A jaguár szemei V.

Fantasy / Novellák (1025 katt) Brule
  2012.01.08.

A fegyverek ösvényén

Esteledett. A búcsúzó nap sugarai még egyszer, utoljára beragyogták az Alvarado birtokot. A jószágot behajtották az istállókba. A ház népe megpihenve a munka fáradalmaiból, hozzálátott a mindennapos esti dolgainak. A konyhában vidáman lobogott a tűz: készült a vacsora szolgáknak és uraknak egyaránt.

Don Alvarado Mendez Gustavo az erkélyen állt. Figyelte, ahogy a nap sugarai kihunytak, átadva a helyet az esti szürkületnek, majd az éjszakai sötétségnek. Mélyet szippantott a hűvösödő levegőből. Gondolatai a lány és a pap körül forogtak.

- Vajon élnek még? – merengett magában.

Bánta már, hogy elengedte őket. Azóta eltelt hat nap; semmi hírt nem kapott felőlük. A városból viszont szinte minden nap érkeztek pletykák. Állítólag egy jól felszerelt sereg gyülekezik; komoly tűzerővel. Nemcsak a Tlaskalánok ellen. A kormányzó egyszer s mindenkorra le akar számolni mindenféle ellenállással. És a Tlaskalánok csak az első ilyen nép lenne a hadjáratban. De nem csak ez nyugtalanította a Dont. Reya rendeletet adott ki, amelyben a birtokosokat kötelezte a háborús költségek részbeni átvállalására. Ez lehetett készpénz vagy fegyveresek adása, esetleg termény, vágómarha, málhás kísérők. A birtokosok összefogtak és küldöttséget menesztettek Reyahoz.

- A spanyol nemes szabad és soha nem fizetett rendkívüli hadiadót! – fenyegetőztek.
- Menjenek panaszra a királyhoz! – gúnyolódott a kormányzó.

Miután egyszerűen nem volt hajlandó erről tárgyalni velük, a nemesek megszégyenülten elkullogtak. Reya pedig kilátásba helyezte, hogy ha nem adnak önként, akkor elrekvirálják, ami szükséges.

- A vacsora tálalva van, uram – mondta Manuel.
- Túl csendes minden – jegyezte meg Gustavo.
- Mi készen állunk. Az asszonyok minden este imádkoznak a házi kápolnában – tette hozzá.
- Félek, nem lesz elég az ima.
- Kár rágódni ilyesmin.

A házban öt puska volt és egy pisztoly a hozzá tartozó lőszerrel. Szabadidejükben a Don kioktattott a használatára öt markos fiatalembert, akikben feltétlenül megbízott. A birtokon élő és dolgozó indiánok szintén biztosították a hűségükről. Maga Alvarado ügyesen bánt a karddal. Fiatalabb korában nem egy nemes ifjút győzött le párbajban. Miután a felesége és a fia meghalt egy fertőző betegségben, nem volt maradása Spanyolhonban. Új-Spanyolországban vásárolt birtokot: itt akarta leélni a hátralévő éveit, békében és nyugalomban.

Amióta Mendoza utoljára nála járt, újra elkezdte gyakorolni a kardforgatás művészetét.
A vacsorát csak félig fogyasztotta el. Kelletlenül eltolta magától a tányéron lévő húst. Korán lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Ruhástól dőlt az ágyba, így amikor az első neszeket meghallotta az ablaka alatt, csak a csizmájába kellett belebújnia. Óvatosan kiosont az erkélyre és lenézett. Az éjszakai égbolt felhős volt. A hold hol kibukkant, hol újra eltűnt. Nem sok mindent látott, de érezte, hogy valaki, vagy valakik odalent lapulnak támadásra készen. Visszalépett a szobájába, régi kardja ott függött a falon, kifényesítve, kiélezve. Ismerős barátként simult a kezébe. Megvárta, amíg az első fej felbukkan a korlátnál; pisztolyával célba vette.

A lövésre, egy fájdalmas kiáltás volt a válasz, a férfi eltűnt. A csend hirtelen megszakadt. Mindenfelől vad ordítások harsantak. Manuel rontott be a szobába egy fiúval, kezükben lövésre kész puskákkal.

- Mennyien lehetnek? – kérdezte a Don.
- A hangokból ítélve legalább ötvenen! – kiáltotta Manuel.
- Szűzanyám, segíts! – fohászkodott Alvarado.

Több idejük nem maradt a fölösleges szócséplésre, mert az indiánok egymás után ugráltak át az erkély kőkorlátján. Kezükben dárdát, buzogányt vagy baltát markoltak.

Manuel és a fiú eltalált még egyet–egyet belőlük, aztán birokra keltek a harcosokkal. Egy nagydarab indián a dárdájával célba vette a Dont. Alvarado, szúrásra készen, óvatosan kezdett el mozogni, szemét le sem véve ellenfeléről. A harcos előrelendült szemkápráztató gyorsasággal. Alvarado kivédte a szúrást, cselezett, majd átszúrta ellenfele mellkasát. Közben, egy másik indián a földre szorította Manuel, hogy a buzogányával kiloccsantsa az öreg agyvelejét. A fiatal szolgáló észrevette, az ellenfelét torkon ragadta, miközben leszorította a fegyvert tartó jobbját, majd áthajította a korláton. A fickó hangos puffanással ért földet. Felkapta az egyik földön heverő gazdátlan lándzsát, s teljes erejéből elhajította. A penge átfúródott az indián mellkasán, és bele állt a kemény fapadlóba.

De nem csak az emeleti szobában dühöngött a harc. Az Alvarado birtok lakói mindenütt elbarikádozták magukat, és kinek mi esett a keze ügyébe, azzal védekezett. A birtokon élő indiánok, cseppet sem barátságosan fogadták „testvéreiket”. Nyilaikkal többet is leterítettek vagy megsebesítettek.

Bár sokan voltak, a puskák kiegyenlítették az erőfölényt, így hamarosan visszavonultak a Tlaskalán harcosok. A bent lévők nem akartak kockáztatni: néhányan kimerészkedtek ugyan, de a sűrűn kopogó nyílvesszők visszaszorították őket.

- Korai még az öröm - hűtötte le őket Alvarado.
Valóban az volt!
- Égnek az istállók! – ordította valaki el magát a házban. A tűz gyorsan terjedt.
- A puskások itt maradnak, a többiek velem jönnek! – parancsolta a Don.

A tüzet már nem lehetett megfékezni, de az állatokat ki kellett szabadítani. Nem törődve a veszéllyel, egymásután hajtották ki a lovakat, marhákat. Az indiánok, kihasználva a zűrzavart, újra támadtak. Ezúttal már betörtek a házba. Alvarado, érzékelve a veszélyt, azonnal visszafordult segíteni. Futtában kaszabolta az eléje kerülő vakmerő ellenfeleit. Azok, tántorogva, vérbe borulva dőltek, mint a búza aratáskor.

Manuel, az öreg szolgáló egy lépést sem tágított mellőle. Az épületből kitörtek a védők kört alkotva. Középen állt a Don véres kardjával, mint valami bősz isten. Öt puska szórta a tüzét a támadókra, a nyílveszők egyre ritkábban hullottak közéjük. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Csak a sebesültek jajgatása hallatszott és az égő istállók ropogása. Megpróbálták felgyújtani a főépületet is, de volt néhány bátor ember, akik az életük árán megakadályozták, így nem sikerült a tervük.

A hajnal első sugarai egy csatateret pillantottak meg. Az istállók teljesen kiégtek, de az állatok nagy részét kimenekítették. A főépületben teljes zűrzavar uralkodott. Széttört berendezési tárgyak, sötét vértócsák mindenütt. A hátsó bejárat egy része megfeketedve, az ajtó kiszakítva a földön.

A legnagyobb veszteség a Don számára, hűséges öreg cselédje, Manuel elvesztése volt. Már az apja is az Alvarado-háznál szolgált. A visszavonuló indiánok nyila ölte meg. Őt leszámítva még hét embert veszítettek; sokan megsebesültek, de felépülnek. Alvaradot megvédte a páncélja, így kisebb vágásokkal, zúzódásokkal megúszta. A támadók legalább húsz embert veszítettek. A sebesültjeiket magukkal vitték.

Épp a halottakat temették, amikor az expedíciós sereg elhaladt a birtok mellett. Reya, a kíséretével odalovagolt kíváncsian.

- Nézze, kormányzó, ez a maga politikájának a következménye - mondta szemrehányóan Alvarado.
- Inkább a maguk nemesi ostobaságának - vágott vissza Reya. – Ha hallgattak volna rám, elkerülhették volna ezt! Előbb elindulhattunk volna, hogy leverjük a lázadást, ha mellénkállnak.
- Erőszakra erőszak a válasz!
- Maguk még szerencsések – pattogott a kormányzó. - A szomszédjai, Don Bastiano és Donna Eleonóra drágábban fizetek a makacsságukért. Segítséget kértek tőlünk: tudták, hogy előbb-utóbb a vadak támadni fognak.
- És?
- Elkéstek! Don Bastianot lefejezve találtuk, a Donnát pedig keresztre feszítve. A birtokaikat pedig földig perzselték.
Alvaradoban a keserűség haragba csapott át.
- Csatlakozhatok, mint önkéntes önökhöz?
- Természetesen – bólintott kegyesen Reya. – Szeretem a bosszúálló fickókat – fűzte hozzá.
- Nem, nem bosszúállás, hanem igazságtétel – mondta Alvarado.

Előző oldal Brule