Emberi Tényező

A jövő útjai / Novellák (860 katt) Anonymus R. Chynewa
  2010.09.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/1 számában.

1.
- Leállni! Leállni!
- Mi történt?
- Mi van már megint?
- A belső érzékelő idegen testet érzékel a startkamrából!
- Az nem lehet! A kamra légmentesen le van zárva, az idegen gondolati behatások elkerülése végett!
- Azt hiszed, nem tudom?? De az érzékelő szerint mégis van bent valami… valami, ami oxigént fogyaszt!
- Mi?? Egy élőlény?
- Szabotázs!
- Főnök, mi legyen?
- … Leállunk megint. Nem kockáztathatjuk a berendezést. A francba!

2.
… A dolog a hatvanas években kezdődött. A világ összes hírszerzési osztálya (KGB, CIA, stb.) azzal a problémával szembesült, hogy nem a kémek bejuttatása az ellenséges területre volt az igazi kihívás, hanem az általuk megszerzett információ hazajuttatása… A technikai berendezések mindig is problémát jelentettek, hisz tőlük (működésüktől, meglétüktől) függött nem csak az információ továbbítása, de maga az ügynök biztonsága is. Kutatások indultak egy semmiféle technikai háttérre nem szoruló kémeljárás kifejlesztésére, az un. Távérzékelésre. Mind a hatalma biztos tudatában lévő USA, mind az akkor még létező Szovjetunió mélyen beleásta magát a témába, többek között abból a biztos tudatból merítve elszántságot, hogy a másik nagyhatalom is ugyanezt teszi… Kutatási módszereikben igazán nagy eltérés nem mutatkozott, legfeljebb tán annyi, hogy a szovjetek meglehetősen alul voltak fizetve…
A siker nagyjából egyszerre következett be a két birodalom laborjaiban. Ilyen-olyan ösztönzéseknek hála, sikerült csupán az elme hatalmával információkat szerezni akár a bolygó másik oldaláról, vagy egészen eldugott helyekről, vagy a szoba másik végében álló monitorokon megjelenő kártyalapocskákról.
Amire viszont senki nem gondolt, hogy a nagyhatalmak „távérzékelői” egymásra találtak ezen az új szellemi síkon. Ebben a fejlettebb tudatállapotban ráébredtek, hogy képességeikkel sokkal nagyobb célok felé is törhetnek.
Első közös eredményük a Szovjetunió bukása volt.
Figyelmüket ezután az űrre vetették, más civilizációk után kutatva. Voltak eredmények persze, de sokáig senki nem lehetett biztos benne, hogy a figyelők eredményei nem pusztán kitalációk. Az igazi áttörést az hozta, mikor a XXI. század első évtizedében végre válasz érkezett „odaátról”.

3.
Az elméletileg légmentesen lezárt kamra ajtaja előtt gyűltek össze. Nem öröm, ha az amúgy is balsikerekre kárhoztatott project legújabb próbastartjánál valami elképzelhetetlen gikszer csúszik be… Odabent vákuum van, vákuumnak kell lennie! Ezzel még a műszerek is egyet értenek. Az eljárás közben sehol nem keletkezett rés, sehol nem jeleztek légnyomás-kiegyenlítődést… odabent mégis valami oxigént termel.
Tom K. a kísérleti hajtómű fő tesztelője, és a bázis egyes számú látója, a feje búbját vakargatta. Ez nem történhet meg! Nem itt, nem most, és főleg nem Vele! Az elnök eredményeket akar, hiszen sokan még most sem hisznek nekik, és kolosszális átverésről pletykálnak… Bár az eljárás szigorúan megtiltja bárminemű pszichikai cselekmény előidézését a kamra környékén, úgy érezte, nem tehet mást. A vákuum még egy ideig úgyis megakadályozza a hajó megnyitását, valamint sejthetően a mai start is elmarad, ezért nem okozhat túl nagy problémát, ha „bekukkant”… és hát ugye, mégis csak az ő öccse van odabent. Bill K. az egyes számú metanauta… Annakidején ők voltak az első ikerpár, de őket még sok követte, kik csatlakoztak a programhoz. Ki tudja miért, az ikrek sokkal nagyobb hatásfokkal voltak képesek parapszichológiai jelenségek produkálására, és irányítására, mint az átlagember.
Körülötte az emberei toporogtak, az ő szavait lesték. Tudták, hogy minden az ő döntésétől függ; a hó végi prémium, vagy a fizetésmegvonás… vagy akár a későbbi előmenetel. Minden a bogaras vénembertől. Keserűen elmosolyodott, majd néhány gyors lélegzetvétellel átcsusszant az „Anyagi Sík Fátylán”.
A folyosón volt, mint eddig, ám most minden sokkal élőbbnek tűnt. Kollégái körülötte tolongtak; érzelmeik, gondolataik betöltötték a folyosót. Mind idegesek volta, és izgultak… mintha még félelmet is érzékelt volna. Persze ez sem volt újdonság a számára; a legtöbb ember, de még a kollégák közül is majd’ mindenki, egyszerűen képtelen volt uralkodni az érzelmein. Gyors legyintéssel kizárta őket a tudatából, s a startkamra ajtajára fókuszált. A következő pillanatban ott állt a kamrában. Látta maga előtt a ragyogó kamra közepén lebegő gömb alakú hajót, melynek átmérője nem lehetett több mint 12 láb, s melynek fala épp úgy aranylemezekkel volt borítva, mint a kamra belső fala.
És látta a Ragyogást. Első pillanattól tisztában volt vele, hogy amit lát, az nem lehet földi eredetű. Olyan szintű fejlettség áradt a Fényből, ami kizárja annak puritán, földhöz ragadt magyarázatát. A Ragyogó objektum pontosan közte és a hajó között pulzált. Aztán a jelenés megszólalt, s ha Tom K. fizikai testében lett volna jelen, bizonyosan tátva marad a szája.
- Azonnal beszélnem kell a főnökkel!

4.
…Minden olyan gyorsan történt. Az egyik nap még csak bizonytalan képek a világmindenség rengeteg intelligens, ám valószínűleg csak elképzelt lényéről, kultúrájáról, a másikon meg már kölcsönös, kétoldalú kommunikáció. Persze, sokáig senki nem hitte el, hogy a figyelők valóban kommunikálnak az idegenekkel, hiszen saját szavaikon kívül semmi bizonyítékot nem tudtak szolgáltatni… egészen addig, míg történt valami valóban érdekes. A figyelők új fizikai, és metafizikai törvényekkel, módszerekkel álltak elő, melyekről addig az emberiség még csak nem is álmodhatott. Ettől kezdve rögvest megváltozott a helyzet. Jött ugyanis egy utasítás szintű kérés Odaátról, mely szerint az emberiség mindent tegyen meg a Világkormány létrejöttéért, azaz a teljes földi lakosság egy államhoz való tartozásáért; ezzel együtt szüntessék be a népességet megosztó háborúkat, és azon a napon, mikor mindez bekövetkezik, az idegenek megosztanak velük egy olyan technológiát, melynek segítségével gyakorlatilag pillanatok alatt utazhatnak a galaxis egyik végéből a másikba. Ezáltal pedig beléphetnek a Galaktikus Föderációba, teljes jogú tagként.
A Világ kormányai lázas igyekezetbe fogtak, s alig öt év alatt sikerült az, aminek bekövetkeztét senki nem gondolta volna a XX. század végén; megalakult a Föld nemzet, a Világelnökkel az élén. Ekkor 2040-et írtunk.
Az idegenek megtartották a szavukat, és gyakorlatilag minden tudásukat megosztották a földi figyelőkkel. Ekkor kezdték őket látóként emlegetni, elsőként maguk az idegenek, majd végül a Föld szinte teljes lakossága.
Voltak azonban olyan momentumok a társalgásban a Föld, és a Föld „külhoni” segítői között, amit egyszerűen nem sikerült fölfogni, egyik félnek sem. Voltak fogalmak, melyek mintha valami egészen mást jelentettek volna a segítőknek, mint az embereknek… Ám az emberi leleményesség nem ismer lehetetlent, s ami nem volt tiszta, azt áthidalták… a lehető leg logikusabb módon. Behelyettesítették saját logikai „áramköreikkel”, s a végeredmény nagyon használható, és nagyon tetszetős volt, bár nem teljesen az, amit a segítők átadni próbáltak... És a Tudás látszólag kimeríthetetlen tárháza megnyílt az emberi civilizáció előtt.

5.
Az emberek még mindig körülötte tolongtak a folyosón. Érzelmeik ismét bőrük takarásában rejtőzködtek, ami nem is csoda, hisz újra a fizikai világban van… Értetlenül masszírozta elzsibbadt karját. Az imént… Igen. Az a valami beszélt hozzá. Bármi is volt odabenn, az nem hasonlított semmire, amit eddig megtapasztalhatott. Ez a valami idegenebb volt az idegeneknél! A startkamra zsilipajtajához lépett, és lázas idegességgel kezdte bepötyögni a biztonsági felülíró kódot. Sietségében többször is mellé ütött, ám kollégái segítségét egy dühös legyintéssel hárította, s végül sikeresen beírta a kódot. Eddigre a biztonsági szolgálat két fegyverese is átverekedte a magát a tömegen, s az öreg mellé állt.
- Mi van odabent, Látó? – Szólt az egyik, ám Tom K. szóra sem méltatta. Minden figyelmét az ajtó mögött felbukkanó jelenésre fókuszálta. Később, barátai, meg egy üveg brandy társaságában elismerte, hogy ez volt élete leg megdöbbentőbb élménye.
A kamrában egy férfi állt. Pontosabban a gömb alakú kamra ajtajával egy magasságban lebegett. A látvány annyira döbbenetes volt, hogy minden momentum végérvényesen Tom K. elméjébe égett.
A férfi fekete öltönyt, fehér inget, fekete kesztyűt, fekete kalapot, vastag arany gombokat, és vastag arany nyakkendőtűt viselt. Cipője is fekete volt, melynek felsőrészén a lábfejnél körben varrás futott. Az öltöny vadonatújnak tűnt, ám szabása mégis valahogy ódivatú volt. Arca ugyan csupasz volt, de talán a kalap karimája vetette árnyék miatt olybá tűnt, mintha mégis borostás lenne.
Pár pillanat múlva a férfi elindult a kamra ajtaja felé furcsa, szinte bizonytalan, de merev járással, amit talán az okozott, hogy a lábai alatt nem volt semmi. Gyorsan Tom K. elé ért, s az öreg csak ekkor vette észre, hogy a férfi legalább egy fejjel magasabb volt nála, pedig a maga 185 cm-ével ő sem számított alacsonynak… legalábbis ezen a bolygón, jutott az eszébe hirtelen. Aztán az idegen megszólalt.
- Azonnal abba kell hagyniuk a kísérletsorozatot. Ha így folytatják, hamarosan az egész univerzumot kipusztítják!

6.
…Az elmélet voltaképp hihetetlenül egyszerű volt, ám a technológiai háttér elképzelhetetlenül összetett. Adva van egy szerkezet, mely ráhangolódik a belső gömb belsejében helyet foglaló metanauta agyhullámaira. Alapjában véve ugyanúgy működik a „hajó”, mint amikor az első „távérzékelők” elküldték tudatukat az univerzum legtávolabbi pontjára, s ott megfigyeléseket, majd később kommunikációt végeztek, valós időben. Csakhogy a szerkezet segítségével nem csak a tudatukat, de egész fizikai valójukat lettek képesek az univerzum tetszőleges pontjára juttatni. Mintha csak teleportálnának, gyakorlatilag egy pillanat alatt. Elkészülhetett hát az első olyan közlekedési eszköz, mely a gondolat sebességével képes haladni. A metanautának nincs más dolga, mint a kiválasztott koordinátákra koncentrálni, és megérkezni.
Legalábbis elméletileg. De közbejött az a bizonyos „emberi tényező”… Az a bizonyos eltérő gondolkozásmód. A szerkezet gyakorlatilag egyfajta valóságbefolyásolással működik, azaz meggörbíti a valóságot oly módon, hogy a metanauta és hajója úgy jelenjen meg a célkoordinátákon, mintha mindig is ott lett volna, és ez a dolgok természetes rendje lenne … És itt mutatkozott meg a probléma. Pontosabban ott és akkor, mikor a hajó eredeti tervei megérkeztek a látókhoz. Ők voltak azok, kiknek nem sikerült tisztán megérteniük azt az alapelvet, hogy az elmét le kell korlátozni, hogy ne akarja mindenáron felfogni a helyszínváltozást… hogy ne roppanjon össze az információk súlya alatt. Mintegy át kell programozni, hogy elfogadja, mindennek úgy kell lennie, ahogy van. Még a legfejlettebb civilizációk is elfogadták, hogy a szerkezetnek az irányító elme felett kell állnia, mintegy segítve a valóság feldolgozását. Ám a látók úgy vélték, mindennek pont úgy van értelme, ha az emberi elme teljes hatalmat kap a hajó felett.
Talán még az idegenek sem sejtették, hogy amit az emberiség kezébe adtak, az a Világmindenség legpusztítóbb fegyvere…

7.
- Egyszerűen nem folytathatják a kísérletsorozatot! Hatalmas hibát követtek el a maguk úgynevezett segítői, mikor minden tudásukat megosztották önökkel! Sajnos már nem tudják megbánni tettüket, mert önök kipusztították őket, teljes kultúrájukat, művészetüket, a teljes naprendszerükkel együtt!
Az intézet tárgyalótermében ültek. Legalábbis az emberek ültek, a fekete ruhás idegen nem volt hajlandó leülni. Bill K. úgy vélte, talán azért nem, mert teste erre alkalmatlan volt… A járása mindenesetre nagyon bizonytalan benyomást keltett.
Bill K. nem igazán értette az idegent. Ahogy elnézte, tudóstársai is hasonlóképp vélekedtek… Fivérére nézett. Bár ikrek voltak, testvére sokkal megviseltebbnek tűnt. Haja ugyan neki is hosszú volt, és ősz, ám míg az egyes számú látó lesimítva, és varkocsba fonva hordta, addig Ő, az egyes számú metanauta, szabadon lengedezve hagyta. Azzal tetszelgett magának, hogy nagyobb bozontja van, mint Einsteinnek volt anno.
- Már megbocsásson uram, de egy szavát sem értem, és még kevesebb bennem a hajlandóság, hogy elhiggyem!
Tom K. egyre idegesebb volt. Valami mély, baljós előérzet gyötörte, bár egyenlőre nem tudta megfogalmazni. Az idegen azzal vádolta, hogy idegeneket mészároltak le, ami már alapfeltevésnek is nonszensz, hiszen eleddig egyetlen sikeres útjuk sem volt! Nyílván a célzó rendszerrel van a gond…
- Megpróbálom olyan egyszerűen elmagyarázni, hogy megértsék. – A fekete ruhás férfi most is ugyanabban a hangnemben beszélt, mint eddig; halk, határozott hangon, mely mégis úgy hangzott, mintha emelt hangon vitatkozna velük. – Nos… hány útjuk volt eddig? Hányszor indították be a Gépet?
- Azt hiszem… vagy kéttucatszor. Tudja, mikor megkaptuk a szerkezet leírását, vele hihetetlen mennyiségű intelligens életet hordozó bolygó helyzetét is megkaptuk… De egyszer sem sikerült a megadott koordinátákra jutnunk, mindig becsúszott valami hiba. Mintha valami nem volna tökéletesen beállítva…
- Tévedés! Minden egyes célállomás virágzó civilizáció volt, a Galaktikus Föderáció leg fejlettebb tagjai! De maguk, meg az ostoba gondolkozásuk végérvényesen eltüntette őket az univerzumból! Egyetlen elme sem kaphatott volna hatalmat a Gép felett! De maguk egy sor biztonsági protokollt vettek semmibe, mert egyszerűen fel sem fogták! Az emberi elme még túl fejletlen ahhoz, hogy teljes mértékben irányítani tudják. Ezért voltak a szerkezetben eleve beépített biztonsági hangolók, melyek gondoskodtak volna arról, hogy legbelsőbb félelmük ne változtasson a valóságon… hogy csak annyi változás menjen végbe, amennyi feltétlenül szükséges a hajó térbeli áthelyeződéséhez. Ám maguk ezeket a biztonsági megoldásokat egyszerűen fel sem fogták, ezért helyettesítették saját elméleteikkel, miszerint a hajó legyen teljesen használója befolyása alatt. És mi a legnagyobb félelme a maguk fajának? Az, hogy mindezt csak képzelték! Hogy valójában senki nincs odakinn, akivel felvehetnék a kapcsolatot! Sikerült azóta kommunikálni bármelyik civilizációval, akiket megpróbáltak felkeresni?
Tom K. úgy érezte, a lábujjaitól kezdve fokozatosan jéggé válik a teste. Valóban nem sikerült felvenni a kapcsolatot némely civilizáció képviselőivel, kikkel eddig minden simán ment… pedig a többiekkel gond nélkül folytatódott a kommunikáció. És valóban mindenkit az foglalkoztatott az intézetben, hogy vajon miért nem jártak eddig sikerrel egyszer sem… Mondhatjuk, hogy ettől féltek a legjobban. S a sikertelen kísérletek csak fokozták a félelmet… Meg hát ott van a nyomás az Elnök felől… ilyen feszültségben egyébként is nehéz dolgozni…
Bill K. rosszul lett. Valóban igaz volna? Igaz volna, hogy ő, és metanauta társai, pontosabban az ő félelmük a kudarctól pusztított ki civilizációk tucatjait? Az nem lehet igaz! Évtizedek óta fejleszti képességeit, ő volt az egyik első, aki sikeresen kommunikált az idegenekkel! Még fiatal korában, nem sokkal tinédzser-együttese felbomlása után kezdte érdekelni a spirituális valóság, s talán mert nyitott volt mindenre, a spirituális valóság hamarosan befogadta… az nem lehet, hogy érző, értelmes lények milliárdjainak pusztulásáért mégis ő a felelős!
Az óriás-lobboncú férfi felpattant, és feldúlt lelkiállapotban kiviharzott a helységből. Ez azonban szinte fel sem tűnt senkinek, hiszen veszett kiabálás, vitatkozás kezdődött, ahogy az asztal körül ülő tudósok, látók, és metanauták próbálták eldönteni, ki, mikor, miben hibázott, meg hogy ez az egész mese, amit a fekete ruhás férfi előadott, az vajon mennyiben fedi a valóságot…
Tom K. meredten bámult maga elé. Pontosabban a férfit nézte, megpróbálva kalapja árnyékában fellelni annak tekintetét… Ki ez az ember? Honnan tud minderről? És ha ők, mármint az emberi faj egésze ilyen veszélyes, miért nem pusztítják el egyszer, s mindenkorra? Hisz láthatja, amit lát, hogy még ők, a kapcsolatért felelős intézet elméi is képesek egymást okolni ahelyett, hogy elfogadják hibáikat…
A fekete ruhás férfi őt nézte. Szemeit bár nem látta, mégis biztosan érezte, hogy ezt teszi. És mintha elmosolyodott volna… majd megszólalt.
- Emberek! Nyugodjanak meg! Ha elfogadják, amit mondtam, akkor az én segítségemmel mindent rendbe tudnak hozni. A szerkezet ugyanis még annál is nagyobb hatalommal rendelkezik, mint amit az imént felvezettem. Nem is hiszem el, hogy erre eddig egyikőjük sem gondolt, pedig jó ideje van már az önök birtokában… de csak egy feltétellel segítek; mégpedig azzal, hogy mostantól csak a Galaktikus Föderáció valamely képviselője felügyeletével használhatják a Szerkezetet. Mindaddig, míg a Föderáció úgy nem dönt, hogy szellemük túllépett a jelenkori fejletlenségén, s önálló bolygóként, valóban saját jogon beléphetnek a Föderációba.

8.
Bill K. egyenesen a startkamra felé sietett. Az nem lehet, hogy mindez igaz! A hajó a hibás! Rosszul lett bekalibrálva a koordinátarendszer! Vagy csak egyszerűen nem koncentráltak eléggé… Be kell bizonyítania magának, és a Világnak, hogy nem az ő hibája!
Véletlenszerűen kiválasztott egy célkoordinátát a legelső kapcsolatfelvételkor átadott halmazból, majd beindította a startfolyamatot. Ugyan az egészet nem úgy állították össze, hogy egy ember is elvégezhesse könnyedén a startot, ámde lehetetlenné sem tették. Azért szoros volt; ahogy belépett a hajóba, az már zárt is le, a kamrából a rendszer kiszivattyúzta a levegőt, elérve a szükséges vákuumot, majd működésbe lépett az antigravitációs mező, mely a kamra közepére emelte a hajót.
- Rendben… semmi baj. Minden megy rendesen. Itt a bizonyíték, beszéltünk egy idegennel. Tehát minden OK, valóban léteznek idegenek. Rendben. Itt vannak a koordináták. Koncentrálj. KONCENTRÁLJ! Nem jöhet közbe semmi.
Tán észre sem vette, hogy hangosan beszél. A start elkerülhetetlenül közeledett, a visszaszámlálás 10mp-nél tartott…
- De… mi van, ha az a férfi valójában nem is idegen? Mi van, ha ez egy amolyan titkos összeesküvés? Mi van, ha valóban nincs odakinn senki, aki válaszolhatna?!
3… 2… 1… start.


9.
A teremben, ha lehet, még inkább felbolydult a hangulat. A tudósok, látók, és metanauták egymás szavába vágva próbálták meggyőzni magukat és egymást, hogy ez az egyetlen lehetőség, meg kell ragadni, és hogy azonnal tájékoztatni kell az elnököt. Mikor úgy-ahogy lecsillapodtak, a fekete ruhás férfi újra megszólalt.
- Tehát… a Szerkezet valóság befolyásoló hatalmáról… egyszerűen szólva, oda megy, ahová irányítója akarja. Ha a metanauta úgy dönt, képes utazni… az Időben. Egyszerűen visszaállítunk mindent az… Ó, a francba!
Hihetetlen dolog történt. A férfi száját olyan szavak hagyták el, melyeket a teremben ülők egyike sem értett, majd egy villanás vakított el mindenkit, s a következő másodpercben a férfi nem volt sehol. Pár pillanatig még mindha érezték is volna, hogy a valóság megnyúlik, mint valami gumiszalag, majd minden vissza lendül eredeti helyzetébe… vagy nem pont oda. Egy pillanatig minden jelenlévőnk két emléksora volt az utóbbi egy óráról… majd minden elcsendesedett. Ezek után már senki nem emlékezett arra, hogy mit is keresnek tulajdonképp a Tárgyalóban, mikor valójában egy újabb igen fontos, és minden valószínűség szerint ismételten kudarcba fulladó kísérletet kellene végrehajtaniuk… Tom K. halványan emlékezett egy fekete ruhás férfira, ahogy a startkamra közepén lebeg, de meg nem tudta volna mondani, hogy ez mikor történt, vagy hogy nem álmodta-e az egészet. De hogy megdöbbentő élményben volt része, abban biztos volt.

10.
…Bill K. a semmi közepén lebegett. Megpróbált kikukkantani a 6 kerek ablakocska egyikén, de semerre nem látott semmit. Egy újabb sikertelen kísérlet sóhajtotta, majd elmosolyodott. Bánja kánya, előbb-utóbb úgyis sikerül! Szinte megkönnyebbülten szállt ki a hajóból néhány perccel később, már újra a Földön. A vezérlőbe lépve öccse sietett elé.
- Most sem láttál semmit, igaz?
- Sajna nem, vénember.
- Ne szemtelenkedj kócos! Még csorbát szenved a tekintélyem!
- Ugyan már, tekintély! Ezek a pisisek egyenesen félnek tőled!
- Ha félnek, akkor legalább nem szemtelenkednek, meg fölöslegesen nem zavarnak! Amit rólad sajna nem lehet elmondani.
- No és… mi lesz most? Egy újabb eredménytelen út…
- Tudod, hogy van… Ha már beleöltek ennyi pénzt, moroghat az elnök, ahogy akar, úgysem állítják le a kísérletsorozatot. Addig engedik tenni a dolgunk, míg eredményeket nem produkálunk.

10+1
Hát így történt, hogy bebizonyosodott, az Ember valóban egyedül van az Univerzumban.


2008-12-28

Előző oldal Anonymus R. Chynewa