Jörmungandr

Fantasy / Novellák (1547 katt) Grimm
  2012.02.18.

Viharos, dühöngő tengerparton a végtelen, gonosz habok mogorván és bőszen ostromolják a fjordokat. Újabb és újabb rohamokat indítanak a robusztus falak ellen, amelyeket még ősi istenek húztak, hogy megvédjék a tengertől a szárazföldet. Kavarog a mélység, gyűlölködő masszává sűrűsödve a sós levegő már marja a légutakat. Az égből kapja a tenger a támogatást. Megveszekedett szelek kapják magukra a förgeteget és csapják neki a falaknak, akár egy hajítógép a kőszikláját. Ahogy a hullámok becsapódnak, le-lemorzsolva valamennyit a masszív partból, dübörgő csatakiáltással törnek előre. Minden résbe belekapaszkodnak, és nem hagyják, hogy a fal megérje a hajnalt. Teljesen elszabadul a pokol! Az égből villámok süvítenek le, mint megannyi pontos íjász halálos esője. Dörgések, recsegések, hangos sivítás.

A sziklák tetején azonban áll egy alak. Magasztos sziklaszobor, ki gúnyolva figyeli a vad ostromot. Fittyet hány a természet és az istenek végtelen dühére s haragjára. Ott áll talán már az idők kezdete óta, s talán a végéig ott is strázsál, mint egy hazájához hű hadvezér. Ki utolsó városa védelmét figyeli a végső órákban. A villámok fényénél apránként lehet észrevenni, hogy a szobor él. Jobb kezére dárdája van bízva, míg balját pajzsa takarja combtól kulcscsontig. A pajzson körbe egy kígyó van felfestve. Mely a saját farkába harap a gömbölyded vasdudor körül, mely, akár a Föld, áll a gyűrű közepén.

Hátán ormótlan kétélű csatafejsze, akár a mesebeli törp harcosok csudás fegyverei. Az alak azonban messze áll a törpéktől. Inkább az óriásokhoz lehetne mérni termetét. Hatalmas, szikár, dicső testtartású. Szeme tündöklően kék, eltökélten és mozdulatlanul tekint előre a fergetegbe. Hosszú szőkésbarna haja tincsekben pihen széles hátán. Hatalmas dús szakáll fedi arcát, két oldalt fonatok, melyeket tán gondoskodó női kezek fontak oda békésebb idők alatt.

Sisakján két oldalt, akár a szarvak, mered az égnek egy-egy hollószárny kecsesen hátraívelve. A sisakon az orrvédő elér majdnem a két oldalról éppen belógó arcvértekig. A mellvértet rombuszformájú elemek alkotják, melyek ezüstösen csillannak meg a villámzáporban. Két vállán csak átázott posztó tunika ujjai lógnak ki fáradtan. A dárdát tartó kezét erős bőrvért oltalmazza a támadásoktól.

Sötétbarna, víz szívta bőrövén apró karcolások és kopások látszanak, jó régi darab, annyi szent, csakugyan itt állhat már az idők kezdete óta. Balján egy kard díszeleg, az övhöz erősített rövidke kardhüvelybe. Tán tizenöt inch hosszan fedi a hatalmas kétélű, kétkezes pallosát. A kard pengéje meglehet vagy hat láb hosszú. Tündökölve, egyenesen és méltósággal simul gazdája oldalához. Markolatát gondosan faragott hurkák ékesítik, talán valamilyen állat csontjából készülhetett. A markolat végén egy medve feje van kiöntve, meghökkentő életszerűséggel elkapva az állat vadságát és erejét, csupán az arcvonások kidolgozásával. A keresztvas a pengétől kifelé kissé összeszűkül mindkét oldalon, majd a végéig deltoid formában kibővül újra. Mindkét deltoid közepén egy-egy zöld smaragd díszeleg. A kard oly értékes lehet már csak ránézésre is, hogy bármely kufár egy városnyi aranyat adna érte, kérdés nélkül!

Öve tartja meg fekete térdig érő szövetnadrágját, ami körül a szélben hömpölyögnek a bőrvértek. Mindegyikén egy-egy sor szegecs van díszítésként. A vért, inkább csak dísz, hisz komolyabb támadástól nem védi a combokat. Azonban vastagtalpú csizmája köré vastagon göngyölt állati bőr van kötözve körbe mindkét lábszárán. A kötések alól kilóg egy-egy csillogó szürke fémdarab, valószínűleg fémvértet rejtenek a bőrök. A csizmának csak a vége lóg ki, melyek orrán egy-egy gömbölyű acéldarab éktelenkedik körbe leszegecselve.


Csak áll ott eltökélten, egy szentet megszégyenítő türelemmel. Az esőből lezúduló és a hullámokból fel-feltörő víz már teljesen átáztatta. A széltől bizonyosan át lehet fagyva. Épeszű ember ilyen időben elbújik háza melegében, vagy barlangja mélyében. De nem ő. Dacol mindennel, amivel a dühös tenger és az őrjöngő ég bünteti. És ő csak áll és figyel. Egyenesen maga elé. Vár. De mire? Ugorni akar? Vagy azt akarja, hogy lökjék? Hogy a hullámok lesodorják a szikláról és a mélybe rántsák, hol a feledés sötétjébe merülve fullad meg? A hullámoktól zavaros vízben nem látni semmi életet. Ő mégis azt bámulja. Eltűnődve, megbabonázva, gyűlölettel. A habok közül egyszer csak borzasztó robbanással előtör egy hatalmas kígyó-forma lény. Tekergőzve üvölt az ég felé sipító keselyű hangjával.

A férfi izmai megfeszülnek. Tekintete eltökéltebbé válik, mint eddig bármikor. Megjött végre, csak ezt a percet várta. A hatalmas kígyó körültekintett, és a villámok fényében meglátta az embert, ki őt várja már az idők kezdete óta. A szörnyeteg termete elképesztő! Széles akár egy több száz éves tölgyfa törzse, feje bika nagyságú! Apró szemei halvány fehéren bújnak meg a mély szemgödrök alján, hatalmas, lapos orra alatt elővillannak a csontszínű, tűhegyes fogak!
Vaskos nyelvét kiölti, és lehajol a férfihoz, ki dühvel és gyűlölettel tekint fel rá. Vizsgálja egy percig - majd örökké valóságnak hat -, majd összébb húzza nyakát és előrecsap, akár a skorpió farka! Döngetve, pusztítva ér a feje a sziklákhoz, felmorzsolva a teljes partot, melynek nekiütközött.

A férfi magasra szökkent még a becsapódás előtti másodpercben, és az orrára érkezett. Dárdáját megforgatta, majd magasra emelve a szörnyeteg két szeme közé vetette, mint halász a szigonyt. A dárda recsegő sikollyal tört darabokra, hegye csorbultan csúszott le busa fejéről.
A kígyó magához térve megmozdította fejét, de a férfi nem ugrott le, hanem megindult és elkezdett a nyaka felé futni. Közbe hátranyúlt, s hosszú mozdulattal, először felfele húzta kétélű baltáját, majd a markolatot megragadva kirántotta tartójából. Megforgatva, belevágta a kígyó nyaka és feje határán lévő vastag gallérba.

A démoni fenevad eltorzult üvöltéssel kapta a magasba a fejét, a férfi elesett a kígyó, csúszós és sima homlokán. A rém vadul, elkezdett ide-oda csapkodni csak, hogy lerázza magáról támadóját. A férfi makacsul tartotta magát, majd mikor érezte, hogy a balta éle nem fog elég stabilan, lendületet vett és átpördülve a gallér kis résében megvetette a lábát. Kitépte a baltát a kígyóból. Fekete vér csurgott ki erős halszagot árasztva.

A rém érezve, hogy még nincs vége, vadul rázott még kettőt magán, s a férfi, mint egy rongybaba zuhant le a fejéről egyenesen a partvonal szikláihoz. Mielőtt becsapódott volna, pajzsát maga elé kapva először azt vetette a földnek, majd átbukfencezett bal karján, s hogy ne csússzon hátrább, mint kéne, a baltáját a földbe vágva lelassította a lendületét, míg meg nem állt. Lihegve, zihálva tekintett felbőszült ellenfelére. Az előbbinél sokkal gyorsabb támadást indított. Ám ezúttal nem csapódott neki a földnek, hanem elsiklott pont előtte, fogaival némi füvet leszakítva.

A harcos csupán kitért egy szökkenéssel jobbra, és a baltáját mélyen a szörnyeteg testébe vágta újra és újra! Három csapást mért a fenevadra, ki megfeszítette testét, és a negyedik ütésnél lökött egyet a férfin. Elvesztve az egyensúlyát, majd hanyatt vágódott! A kígyó összeszedve magát fölé magasodott, majd egyetlen dühödt rohammal rázúdult a kiszolgáltatott harcosra! Utolsó erejével a férfi kigurult a kígyó mindent elpusztító csapása elől. A becsapódás olyan erős volt, hogy mellette a föld annyira megremegett, s dobott egyet a férfin és kisodródott a partig. Pont a sziklák szélére.

A bestia felkapta mérgesen a fejét, majd megrázta. Addig a férfi beljebb rohant, nehogy belezuhanjon a vízbe, mert akkor vége. A kígyó észrevette és egyenesen nekirontott minden komolyabb előjel nélkül. A csapás annyira gyorsra sikeredett, hogy a harcos nem tért ki, csak ugrott egyet, hogy a szájába kerüljön. Majd leguggolva, baltájával kitámasztotta a szörnyeteg bűzlő pofáját.

Pajzsát két kézbe fogva belevert a szörnyeteg fogaiba, mely ketrecként fogta körbe. A fájdalom leírhatatlan lehetett, mert a kígyó felkapta fejét magasra. Ettől a harcos majdnem a torkába csúszott. Szerencséjére megkapaszkodott a dúcában, s felhúzva magát, a pajzsát egyenest a fenevad torkába hajította.

A rémség ettől teljesen megveszekedett! Hirtelen nem kapott levegőt, majd mintha öklendezni akarna. A pajzs, mint csapóajtó vágódott ki, mindazzal a bensőséggel együtt, amit a kígyó felokádott, csakhogy levegőhöz jusson.

Ellenfele szerencséjére a szárazföldre hányta ki. Testét világosbarna, nyúlós, zselés anyag borította. Körötte minden hal és dögszagú volt. Igazi dögletes bűz uralkodott. A köpetben emberi végtagokat és beleket is talált. És még valamit, a pajzsát összetörve és a baltáját szintén két darabban.

A kígyó már teljesen megtébolyult. Gondolkodás nélkül nekirontott támadójának, aki a zsigerekben odább csúszva tudta csak kikerülni a csapást. Zihált és kimerült. Izmai fájnak, teste minden ízülete sajog. Szédül a szagtól és a levegőhiánytól. De a kezei és a lábai továbbra sem állnak meg, s bal kezében már ott is van baltája csonkja, s minden erejével a szörnyeteghez vágja.

A dobás pontos, de nem végzetes. A szörnyeteg vastag bőrébe áll nem messze a bal szemétől. Vadul rikkant, majd nekiront. A férfi csak elrugaszkodik, és a következő pillanatban már a fején landol kezében a hatalmas kardjával. Két karjával belevágja mélyen a rém fejébe. Éppen a két szeme közé, s nem engedi el a markolatot. Pedig a bestia vadul tépi, szaggatja fejét a fájdalomtól.

A harcos erőt vesz magán, és egészen a markolatig előretolja a pengét. A szörnyeteg mozgása lelassul, ő maga egyre veszettebbül üvölt. A penge rotyogva hatol át a koponyán, és behatol a puha zsíros agyba. A férfi még megfordítja a pengét. Korcog a csont és az acél. Kifröcsög a dögletes fekete vér. A kígyó feje dübörögve hull le a partra.

A férfi lihegve, térden állva elkezdi kitépni ellensége fejéből a kardot. Átfagyva, véresen és mocskosan áll legyőzött végzete fején. Kardját a magasba tartva az orkánt és a szelet és minden morajlást és dübörgést átordítva üvölti el győzelmi kiáltását, melyet a Föld túlpartján is hallani lehet.

Előző oldal Grimm
Vélemények a műről (eddig 7 db)