Mindig van remény...

A jövő útjai / Novellák (1781 katt) bel corma
  2012.03.11.

Fülsértő, csikorgó zajra ébredtem. Olyan volt, mintha fém súrlódna fémen. A koromsötét teljesen megzavarta az érzékeimet, tétova ujjaimat a karabélyom markolatára csúsztattam. Halk sercenés hallatszott, és egy magnéziumfáklya éles, fehér fénye hasított a szemembe. Hunyorognom kellett. A fény lassan feljebb kúszott, és egy szabályos, női arc bontakozott ki a tétován táncoló árnyak közül. Miranda...

- Ébresztő, bajnok! Már tudják, hogy itt vagyunk, és csak idő kérdése, hogy mikor törnek át a torlaszon - hangja fáradt volt, szemei tompán csillogtak. Nyögve feltápászkodtam a kemény, műanyag padlóról, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal leellenőriztem a fegyvereimet. Csalódott voltam, és nem is próbáltam titkolni... Mindig is nyitott könyv voltam a számára...

- Mid maradt? - kérdezte halkan.
- Két tár és két gránát... Neked?
- Szintén...

Éles csattanás hasította szét a csendet, és még hosszan visszhangzott az üres raktár kísérteties falai között. Némán vártunk egy ideig, de a zaj nem ismétlődött meg. Most egészen közel állt hozzám, és én - bár sosem voltam a szavak embere - éreztem, hogy mondanom kellene valamit.

- Nézd, ha úgy alakulna, hogy nem sikerül elérnünk a mentőkabinokat, akkor tudnod kell... Csak azt akarom, hogy tudd...
- Tudom... - hangja csak halk lehelet volt, és finom hosszú ujjával lezárta az ajkaimat. Elgyengültem, ahogy megrohantak az érzések. Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle, de tudtam, hogy kevés az időnk. Csak nehezen bírtam kinyögni:
- Mióta?
- Azt hiszem, mindig is tudtam...

Csókunkban ott volt minden. Hosszú hónapok ki nem mondott szavai remegtek benne, és a beteljesületlen vágy véglegességének az érzése...

Újabb csattanás...

Kapkodva meggyújtottuk az összes fáklyát, és sietve szétszórtuk őket a lezárt kapu előterében, majd fedezékbe húzódtunk a konténerek mögött. Búcsúzóul még egymásra mosolyogtunk.

A kapu ropogva széthasadt...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)