A jaguár szemei IV.

Fantasy / Novellák (902 katt) Brule
  2012.03.29.

„A Jaguáristen küldött! ”

- Békével jöttünk! – próbálkozott a lány szóba elegyedni velük. Úgy tűnt, mégsem hallották Maria szavait. Fenyegetően körbevették őket.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. A harcosok színes papagájtollakat viseltek a hajukban, amit összefogtak hátul. A karjukat és a combjukat is hasonlóan díszítették. Fegyvereik lándzsa, íj vagy buzogány volt. Néhányuk furcsa kristálypengéjű kést hordott az övébe tűzve. Ruházatuk egy combközépig érő szoknyaszerűség volt, amit bonyolult minták díszítettek. Az arcuk és a felsőtestük sötét harci festékkel volt bekenve. Így még félelmetesebbnek látszottak, ahogy a tűzfénye rájuk vetült.

Hat indiánt számolt meg Mendoza, de tudta, hogy semmi esélyük nem volna a menekülésre. A vezérük egy karcsú, izmos fiatalember intett. A jelre durván összekötözték hátuk mögött a kezeiket. Maria többször megpróbált beszélgetést kezdeményezni velük. Ezzel csak azt érte el, hogy az egyik harcos elveszítve türelmét arcon ütötte a lándzsája végével. A lány elterült a földön. Mendoza megpróbált közbelépni, ő is kapott egyet a gyomrába. Összegörnyedt a fájdalomtól, de egy hang sem hagyta el száját.

Azt a kis ennivalót, amit találtak náluk, szétosztották egymás között. De a padre Bibliáját nem vették el tőle: visszaadták a tarisznyájával együtt, amit gondosan kiürítettek. Nem sok figyelmet szenteltek ezután a foglyaiknak. Mivel még szamarat nem láttak, érdeklődve nézegették. Megtapogatták, meghúzkodták a fülét, farkát. Nagyon mulatságosnak találták. Egészen addig, amíg egy harcost képen nem rúgott. Az illető két foga bánta. Végül úgy döntöttek, hogy nem fogyasztják el helyben. Miután felráncigálták foglyaikat a földről, útnak indultak fáklyáik fényben.

Hajnalban megálltak pihenni egy kicsit. Útjuk során többször kisebb, nagyobb számú indián harcosokkal találkoztak. Ők csatlakoztak a felkeléshez, és afféle büntetőexpedíciót indítottak, az El Castelano környékbeli fehér telepesek ellen. Legfőképp foglyokat akartak ejteni, hogy kiengeszteljék az eltávozott uralkodó lelkét és az isteneket az emberáldozatokkal.

Mendoza atya fáradtan rakosgatta a lábait előre. Mivel alig aludt, és az előző napi utazás is kimerítette, már alig bírt állva maradni. Mozdulatai egyre gépiesebbek lettek. Maria közvetlenül mögötte ment; ő próbálta a lelket tartani benne. Néha melléállt, a testével tartotta az öreget, hogy el ne zuhanjon.

- Tartson ki! Már nem vagyunk messze a várostól.

Mendoza fejébe alig hatoltak el a lány szavai. A szája kiszáradt. Észre sem vette, hogy már egy ideje egy szabályosan kitaposott, elég széles ösvényen haladnak. Néhol az út mellett faragott oszlop ált. Állatok, emberi arcok vagy a nap, hold, csillagok voltak rá vésve. A dzsungel hirtelen megszakadt, mintha késsel vágták volna el. Mariát, bár már nem először járt itt, mégis lenyűgözte a látvány. Maga a város egy hatalmas négyzet alaprajzú területen feküdt. Hatalmas piramis alakú építmények nyúltak az égig. Hirdetve, milyen régi civilizáció él ezen a helyen.

A főváros pezsgett az élettől. Mindenütt kereskedők árulták a portékáikat; rabszolgák serénykedtek különböző építkezéseknél. A tömeget néha egy nemes törte át a kíséretével. Az arisztokrácia képviselői hordszéken közlekedtek. Már maga az előváros is hatalmas méretű volt. A főváros magját egy széles vizesárok határolta körül, amin hidak vezettek át. A hídon fegyveresek álltak. Megállították őket; a vezetőjük néhány szót váltott az őrökkel, akik továbbengedték őket.

A belső területet három főépület foglalta el több kisebbel együtt. Az egyik az uralkodó és személyzetének a szállása: csodálatosan megépített palota, a belseje kirakva faragott kövekkel és fantasztikus rajzokkal díszítve. A másik a nap temploma. Természetesen a nap mellett még számos istenséget tiszteltek. A harmadik épület pedig egy csillagvizsgáló, mivel a Tlaskalánok civilizált, régi nép lévén értettek a matematikához és magas szintű kozmológiai ismeretekkel rendelkeztek.

A papot és a lányt egyenesen a templomba vitték; itt bezárták őket egy cellaszerű helyiségbe. Déltájban kaptak enni, kukoricakását és vizet. Mendoza atya szinte azonnal álomba merült. A lány csendben imádkozott. Estefelé a padre felébredt, mohón nekiesett az ételnek.

- Ez lenne az utolsó vacsora? – próbált tréfálkozni.
- Nem maradunk sokáig itt!
- Vannak bizonyos dolgok, amik mindenhol egyformák.
- Segíteni akartam nekik.
- Mielőtt meghalunk lesz rá alkalom!
A lány megrázta a fejét.
- A halottak nem tudnak beszélni.
A pap megfogta mind a két kezét a lánynak.
- Hinnünk kell, leányom! Ez az egyetlen, amit tehetünk. Most pedig – elővette a Bibliáját a tarisznyájából – vigasztalódjunk Krisztus Urunk szavaival.

Hajnalban nyílt az ajtó. Körbefogták őket és elindultak felfelé velük egy csigalépcsőn. A tetőre jutottak, ahol már várták őket. Az új uralkodó, aki még alig lehetett több tizennyolcnál, egy díszesen faragott trónszéken ült. Körülötte testőrök. Fiatal, csinos lányok virágszirmokat szórtak a lábai elé. A nap kezdett előbukkanni a horizont mögül. Hűvös szél fújdogált a reggeli csípős levegőben. Ezt a festői képet elrontotta a tető közepén lévő oltár. Ez a téglalap valamilyen fehér gránitból volt kifaragva; bonyolult hieroglifák díszítették. Rászáradt vérfoltok borították, de néhány frissebbet is láthatott rajta az, aki elbírta sokáig viselni a látványt.

- A Jaguáristen küldött! Nagy veszély fenyegeti a népeteket!

A lány az uralkodóhoz beszélt, de úgy tűnt egyáltalán nem érdekli, mit mond Maria. Szinte egy élő kőszobornak tűnt, rezzenéstelen tekintetével.

- Az Istenek haragszanak! A véretek megújítja a szövetséget velük és kiengeszteli őket – mondta a főpap.
- Erős sereg közeledik, akik nem ismernek irgalmat! – próbálkozott tovább a lány.

Erre az uralkodó már a lányra nézett, de a tekintetéből megvetést lehetett csak kiolvasni. Ebben a társadalomban a nőknek – a nemesi családok kivételével – „hallgass és tűrj” volt a neve.

- Ostoba! – sziszegte a főpap közelről a lány arcába. – Azt hitted, hogy nem tudok a fehér disznókról? Harcosaink elsöprik őket, visszaszorítjuk a tengerbe mindet. Akiket elfogunk, azokat pedig feláldozzuk az Isteneknek.
- A múltban éltek, új idők jönnek!
- Elhallgass, vagy te leszel az első!

Mendoza atya nem értette a párbeszédet, de a lényegét felfogta. A főpap intett; két segítője odalépett a padre mellé, hogy odavonszolja az oltárhoz. Legnagyobb döbbenetükre Mendoza önként ráfeküdt a kőre. Rámosolygott a lányra, szemeit becsukta, arcát a felragyogó nap felé fordította. Egy imát mormolt halkan a szájával. Mariát erőszakkal kellett lefogni, nehogy kitépje magát az őrei kezeiből és Mendozához rohanjon. A kés levegőbe emelkedett, hogy lecsapjon.

Előző oldal Brule