Kurgan történetek: A medve VIII.

Fantasy / Novellák (915 katt) Homoergaster
  2012.06.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/11 számában.

Hajnalodott, amikor sikerült a felszínre küzdenie magát. Amikor lendületet vett, és ledöntötte az utolsó akadályt, az egy még álló faldarabnak bizonyult. A fal nagy robajjal leomlott, ő pedig előmászott a szállongó por ködéből. Alig egy-két halandó volt a közelben, olyanok, akik az egykori lakásaik maradványai közt keresgélték a még menthető javaikat. Lehajtott fejjel várt, minden létező érzékszervét bevetve. Az első, ami feltűnt neki, az a csend volt. Az omlás zaja után bekövetkező némaság és mozdulatlanságban ő volt csupán az egyetlen dinamikus figura. A kezében villogó pallossal körbefordult.

– Vége van a háborúnak, és az én Güntherem sincs már itt – állapította meg csalódottan.

Leeresztette a fegyverét. A lopva őt bambuló két-három halandóra vigyorgott. Ettől a mimikától végképp nem létezőnek próbálták venni. A porig rombolt városból már az összes eddig vígan háborúzó halhatatlan eltávozott nyugodtabb vidékekre, ki-ki hajlamai szerinti értelmezésben.

Az ő Günthere nagyon okosan a visszavonulás drámája alatt a tűzvonalban maradt, időnként beállva a harcoló csapatok közé is. A kitörések, visszavonulások, ellenlökések, elterelő hadműveletek zűrzavaraiban mindig kicsusszant a kezei közül. Kurgan mostanra nagyon megbecsülte a németet, okos és ügyes. Meg gyors. Ezért aztán még inkább szerette volna elkapni.

Ha nagy időket él meg, túl erőssé válhat. Végigkergette a háború tépte Európán Berlinig. Valahol itt volt a végső, elkeseredett csata sűrűjében. Nem sok választotta el tőle, hogy elkapja. Megpillantotta, '36 óta először, szembenéztek egymással.

„Minden végső csata egyszerre!“ – gondolta, és nekihuzakodott az összecsapásnak. Ám ekkor egy teljes lakóház ráomlott egy közeli detonációtól.

Dühöngve próbált meg ásni, egy darabig még a kardját sem lelve. Egyfolytában az ősi ember járt az eszében, nem kéne úgy járni, mint ő! Végül úgy szabadult ki, hogy a törmeléket nem bírta el egy pince, és beszakadt alatta. Innen már át tudta magát verekedni egy tiszta járatba, ahol még világítás is akadt. Megint a föld alatt! Hosszú létezése alatt elég sűrűn mászkált barlangokban meg csatornákban.

„Én már csak ilyen vagyok!“ – gondolta rohantában. „Szeretem az ilyen izgalmas helyeket.”

Sajnos azonban a pince másutt is beomlott, így állandóan ásnia kellett. Érezte a németet maga előtt odafenn, de képtelen volt utolérni a beomlott, hullákkal teli pincéken keresztül. Egy idő után kénytelen volt tudomásul venni, hogy Günther ismét megúszta. Ezután hosszasan, már kényelmesebb tempóban keresgélte a feljutási pontokat. A németet még érezte valahol a távolban, harcolt. Az csak lassan jutott le hozzá a távolságon át, hogy nem az oroszokkal! Egy másik halhatatlannal akadt össze! Megállott egy rakás láda között, amikben valamit lehoztak oda a háború elöl. Günther harcol valakivel! Nem tudta megállapítani, hogy kivel, de a német fölényben volt. És győzött!

Ha lehunyta a szemét, szinte látta a német mozgását, és azt a taktikai pontot, ami lehetővé tette a győzelmét. Tiszta ügy, a német annyival volt jobb, hogy észrevette és kihasználta a lehetőséget.


– Bravó! – sziszegte, aztán leült az egyik mennyezetdaraboktól kissé megroppant ládára.

A német megerősödött, és őneki át kellett gondolnia a stratégiáját vele kapcsolatban. Körülötte törött és viszonylag ép ládák hevertek. Valami múzeum anyagát tárolták itt, a megsérült ládák tartalma szanaszét hevert a lába körül.

Ahogy ott ücsörgött, akár ő is egy hajdani kiállítási tárgy lehetett volna. A világítás már rég nem működött, a leomlott épületek darabjai között, a megroggyant mennyezet résein beszűrődő szórt fényben minden ősinek látszott, elfeledettnek. Már nem volt oka sietni, ahhoz még az ő ereje is kevés volt, hogy a több tonnás romokat eltolja a feje felől. Csöndben töprengett a hogyan továbbon, közben a tekintete szép lassan körbejárt a megviselt pincében.

A múzeum sok cucca között fura hengereket vett észre. A homály miatt először csöveknek nézte, de bizony nem azok voltak. Felcihelődött, és közelebbről szemügyre vette a tárgyakat. Szőnyegek voltak, dús hímzésű, arab szőnyegek.

– Kuat Mustafar! Légy üdvözölve a házamban!

A hang a fejében szólalt meg, egykori mestere szólt hozzá így, mikor a tanítványává fogadta. Elmosolyodott, és önkéntelenül meghajolt. Ahogy ott állott a homályos, porlepte pincében, a háború alatt, visszatért a múltba, hogy ismét meghallgassa mestere intelmeit...

– Hibásan tartod a fegyvered, így könnyen elvehetik tőled! – mondta neki az arab, és egy mozdulattal kiütötte a kezéből. Ő ott állt üres marokkal, bután bámulva. A mester a torkához tette a saját pengéjét, aztán elmosolyodott.

– Vedd fel azt a holmit, és kezdjük elölről!

Fémcsengéstől kísérve körbetáncolták az udvart, az arab számos feleségének figyelő tekintetétől kísérve. Kautát zavarta az a sok női szem, de nem merte megemlíteni. A mester annyival volt jobb nála, hogy nem látszott ajánlatosnak felbőszíteni. A mester beszélt hozzá, könnyedén, nyugodtan, pedig ő teljes erejéből támadott.

– Hatalmas erők lakoznak benned, Mustafar! Nem csak a testi erőd nagy, a lelki is, meg kell tanulnod élni vele! Az ellenséged először a lelkeddel győzd le, telepedj rá, nyomd agyon! Engedd, hogy kis időre megpillantson! Meglásson valamit az igazi valódból! Mindenki mást fog látni, de mindig egy félelmetes dolgot. Amikor megretten, már győztél is! Ilyet még sose láttam senkiben, mint benned!

Ezek az elismerő szavak a mélyére hatoltak, megmoccant a medve. Napokon át vívtak, hajnaltól estig. A mester olyan apró, cifra trükköket mutatott neki, melyekkel... „legyőzheted a nyugati barbárokat!” Ő örömmel tanult meg mindent, amit csak megmutatott neki. A finom kitérőket és félmozdulatokat átformálta az ő termetére és erejére. Ezen sokat dolgoztak, míg azok beleolvadtak a mozgásába, és észrevehetetlenné váltak. Még álmában is vívott, amikor a mester egyáltalán pihenőt engedélyezett. A mester egyszer ezt ki is próbálta. Rajtaütött, lesből támadott rá. Behunyt szemmel, fektében hárított, félre ugrott és felpattant. Megakasztott egy alulról jövő vágást. Amikor a pengéjét elcsúsztatva a másikon hirtelen kaszált egyet, az arabnak jókorát kellett ugrania hátra, hogy elkerülje a sérülést...

Tekintete kitisztult, és észrevette, hogy az egyik ládából csontok hullottak ki, régi, emberi csontok. Ahogy azokat kezdte el bámulni, hatalmába kerítette egy érzés, amit rég nem érzett. Odalépett, és a pallosával rásújtott a fára. A törött lécek közül egy koponya gurult a lábához. Egy ideig nézegette, aztán megszólalt:

– Üdv néked, Rova, megint találkoztunk!

A hangja csiszolópapírszerűen recsegett. Régen nem szólott senkihez. Egy darabig köpködte a port, aztán felemelte a földről a barátját, harcostársát, klánbelijét.

– Jer velem! – invitálta, mintha a csontok képesek lennének vacillálni vagy dönteni. – Nem jó helyen vagy te itt!

A kardja helyére tette a koponyát és a többi maradványt. Továbbindult. Amikor jóval később a kardját lóbálva kirobbant a törmelék alól, a nap az alvadó vér színével versenyezve görnyedezett a láthatáron. Nem volt egy vidám nap kezdete ez a berlinieknek. Az utcának csúfolt keskeny csapáson éhező németek bámultak rá. Sötét, fürkésző pillantása nyomán mindenki sürgősen visszatért az előző elfoglaltságához. A mosolya indokolta ezt, nem volt egy békességet sugárzó.

Rövid nézelődés után elrakta a kardot az ősi csontok mellé. A régi tárgyak egymással ellentétes, egymást kizáró kort képviseltek. Aki cipelte őket, az volt köztük a kapocs. A régi csontok, a régi ember és a régi kard tökéletesen idegen volt a romok között. A lerombolt város megszűnt réginek lenni, kihullott a civilizáció megszokott kereteiből. Valami új, ijesztő lappangott benne, akár egy fertőző góc. Az amerikai zóna felé ment, erről nem is tudva. A németet követte, akár a vadászkutya a kihűlt nyomot. Miközben kereste a másikat, mindenféle különös dolgot látott, olyasmiket, amit csak egy vesztes országban láthat az ember. Senki nem próbálta igazoltatni, megállítani, de mindenki megpróbálta nagy ívben elkerülni.

A háború alatt visszatért hozzá a medve, újra azzá vált. Most, hogy megszületett a törékeny béke, időbe telik, míg ismét egy civilizáltabb mázt maszatol magára. Ő még maga volt a háború. Később, akik látták a Kurgant, ezt az emléket önkéntelenül valami mással, valami kevésbé vad dologgal helyettesítették be. Egy amerikai, aki a jeepjéről látta Kurgant egy romos falon állni, lázálmokkal átgyötrődött éjszakák után arra a következtetésre jutott, hogy amit látott, az nem egy ember volt. Nagy ókorrajongó lévén egy antik istennek kezdte hinni az értelmezhetetlen élményt. Az évek elmúltával az a meggyőződés szilárdult meg benne, hogy magát a hadistent, Marsot látta ott, amint elégedetten szemlélte művét. Évtizedekkel később még mindig ezt próbálta megfogni, furcsa szürrealista festményekben, különös, hátborzongató versekben. Amikor meghalt, hagyatékát egy régiségkereskedő vásárolta meg. Ő pedig rájött, hogy mit akart mondani a művész. Az egészet átadta a társainak, akik elemezték, és nem kis meglepetéssel fedezték fel a zűrzavaros eszmetévelygések, látomásos allegóriák, különös jelképek és szimbólumok mögött Kurgant. A róla vezetett információs adatbázis sok fontos elemmel gazdagodott...



Az árnyak ösvénye

A bukás íze fémes volt, ott pezsgett benne, elégedetlenséget szülve. Aztán ez az elégedetlenség csöndes szomorúságnak és valamiféle megkönnyebbülésnek adta a helyét. Sokat bolyongott azzal a fémbuborékkal küszködve. Vajon MacLeod kardjának az ízét érzem?

Ezt a lehetőséget mulatságosnak találta, de mégsem vidította fel. A könnyűségérzet áthatotta és lassan feloldotta az a kellemetlen pezsgést benne. De ez hosszadalmas folyamat volt, közben a mélységek vándoraként egyre csak a helyét, a többieket kereste. Amikor végre odaért, ahol a többi vadász állt, örömében vad, történelem előtti táncra perdült.

– Hazatértem! – kiáltotta némán. Eddig magával cipelte a sebhelyeit is, de most amikor beállt a barátja mellé, kisimult, és egyre jobban kezdett hasonlítani egykori önmagához. Csatlakozhatott az árnyakhoz az ösvényen. Rova rámosolygott, ő pedig visszamosolygott rá. – Elvégeztem! Legyőztem a medvét, én lettem a medve, és engem is legyőztek! Vége! – mondta boldogan.
Rova a fejét csóválta.
– Nincs vége! – Kauta fürkészve nézte a barátját.
– Nincs vége? – Rova furcsa lett, idegen. Nem akarta elveszíteni. Ahogy őt fürkészte, megint úgy érezte magát, mint egykor rég, mikor Ogia, a varázsló ránézett. Keresni kezdte a többiek közt, de nem találta. Ösztönösen ellenszegült. – De igen, vége van, a medve halott!
Rova alakja azonban egyre fenyegetőbb lett és idegenebb. Valami ismét életre kelt, ami taszította. Kautát sokkolta a felismerés.
– A medve él! – A döbbenet tompa belenyugvássá vált, szomorúan hagyta helyben: – A medve él!
Az árnyak között, az ösvény mélyén ismét szívszorítóan egyedül érezte magát. Lehajtotta a fejét, és azt suttogta:
– Még találkozunk!
A társa még halkabban válaszolt:
– Még találkozunk. – Magányos hang az árnyak között:
– Várok.....várok...

2012

...Felsírt egy csecsemő...



Kedves olvasóink!

Véget ért hát Kurgan, a Medve története, bár valószínűleg felbukkan még néhány különálló rész, mely így-vagy úgy kapcsolódik ehhez. Azoknak, akik türelmesen végigkísérték ezt a folytatásokban közölt írást, köszönjük a kitartásukat. Akik csak most veselkednek neki, hogy elejétől a végéig elolvassák, azoknak jó szórakozást kívánunk!

Ugyan Kurgantól jórészt „megszabadultunk“, ám a Lidércfény berkein belül tomboló rajongás a Hegylakó-univerzum után lankadatlan. Így szinte biztos, hogy az idén, a Lidércfény Író Körben készült ilyen témájú novellákat a közeljövőben a nagyközönség elé tárjuk.
Addig is, ha valakinek hiányozna ez a téma, vegye elő a filmeket, a sorozatokat, a könyvet, vagy hallgassa meg a Lidércfény Rádió 2. adását, amelyben éppen ezzel foglalkoztunk.

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)