Legenda

Fantasy / Novellák (1001 katt) pankadraga
  2012.01.14.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

– Kezdem unni ezeket a tüzes bulikat. Muszáj mindig ugyanúgy csinálni? Semmi változtatás, semmi kreativitás. Bárcsak nagyobb múltunk lenne! A történetek is annyira hiteltelenek! Puszta kézzel kardfogúra?! Ki csinálna ilyet? Az a nő meg végre megtanulhatna dobolni. Bántja a fülem, amit művel.
– Biztosan transzba esett – mondta Mu.
– Ugyan már, az a nőstény azt sem tudja, mi az! Hisz a dobot sem tudja ütni! Öregszik, az a baja.
– Ne dohogj, Sa, készülődj! A szemünkre lesz hányva, ha megint mi érünk oda utoljára.
Nem engedhetjük meg ezt a sok késést, még a végén befognak vízhordónak. Jut eszembe, szerinted ki lesz a mai áldozat? Bevallom, egy kicsit félek. A múltkor miattam zuhant a szakadékba egy egész fányi alma. Mi lesz, ha…?
– Nincs mitől tartanod, szükség van ránk. Tudja ezt mindenki, de legfőképp az, akinek tudnia kell – vágott közbe Sa. Szavaival magát is nyugtatta, tudta, hogy sok van már a számlájukon.

Sa kelletlenül kanyarította magára kopottas kardfogúszőrét. Amikor levadászta az állatot, még nem hitte volna, hogy kijön belőle egy derék alá érő kabát és még Munak is kifér néhány hajszalag meg karszőr.

– Szerintem elég a bőr, nincs már olyan hideg – mondta Mu, miközben próbálta a loboncába tuszkolni kedvenc tigrisfarokbojtját.

Sával ellentétben ő nagyon szerette a társasági összejöveteleket, és a régi mondákat is élvezettel hallgatta. Mint minden nőstény, ilyenkor ő is igyekezett a legszebb fényében tündökölni.

Ébredés után rögtön a tóhoz ment, kimosta a hajába ragadt bogarakat és a leveleket, majd az egész napot fekete sörénye fésülésével töltötte. Három darab halgerincet használt el sikertelenül. Mindezt persze barátnőivel karonfogva, egyedül veszélyes lett volna a vízparton. Kardfogúak járták a környéket.

Szerencséjükre élt a törzsben két férfi, Szeku és Riti, akiknek nem jutott nőstény. Magas termet, széles hát, zömök nyak jellemezte mindkettőt. Szeku egyszer még egy mamutot is leterített egymagában, legalábbis azt beszélik. Az egész törzsben ők voltak a legrobosztusabbak, mégsem kellettek senkinek. Túl suták voltak.

A törzs esze azt találta ki, hogy a két marcona hím feladata lesz napközben a nőstényeket védelmezni. Ezzel ugyan le kellett mondaniuk a megbecsülésről, hiszen az idejük nagy részét nőkkel töltötték, de legalább a törzzsel maradhattak. A társadalomban nem volt helye felesleges embereknek.

Nagy meglepetésre, a gyerekek az idő múlásával egyre jobban hasonlítottak a robosztus őrökhöz. Tu, a tanító, és Dós, a felesége a faj fejlődésével magyarázták a különös jelenséget. Senki sem merte őket kérdőre vonni.

Tu és Dós tűzték ki a kerekholdünnep napját is minden évszakban háromszor. Hogy ezt mi alapján tették, örök rejtély. Mindenkinek megvolt a saját maga problémája.

A mai kerekholdat a többség örömmel várta. A fákon már kifakadtak a zöld hajtások, a napok egyre melegedtek, végre nem kellett fagyoskodni a tűz körül. Az emberek biztosak lehettek benne, hogy a hó egy jó ideig nem tér vissza. Volt, aki már mezítláb közlekedett, de ezt a legtöbben elhamarkodottnak és lázadónak vélték.

Sa és Mu a megszokott rend szerint – hím a nőstény előtt sétáltak az ünnepség helyszínére. Lépteiket igencsak felgyorsították, amikor meghallották a dobszót.

– Sa, már megint elkéstünk! Nem lesz ennek jó vége!
– Hallom én is – mondta. – De valami más, mint szokott. Olyan kellemes ez a zene.

Mire odaértek, már mindenki a tűz körül ült, csupán két szabad hely maradt számukra. Lépteiket rosszalló tekintetek hada kísérte. Amint letelepedtek, a mellettük helyet foglaló Mék halkan megjegyezte feleségének, Ápnak.

– Most biztos, hogy erre fog szállni a füst. Mindig Sa felé megy, mintha valami átok ülne rajta. Kár, hogy nem mentünk oda Bunhoz. Beszélnem kellett volna vele.
– Én Kó mellé nem vagyok hajlandó leülni, a múltkor annyira bárdolatlan volt. De még szerencse, hogy nem az új szőrökben jöttünk, szellőztethetnénk vagy két napig – válaszolta Áp.

Mu felfigyelt arra, hogy a dobot Kró asszonya, Nika veri. Medveadta tehetség volt, kétség sem férhetett hozzá. Könnyed csuklómozdulatokkal ütötte a fára erősített bőrt, addig nem ismert dallamokat és ritmusokat csikarva ki a törzs kedvenc hangszeréből. Kró malátalevet szürcsölve ült mellette, arcán bánat és izgalom keveredett. Miután a zene elhallgatott, felállt, megnyitotta az ünnepséget a medveimádó verssel.

– Emberek! Bizonyára sejtitek, miért állok én itt apám helyett. Sajnos, az éjszaka folyamán eltávozott, csak a testét hagyta itt.

Az özvegy Genda, a huszonnégy telet megélt idős asszony, megtörten ült a tűz mellett, óriási adag málnás malátalevet szorongatva kezében.

– Remélem, Kró kreatívabb, mint az apja – súgta Sa Munak.

A törzs izgatottan várta, hogy Kró belekezdjen népük történetének elmesélésébe. Még a gyerekek is közelebb húzódtak a tűzhöz, pedig ők ilyenkor rendszerint az Idd és Kúdé által kitalált játékokkal múlatták az időt. Krónak mély, búgó hangja volt, amit a háttérben húzódó halk dobszó csak még misztikusabbá varázsolt. Jó párost alkottak Nikával.

– Egész új hullám ez a zene – motyogta valaki.

Kró eleget tett a várakozásoknak, ifjúi lelkesedéssel, új szavakkal mutatta be az ősöket. Jó néhány fakorsó malátalé elfogyott, mire a legérdekesebb részhez értek.

– Aztán eljött a szép nap, amikor megszületett Pilz, Kom és Ló gyermeke. Férfikora hajnalán hatalmas mennyiségű malátát halmozott fel a barlangja mélyén. Társainak azt mondta, azon fog aludni, mert sokkal puhább a földnél. Így is tett, azonban ruhája állandóan tele volt magokkal, a rágcsálók elszaporodtak a lakhelye környékén, a fején pedig furcsa, apró állatkák keltek életre. Aztán eltűnt. Hogy mikor, örök kérdés. Talán egy évszak is eltelhetett, mire valakinek feltűnt, Pilz annyira népszerűtlen volt a törzsben. No meg ugye az akkoriak még nem rendelkeztek olyan fejlett szociális hálóval. Az ősök egy tűztanács során arra a döntésre jutottak, hogy magánlaksértést követnek el. Bemennek a barlangjába, megnézik él-e vagy hal-e. Halt. Méghozzá medve által. Tisztességgel eltemették, maradványait tűzbe dobták, de az orrfacsaró szag csak nem akart tűnni a barlangból, ami ezáltal teljességében lakhatatlanná vált.

Végül rájöttek, hogy a barlang végébe hordott maláta indult erjedésnek. Nem tudni már a nevét annak, aki megkóstolta, mindenesetre a medve áldja meg. Nevetett tőle. A többiek rendre követték példáját, mert mint tudjuk, az ember természetéből adódóan kíváncsi. Hamar örömünnep kerekedett a barlangban, a bűz egyre elviselhetőbbé vált. A bemalátázottak megfeledkeztek magukról, eszükbe sem jutott, hogy el kell bújniuk a Vérivó elől, aki akkortájt sötétedés után azonnal megjelent.

Földbegyökerezett lábbal álltak, amikor meglátták őt a barlang bejáratánál. Hatalmas, sárga-fekete pettyes bundát viselt, hetykén, mégis elegánsan átvetve vállán. Tartása sokkal egyenesebb volt még a mienknél is, szakálla rövid volt, nagyjából a mai divat szerint viselte. Szeme vörösen izzott, jobban, mint a parázs ott a tűz alján. Nem ott. Ott, a közepén, a nagy rönk alatt. A Vérivó nem tétovázott sokat, egy pillantás alatt magába szívta a hozzá legközelebb álló hím vérét. A többiek fellélegeztek, folytatták a mulatságot. Ám egyszer csak megszólalt. A levegő megfagyott, az ősök elhűltek. Addig még soha sem hallották beszélni ezt a különös, kegyetlen lényt.

– Emberek! Ki volt ez itt? – kérdezte holtfehér áldozatára mutatva.
– Egy vadász – válaszolta bátortalanul a törzs legbátrabbika.
– Oly különös a vére. Felpezsdített. Táncolni, mulatni van kedvem! Veletek tarthatok?

Természetesen nem mertek nemet mondani. Elkerekedett szemekkel figyelték, ahogyan a Vérivó egy rugalmas ágból és egy darab bőrből dobot eszkábál, majd ugrálva csapkodja. Hamar megtetszett mindenkinek a felszabadultsága, egyre kevésbé féltek az addig csak gyilkosként ismert lénytől.

– Hé, Tu, pattintsd már ide azt a követ! – szakította félbe Bun az előadást. – Kicsit még ütögetni kell ennek a korsónak az alját, hogy megálljon egyenesen.

Tu oda sem nézve dobta oda Bunhoz a megtermett kavicsot, amely a tűzrakó hely szélén gellert kapott, és hangos koppanással két darabra esett. Az egyik fél Bun lába előtt, a másik pedig párja, Kó fején landolt.

– Odanézz már, milyen éles lett! Kösz! – mondta Bun vigyorogva. Észre sem vette, hogy Kó fejéből vér szivárog, csak amikor a nőstények sipítozni kezdtek.
– Vat, Ta! Vigyétek, lássátok el a fejét! – utasította Kró a törzs orvospárját, akik nagy rutinnal látták el az effajta sebeket.

A kerekholdünnep alatt gyakran történtek sérülések, főleg a férfiak körében. Elestek, verekedtek, természetfeletti képességeket tulajdonítottak maguknak. Talán ez volt az egyetlen hátránya a malátalé fogyasztásának, leszámítva a másnapi szörnyű fejfájást. Meg persze a májkárosodást, ami miatt olyan korán elhaláloztak. És a kellemetlen szájszagot.

– Akkor talán térjünk vissza a történethez – mondta Kró ingerülten.
– A Vérivó a nagy mulatozás közben megtudta, hogy a malátalé áldásos hatását érzi halhatatlan ereiben. Próbálta ő is elfogyasztani, de mint tudjuk, mágikus gyomra csak a vért képes befogadni. Másnap, amikor sötétedés után visszatért, olyan embert követelt magának, aki malátapépet evett. Csalódnia kellett, mert a mennyből küldött, pokoli ízű elemózsia elfogyott. A Vérivó hosszas töprengés után egyezséget ajánlott a törzs vezetőjének, amely így hangzott: kerekholdanként csak egy áldozatot visz magával, amennyiben a törzs kellőképpen bemalátázik az ünnepségen.

Az ajánlat korrekt volt, elfogadásra került, az ősök ujjongással fogadták a hírt. Az idő múlásával megismerték éltető italunk készítésének minden csínját-bínját. A masszát vízzel hígították, hogy ízét elviselhetővé varázsolják. Gyümölcsöket, leveleket kevertek bele, így sokkal elegánsabb és feltűnőbb külsőt kapott. Akkoriban a málnás-ribizlis volt a kedvenc, számos feljegyzést olvashatunk róla a régi barlangok falán.

Aztán váratlanul cudar világ köszöntött az egyre növekvő létszámú törzsre. A környéken felszaporodtak a kardfogúak, éjszakánként csaptak le a magatehetetlen emberekre. Az egyik kerekholdünnep alkalmával megkérték a Vérivót, hogy mentse meg őket. Kőkemény diplomáciai tárgyalás útján végül sikerült meggyőzni a halhatatlan teremtményt. A Vérivó félt, hogy az emberek kihalásával a malátamámorról is le kell mondania, hajlandó volt segíteni. Teljesen a maláta rabjává vált. Hajnalra vagy húsz kardfogú hevert holtan annak a fának a tövében, azóta nem mernek közelebb jönni. Apám mindig mondta, hogy okos állatok ezek. Amikor az ébredező ősök megpillantották a kardfogú-halmot, tudták, beköszöntött a béke és a jólét kora.

– Nézzétek, ott jön! – kiáltotta Bun, ismét megzavarva az előadást.

A Vérivó lassú, kimért léptekkel közelített a tűzhöz, ami mellé sosem ült le. Valóban úgy izzott a szeme, mint a legforróbb parázs ott, a rönk alatt. Vastag, fehér szőr borította testét, egészen a bokájáig. Meghajlással köszöntötte az embereket.

– Milyen szőr az ott rajtad? – kérdezte Mék csillogó szemekkel. – Ez valami fenséges! Megfoghatom?
– Fehér medve szőre. Olyan fehér medvéé, aki csak a hó birodalmában él meg. Százával hemzsegnek arrafelé, igen ízletesek.
– Medve? Az védett! – fakadt ki a törzs népe.
– Nem a ti istenetek ez. A tietek barna, ez meg fehér. Ennek egészen más a jelleme is. Barátságos gomb szemei ellenére alattomos, gyilkos típus. Amúgy is, mit érdekel engem az istenetek?

A törzs csodálattal figyelte a hófehér szőrt, amely szinte vibrált a tűz fényében. Nem merték megkérdőjelezni a Vérivó szavait.

– Elnézésed kérem, még nem fejeztem be a történetet – mondta Kró. – Kisebb káosz uralkodott ma, elcsúsztunk az időben. Néhány mondat és vége, utána elkezdhetjük az áldozást és a mulatságot.

A Vérivó engedélyt adott rá, majd az egyik közeli fa tövébe telepedett. Éppen ideje is volt már lezárni a múltat, az emberek egyre artikulálatlanabbul beszéltek, elvesztették a jó modorukat.

– Összegzésül annyit mondhatok nektek, hogy ha nincs az a medve, aki akkor széttépi a malátagyűjtő ősünket, a Vérivó lassacskán kipusztított volna mindannyiunkat. Tiszteljük hát a medvéket, engedjük át továbbra is a barlangjainkat, ha ők úgy akarják! Medve, aki az erdőben vagy! Vésettessék fel a te neved a barlangban, amelyben lakozol, legyen meg a te lazacod és nekünk az alkohol! Igyunk az ősökre!
– Mi az az alkohol? Valami új szó? – kérdezte Sa Mutól.
– Nem tudom, de tudományosan hangzik. Sa, mi lesz ha?

A Vérivó máris ott állt a tűznél. Az törzs tudta, hogy hamarosan egyikük a halhatatlan áldozatává válik, azonban Mu kivételével mégsem izgult senki. A malátalé megtette áldásos hatását, az emberek sokkal jobban szédültek annál, mintsem féljenek.

A Vérivó lehajolt a frissen eltávozott Le asszonyához, Gendához, hívogatón szólt hozzá.

– Gyere, te asszony, lássuk a medvét!

Előző oldal pankadraga
Vélemények a műről (eddig 3 db)