Egy kötet margójára

Szépirodalom / Novellák (1809 katt) Homoergaster
  2012.04.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/3 számában.

Egy kötet margójára, avagy: Zombi performance a szentesi könyvtár előtt, irodalom benn és a visszhangja

A Lidércfény alkotóközösségének nagy pillanata volt 2012. március 26. délutánja, amikor is sor került az első antológiánk bemutatójára. Sokféle szereplésre volt már alkalmam, de ilyenre még nem, így megfelelően izgultam aznap délután. Dolgoztam, s közben felidéztem magamban a múltat, ami ehhez a jelenbéli ponthoz vezetett. Az első próbálkozást, amikor a csapat az üdülőközpont Civil tér c. rendezvényén vett részt. Itt kezdtünk el zombibábokat készíteni először, és egy súlyos próbavideó is készült az arra mászkálók megdöbbenésére és derültségére. Már itt is fontos kellék volt a rossz gázálarcom, ekkor még öncélúan. Később 2008 nyarán hosszú hétvégi estéken, éjszakákon rajzoltuk, vágtuk, ragasztottuk a bábokat, remekül szórakozva közben. A tervezett kis filmecske nem készült el, legalábbis eddig. Az ötlet azonban nem hagyott békét nekünk. Éveken át dédelgettük, míg aztán megszületett az elhatározás, legyen belőle novelláskötet.

Volt olyan év, hogy amikor bekapcsoltam a számítógépem, az operációs rendszer betöltésének hangja nem a gyagya windóz hang volt, hanem ez: „Szputnyik rabótajet harasó! Harasó, harasó! Á diagramnye!”, Kapitány és Jimmy előadásában az egyik videóról, miközben én zizzenten húztam az előre megrajzolt diagramvonalat, és próbáltam nem röhögni. Nehéz volt. Ez a duma sokáig slágerlistás volt nálam, tökéletesen kifejezte azoknak az estéknek a hangulatát. Egy akadozó, rissz-rossz, állandóan lefagyó és egyéb hitványságokat produkáló számítógéphez baromira illett. A kilépésnek meg természetesen az kellett, amikor a videón a két szovjet tudós elveszti a műholdat. Ez így volt tökéletes a maga tökéletlenségében.

Az is eszembe jutott, amikor először írtam le egy darab cetlire: „A halál után is van röhögés!”. Midőn elérkezett a perc, és elindultam a könyvtár felé, vállamon a régi hátizsákomban a veterán gázálarccal, annyira izgatott voltam, hogy szinte reszkettem. Ez akkor múlt el – jellemzően –, mikor a könyvtár épülete előtt megpillantottam Jimmyt, ahogy Poszler tanár úrral beszélget. Közben megérkezett Ida egy fontos kellékkel, és befutott Kapitány is munkából jövet. A kölcsönös üdvözlések után megkezdtük az előkészületeket, a tanár úr visszavonult a könyvtár szellemi bástyái mögé. Elvállalta a beszélgetős részt, ám amire ekkor készültünk, az nem az ő világa volt végképp.

Jimmy némi átöltözködés után magára terítette az elkészített transzparenseket, majd felvette azt az ocsmány maszkot, amit még szilveszterre vettem, de a családom ellenállása miatt nem viseltem. Magam pedig a fejemre húztam a gázálarcot, kapucnit, kezembe vettem Kapitány műanyag Kalasnyikovját, és indulhatott a performance! Az akcióról videó készült, amely szerkesztett formában majd fenn lesz a neten. A lényege az volt, hogy Jimmy-zombi vánszorgott, gurgulázott, időnként elhagyta az egyik kezét, én pedig lövöldöztem rá, de leginkább össze-vissza.

A műgépkarabély idióta ropogása, Jimmy-zombi dörmögése és egyéb zajai plusz a látvány, amit nyújtottunk, állítólag megfelelően sokkolták az arra járókat. Én nem sokat láttam a bepárásodott álarcban, és a vége felé már leginkább az oxigénhiányos állapot leküzdésével voltam elfoglalva. Poszler tanár úr, de később mások is megjegyezték, hogy nem viseltem volna ilyen lelkesen, ha lettem volna katona, és ebben – teljes menetfelszereléssel – kellett volna kilométereket futkosnom. Szó se róla, bizonyosan így van! Mindenesetre, amikor a mókát befejeztük, azzal a bizonyossággal tettük, hogy ismét egy csakis ránk jellemző agygyantázott, ön- és végcélú „sót” produkáltunk. Nemhogy lecsillapodtam volna, de nőtt az izgalmam. Hogy fog sikerülni a beszélgetés, hányan lesznek ránk kíváncsiak, hogy reagálnak majd? A tanár úr megint felhívta a figyelmünket, hogy ide konzervatív közönség jár, disztingváljunk! Ezt megígértük.

Amikor először felhívtam – egy késői időpontban – még csupán meglepnem sikerült Poszler György tanár urat a kérésemmel. Nem zárkózott el, egy megbeszélésre invitált másnapra, egy italmérő helyiségbe. A nagy elődökre gondolva a tervezett irodalmi projekt megbeszélésére valóban egy kocsma tűnt a legalkalmasabbnak. Ezen a megbeszélésen felvázoltam neki a felkérés lényegét, nem mulasztva el közölni, hogy a könyvtár már rábólintott a dologra. A tanár úr némi hezitálás után ragaszkodott hozzá, hogy elolvassa a művet, mivel látatlanban nem szívesen mondott á-t vagy b-t. Ezt gyorsan megígértem, így azzal váltunk el, hogy először olvas, aztán nyilatkozik. Hamarosan el tudtam neki juttatni a nyers, még borító nélküli „musztert” és egy februári AKF-et. Ezután izgatott várakozás kezdődött.

Egy héttel később, amikor felhívtam, a tanár úr igent mondott! Előtte nem sokkal tudatosult bennem, hogy mivel az enyém a nyitó történet, enyém a felelősség is! Minden könyvnél fontos az első benyomás, ebben az esetben borító híján, az első történet lehet a döntő! Természetesen aligha csak az én szösszenetem győzte meg, hanem az egész antológia összessége! Ezután egy gyors egyeztetés a könyvtárban, ahol a tanár úrral tisztáztunk néhány szempontot. A közbeeső napokban a rendezvénynek otthont adó intézmény megkezdte a meghívók kinyomtatását. A könyvtár vezetése, G. Szabó Lenke engedélye, és a szervező, Doba Lajosné segítsége fontos mozaikkocka volt ebben a kirakósban. Azon grandiózus hétfő előtti hétvégén egy utolsó tanácskozásra került sor Kapitányéknál.

Ezen a hétfőn tehát ott álltunk abban a helységben, ahol már jó néhányszor megfordultam… közönségként. Előadóként még sosem. Magát a beszélgetést most nem részletezném, mivel felvettük, és gondolom, majd ez is letölthető lesz. Az én benyomásom az volt, hogy valóban egy idősebb, irodalmilag konzervatív közönség jelent meg, néhány kivételtől eltekintve.

Mivel jól viselkedtünk, és igyekeztünk – megfogadva a tanár úr tanácsát – a közönségnek beszélni, ezért tulajdonképpen sikerünk volt. Kapitány jegyezte meg a végén találóan, hogy jól viselték a dolgot. Ahhoz képest, hogy zombikról, bábfilm tervezetekről, vad írói álnevek hátteréről beszélgettünk, nem csak türelemmel és érdeklődéssel hallgattak minket, de még nevettek is! Akkor, amikor poén volt! Ez fontos! A közönség jóindulatú szimpátiája sokat oldott az én feszkómon, de gondolom, a többiekén is.

Poszler tanár úr rutinosan vezette a beszélgetést, és kérdései nyomán nem csak a könyvet, de a Lidércfényt is megismerhették dióhéjban az érdeklődők. A beszélgetés alatt láttam, ahogy egy hölgy jegyzetel, azt azonban nem gondoltam, hogy ebből majd újságcikk lesz a helyi hetilapban. Pedig így történt, a Szentesi Élet 2012. március 30-án megjelent számában Zombik „lidércfényben” címmel egy szép hosszú írás jelent meg! Még eddig bármit csináltam is ebben a városban – és biztosíthatom a nagyérdemű olvasót, hogy egy-két megmozdulásom volt már más pályákon –, nem sikerült ekkora publicitást előidéznem, mint a simagöröngyösi zombiapokalipszissel! Úgy emlékszem, még a Lidércfény sem szerepelt ilyen terjedelemben. A péntek este, midőn elolvastam ezt a kellemes összefoglalót, azonnal más előjelet kapott. Hulladékosan fáradt voltam fizikailag, de a kedélyállapotom sokat, több nagyságrendet javult ekkor!

Zárógondolatként ajánlom az olvasó figyelmébe a Lidércfény elborult ötleteit lelkesen felkaroló, abban magas színvonalon résztvevő amatőr írók műveit. A neten megtalálja a PDF formátumot, mely ingyenesen letölthető. A kézbe vehető könyvre se kell, úgy tűnik sokat várni, hiszen a fapadoskönyv.hu kiadó szeretné megjelentetni. Az ilyesmi ösztönzőleg hat, az emberre, hiszem, hogy lesz folytatás!

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)