé a testőr parancsnok kiabálására riadtam fel. Szerelmem eltűnt mellőlem, én pedig kipattantam az ágyból, és kapkodva rángattam magamra szétdobált ruháimat. Odakint már alkonyodott. Álmosan kóvályogtam, ám a hűvös szél, és a látvány, amely a szemem elé tárult, egy pillanat alatt felébresztett.

Kedvesem épp akkor pattant nyeregbe. Utoljára még felnézett, vidáman rám mosolygott és búcsúcsókot fújt a levegőbe. Megtáncoltatta gyönyörű, fekete lovát, és elvágtatott a narancsszínű alkonyatba...

- Fáradt a hátasa… - a testőr parancsnok dörmögő hangja térített magamhoz. – Utána küldök két embert… egy-kettőre visszahozzák.

- Nem kell… - suttogtam megtört mosollyal az arcomon. – Hagyjátok, hadd menjen!

Azt hiszem, akkor fogadtam el az igazságot. Igen, ott abban a percben megértettem, hogy nem szoríthatom korlátok közé őt. Persze megtehettem volna, ha nagyon akarom, de… nem akartam. Nem akartam megváltoztatni. Tudtam, hogy azzal örökre elveszíteném…

***

Éjfél körül járt az idő és én könnyű szívvel, boldogan néztem a rózsaszínben derengő láthatárt… Ambriel betartotta az ígéretét.

Előző oldal bel corma