Teremtsünk embert a magunk képére

Fantasy / Novellák (936 katt) Nibela
  2011.12.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/12 számában.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.


Bogáncs tanácstalanul megtorpant, és megvakarta loncsos tincsű fejét. A vadászok úgy hevertek szanaszét, mint a dögök. Még a szaguk is dögé volt, éppenséggel csak szuszogásuk jelezte, nem múltak ki. Mérgesen fújtatott, odasietett a legközelebbihez és jól az oldalába rúgott, készen arra, ha a vadász hirtelen megmozdulna és felé sújtana mérgében dárdájával, odébb ugorjon. A hímektől kitellett az ilyesmi!

Áldozata, Szőrös Has rá se hederített. Hátán heverve, szétvetett karokkal úgy festett, mint egy kikészítésre váró medvebőr. Nevezetes szőrös hasa fedetlenül domborodott az ég felé.

Bogáncs levegőért kapkodott. Azt se tudta, felháborodásában visítson, vagy ugráljon, esetleg egyszerre a kettőt. Míg ők türelmesen várták a hímeket a vaddal, ezek nagyokat alszanak?! Végül se nem ordított, se nem toporzékolt, kitágult orrlyukakkal szimatolt körbe, hogy a csudába járhattak így a vadászok.

Várta volna rohadt gyümölcs szagát is, azoktól bárki megkótyagosodott. Főleg a kicsinyek! Egyébként is rendetlenek voltak, de ha erjedt bogyót faltak, végképp nem lehetett velük bírni. Se magokat, se csutkákat nem lelt. Egyre különösebbé vált a történet.

Bogáncs okos nősténynek tartotta magát. Így biztosra vette, ha leül kicsit, és elég hosszú ideig töri a fejét, rá fog jönni, mit keresnek a vadászok egy tisztás közepén horkolva.

Míg elmélkedett, eszegetni kezdte a gyűjtött bogyókat, magvakat, az is serkentse kissé a gondolkodást. Észrevette, ha rág, miközben meg szeretne valamit oldani, hamarább sikerül.

Éles szemmel felfedezte az elejtett vadakat, tehát hazafelé tartottak. Egyébként sem voltak olyan messze a barlangtól, hiszen Bogáncs maga is itt volt, már pedig a nőstények, ha tehették, a barlang közelében maradtak.

A hímek fegyverei vagy le voltak szúrva a földbe, vagy szépen földre helyezték, azaz nem csak úgy hirtelen tört rájuk az álmosság, szétdőljenek. Ezek bizony lepihentek.

Bogáncs ügyesen szétharapta az egyik mag vékony héját, messzire köpte a felesleget. Finom mag volt, egy nagy virág képéről szedte. Az anyja mutatta meg, a nagy melegben van egy virág, ami nagyobbra nő, mint a feje, arra forog, amerre a nagy fény van, és a meleg idő végére ehető magvakat terem.

Miközben töprengett, rágott, emlékezett, és elcsípett karján egy bolhát, a fülét is hegyezte. Óvakodott a vadaktól és más törzsektől. Olyan nem létezett, ne füleljen. Aki nem fülelt, hamar dárda hegyén találta magát, vagy egy idegen hímet magán.

Úgy határozott, jobban megszaglássza Szőrös Hasat, meg a többieket. A sámán szerint némely állat tiltott, és aki olyat öl le s megeszi, vagy rossz vizet iszik, annak zöld lesz a nyelve, fűszagú a lehelete. Bogáncs kitátotta Szőrös Has száját, de vaskos szájszagon kívül semmi füveset nem érzett. Helyette volt viszont valami más, új szag.

Nyakát tekergette, beharapta alsó ajkát, körbesandított. Nem, még mindig nem tört rá semmi vész. Másik vadász pofáját szagolta meg, azé is ugyan olyan szagú volt. Ezek csak vettek magukhoz valami nem jót! Hasonlított a rohadt gyümölcsére.

Egyik vadásztól a másikig kúszott, amikor belerúgott valamibe, ami csörömpölve odébb gurult. Mozdulatlanná merevedett. A hangra nem csörtetett elő senki és semmi. Kíváncsian megkereste a csörgő tárgyat, leguggolt. Kézbe vette, ide–oda forgatta.

Hengeres volt, akár a tulajdon karja és fényes. Nem kőből készült, nem fából, de még csak nem is bőrből, vagy csontból. Egyik végén volt egy luk, megszagolta. Köhécselve rántotta el orrát. Ez az! Ezt a szagot érezte a vadászok szájában!

Most, hogy felfedezte ezt a tárgyat, többet is észrevett szétdobálva a hímek körül.

Bogáncs szemrehányón kiegyenesedett. Akármit is ittak, úgy jártak, mintha rohadt gyümölcsöt faltak volna. Csak rájuk kell nézni: részeg álmát aludja mind! Felkapott egy füzérbe kötött nyúlcsaládot, és elindult visszafelé a barlanghoz. Dehogy fog ő éhen maradni, mert ezek henteregnek!

Hallótávolságba kerülve a barlanghoz megérezte, valami történt. Nagy volt a csönd. Egy madár nem csipogott, egy visongó kicsiny hangját nem hallotta, csak a szél zúgott a fák között. Bogáncs nagyot nyelt, lelapult. És milyen jól tette!
Alig ért hasa a talajhoz, egy magas idegen bukkant elő a barlanghoz vezető ösvényen. Még levegőt se vett, nehogy szuszogása elárulja. Rémülten itta be az idegen látványát. Ilyet ő még nem látott. Nagyon magasra nőtt, magasabbra, mint egy Nagyfejű. Halbőrt viselt, hosszú haja olyan világos volt, mint a száraz fű, a bőre is másmilyen volt. Akár a halottaké… hószínű.

Félelmében majdnem összekoccant Bogáncs fogsora. Pedig a szomszéd törzs rebesgetett ilyesmit! Az ő vadászaik látták, hogy a hegyen túl halottak szellemei elevenednek meg és agyonütik villámló dárdákkal a Nagyfejűeket! A sámánok is óva intették őket, tartsák be a Föld szabályait! Mert ha a szellemek megharagszanak, kipárolognak a rögök közül és bosszút állnak!

Bogáncs szájára tapasztotta a kezét, fel ne nyüszítsen. Rettegése közepette összevizelte magát, de nem bánta. Menekülésre készen hasalt. Tudott ő úgy pattanni, mint a tetű, futni, mint a nyúl!

A szellemnek nem volt arca. Ugyan olyan fényes dolog takarta el, mint amiből a vadászok a részegítőt beitták. És a szeme! Vörösen villant, ahogy pásztázta az erdőt.

Pillantásuk találkozott. Bogáncs szíve dobbant egyet. Fohászkodott a Földhöz: „Bár elfordulnál, bár ne vennél észre!” Mire a másodikat verte szíve, tudta, imája nem talált meghallgatásra. A szellem megmarkolta fényes dárdáját, Bogáncs pedig összeszorított szájjal kilőtt búvóhelyéről.

Úgy rohant, mint még soha. Szinte szállt a föld felett, bámulatos ügyességgel kerülte ki a fatörzseket és ugrotta át a mélyedéseket. Gyorsabb volt a szellemnél is.

Szíve zakatolt, fejében nagy sámándob dübörgött. Hiába bukkant elő két újabb szellem, elsiklott közöttük, kezeik a levegőt markolták.

Csak a sziklapárkányig jusson el! Alatta ott a folyó, beleugrik és megmenekült! A szellemeket taszítja a víz! A halbőrt is azért hordják, hogy megvédje őket a víztől!

Cikázott keresztül–kasul, semmi nem tartóztatta. Váratlanul fogyott el alóla a talaj, és zuhant alá a menedéket jelentő folyóba. Hideg víz csapott össze a feje felett. Kalimpált kézzel-lábbal, így érte el a felszínt és később a sekély folyó köves partját.

Nagy kortyokban nyelte a levegőt, loncsos hajából csöpögött a víz, bőrén csíkokba gyűlt a felázott kosz. A sziklapárkányon három szellem állt, egy se jött le onnét. Bogáncs kivillantotta fogait, a győztesek örömével rikkantott fel.

Éles fájdalom nyilallt baljába. Ugrott egyet. Tisztára olyan volt, mint a darázscsípés! Oldalra nézett és hitetlenkedve tátotta el a száját. Egy női szellem magasodott ott, ahol az imént senkit se látott.

A szellem haja hosszú volt, szorosan összefogta a feje tetején és Bogánccsal ellentétben nem ragadtak bele bogáncsok. Halbőrt hordott ez is, de látta az arcát, így sötét szemeit, mosolygó ajkát is. Kezében hatalmas fullánkot tartott. Ellopta Bogáncstól a győzelem örömét, és átrakta a maga arcára. Oda akart ugrani, hogy visszavegye, de teste nem engedelmeskedett.

Szíve egy ütemet kihagyott. Hiszen ez a szellem elrabolta az erejét! Ott szivárgott ni a kavicsok közé, hogy feligya a folyó!

Bogáncs térde megroggyant, feje imbolygott. Elmosódott a világ: esett zuhatag nélkül. Morajlott a folyó csobogása, belecsöpögött Bogáncs fülébe, hogy iszappá gyúrja, s lehúzza a mélybe, békanyoszolyának, szellemek rabjának a maguk barlangjába.

Minek is fogta meg azt a tilos holmit!

*

– Merő kosz az egész izé! – fogta össze orrát ujjaival Damkina és odébb is állt. – És ez az állat játszott ki három fegyverest?

Ninki büszkén mustrálta a vizsgálóasztalra terített foglyát, ujjaira igazgatta gumikesztyűjét.

– Úgy volt, ahogy mondtam.
– Rátermettségét bizonyítja. Évek óta megfigyelés alatt tartottuk ezt a példányt – csatlakozott Ninkihez Enki is, és a leolvasót az elkábított egyed tarkójához érintette. Még gyerekként fogdosták össze több másikkal, és megjelölték.

A készülék csipogott egyet, a monitoron megjelent az egyed azonosítószáma, frissült biometrikus adatai, becsült korával és az eddig elvégzett vizsgálatok eredményeivel.

– Miféle rátermettség ez? Hiszen arra futott, amerre akartátok – tette fel hanyagul lábait a vizsgálóasztal szélére Enlil. – Ez inkább azt bizonyítja, mennyire ki lehet játszani.
– Ha túljárt volna az eszünkön, akkor meg az lenne a bajod – ütögette meg figyelmeztetően lábszárát Ninki. Enlil flegmán felállt, s ugyan ebbe a hangulatban cövekelt le Enki mellett. A hormonális állapotát tükröző adatok biztatóak voltak, Enki mosolygott.
– A lehető legjobbkor szedtük fel a beültetéshez, peteérése van.
– Helyes. Ninlil, kérlek, vetkőztesd le, és most tisztára! – adta ki Ninki az utasítást asszisztensének. A fiatal nő nyomban hozzá is látott, hogy állig beöltözve, kesztyűben lefejtse a nőstényről a testére gyógyult állati bőrt és szőrmedarabokat, s hogy ipari erősségű fertőtlenítővel csutakolja le a testét. A vizsgálóasztal vízelvezetőjében fekete lé csordogált, a szag semmihez se lett volna fogható, ha nem dolgoztak volna teljes gőzzel a szagelszívók.
– Kinek a magját adjátok neki? – kért számon katonás hangon Enlil.
– Bátorkodtam a magamét felajánlani kutatási célra – köszörülte meg torkát Enki.
– Hogy nem fordul fel a gyomrod! – gyűrte meg Enlil arcát az undor.
– A tiéd sem teszi eléggé, ha jelentkeztél a programba – fricskázta le Ninki.
– Én nem állatbaráti szeretet, vagy elfogult kutatói szenvedély miatt vagyok itt, hanem hogy a későbbi hibridek minél hatékonyabb felhasználását megtervezzem, véghezvitessem és ellenőrizzem.
– Közös nevezőre is juthatnánk, mire gondolsz felhasználás alatt.
– A mi génjeinkkel feljavítva engedelmes szolgafajjá válhatnának.

Ninki a beszélgetés alatt előkészítette a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges eszközt, férje pedig, Enki kiszedte a fagyasztóból a hímivarsejteket.

– Nekünk más az elképzelésünk – szólt halkan. Enlil megvetően elhúzta száját.
– Tisztában vagyok vele: tanítanátok, formálnátok őket a magunk képére, hogy virágzó civilizációt építhessenek a gyámságotok alatt! Ennyire hiányzik, fürödjetek a saját nagyságotokban és ők azt visszatükrözzék nektek hálájukkal?
– Szolgaként nem ugyan ezt várnád el tőlük?

Ninki éles nyelve célba talált, Enlil hűvösen elmosolyodott.

– Nekem elég lenne, hogy féljenek tőlem, nem óhajtanám, szeressenek. Félig maradnak, akik voltak: s az a felük a hálát nem ismeri. A fegyelem elengedhetetlen.
– Be fogjuk bizonyítani, tévedsz – állt ki Ninki mellett Enki. – Most pedig végeznénk a dolgunkat, állj hátrébb.

Enlil nagyvonalúan átadta a terepet az orvosoknak, hadd ejtsék művileg teherbe a nőstényt. Amikor pedig a hormontartalmú, vitaminos injekciók, immunerősítő oltások kerültek sorra, ő maga vette kezébe a tűket. Érzelemmentes szakszerűséggel szúrta a tűt a kába nőstény karjába, Ninlil összerezzent. Enlil ragadozóként mosolygott:

– Pedig bele se vágtam a húsába. De ha vágtam is volna: nem érez most semmit.

A laborból kifelé menet Damkina belekarolt párjába. Ő az eljárása alatt végig adminisztrált.

– Néha meglepődöm, milyen kegyetlen is tudsz lenni.
– Ez nem kegyetlenség. Engem gyakorlatias eszme, nem álmokkal teli, puha szív vezet. Én számolok minden eshetőséggel, Enkiék csak a sikerrel – sétáltak el a szórt fénnyel megvilágított folyosón, ahol tucatnyi más laborban ugyanaz folyt, mint ahonnét távoztak.

*

Bogáncsnak napok óta fájt a feje, hányingerrel küszködött. Pedig már mindent kiokádott, amit el lehetett képzelni. Már azon a megrázkódtatáson is túlesett, napokkal ezelőtt meztelenül, megváltozott szaggal ébredt. Rémülten sikoltott fel, s bár nyilallt feje, az első erdei dagonyánál fülig megmártózott.

Még csak az kéne, kiszagolják a vadak és a rovarok belepetézzenek a bőrébe! Fázott, pőre teste saratlanul úgy világított, akár a nagy fehér szellemarc az égen éjszaka. Viszont mocsokréteggel magán egészen megjuhászodott. Ismerős illatok borították be, és ha hazaér, majd bundára is szert tesz.

Karja sajgott, meg nagyon viszketett, hasa nemkülönben.

A barlangban a törzs nem tudta hova tenni, mi történt velük. A sámán szerint a szellemek álmot bocsátottak rájuk, hogy így mutassanak utat, hogyan kell eztán élni. Ki-ki arról pusmogott, mit látott álmában és mi lehet az üzenete. A sámánnak nem volt se éjjele, se nappala, mindenki tőle akarta hallani az álomfejtést.

Bogáncs bús volt. Ő a föld alatt járt, a szellemek barlangjában, ahol nagy fényesség uralkodott, biztosra vette, a feje is azért fájt, mert belebújt az egyik szellem gyötörni. Kérte a sámánt, űzze ki belőle, aki illatos füvekkel meg is tette.

A sok álom végén a törzs arra jutott, költözniük kell. Itt a hely szellemei haragszanak rájuk, ők velük nem akarnak kötözködni, keresnek új otthont.

Kivételesen harc árán költöztek be új barlangjukba, ahol egy megtépázott, sámánját vesztett törzs élt. Hadban álltak a Nagyfejűekkel, hálásak voltak a jövevényekért, hiszen így már nagyobb esélyük volt otthonukat megvédeni. Hálás volt Bogáncs is. Jóféle hím teperte le az első éjjel, később egyszer sem érkezett üres kézzel, ha vadászatban járt. Érkezésüket kedvező jelnek tulajdonították, főleg azután, hogy a Nagyfejűek többet a területükre se tették lábukat. Lett is nagy tekintélye az új sámánnak! Igen erősnek kellett lennie, ha jelenléte távol tartotta az ellenséget!

A szellemek se kísértettek. Addig legalábbis nem, míg Bogáncs hasa ki nem gömbölyödött.

A törzsben sok nőstény egyszerre lett viselős. Ebben nem volt semmi furcsaság: a beköltözés örömünnepekor sokan egymásra találtak, napokig meg se unták a hágást. Bogáncs egyre gyakrabban simogatta hasát, várta már, mikor pottyan ki belőle a kicsiny. Keble megduzzadt, erősítő gyökereket rágott, egészséges kicsinye szülessen. A sámán is megáldotta már, könnyen hozza világra.

Délután felé, ahogy mélázva üldögélt a barlang előtt, a többi nőstény pletykálkodását hallgatva, mehetnékje támadt. Se konkrét oka, se konkrét célja nem volt, egyszerűen vonzotta a sétálás. Feltápászkodott, és még másik öt nőstény társaságában elindult.

Új barlangjuk egy szorosnál állt. Ritkán mentek a szorosba, gyakran történt arrafelé sziklaomlás. Most mégis arra lépkedett. Minél inkább közeledett, Bogáncson annál nagyobb izgalom vett erőt.

Vonzotta a szoros. Nem is akart, de ha akart volna se tudott volna szabadulni ellenállhatatlan ereje alól. Csak azért nem futott, mert a nehéz terep és állapota nem engedte.

Figyelme beszűkült. Fittyet hányt vadakra, kövekre, Nagyfejűekre, szellemekre. Menni, menni, előre, oda! Oda kell érnie, most! A késztetés sürgette, társnőivel még össze is nevetett fene jó kedvében.

Nyirkos hideg borult rájuk a szurdokban. Sziklákon kapaszkodó, karcsú fenyők meredtek figyelmeztető ujjként az ég felé, patak csacsogott mohos kövű ágyában. Ide nem ért be a meleg időszak heve, megsűrűsödtek az árnyak.

Kanyargós ösvény terelte őket, míg egy nagy szikla előtt meg nem torpantak. Bogáncs szuszogott. Szeme a levegőbe révedt, arcára ferde mosoly ragadt. Szemhéja akkor sem rezdült, amikor az első arcnélküli szellem kilépett a szikla takarásából és megközelítette. Állt, ugyan olyan bárgyú békességgel, mint társnői, és engedelmesen tűrte, elvezessék.

*

Enlil lehúzta fejéről sisakját, így kihunytak a vörös ábrák annak plexilapján, hóna alá csapta és diadalmasan belebámult a módosított tudatállapotú nőstény arcába. Még is csak hasznukra válik újítása! Mire nem képes a beléjük ültetett jelkövető funkcióinak kiegészítése! Ha korábban hagyják, tesztelje, semmi szükség nem lett volna hajtóvadászatra. És még ő a kegyetlen!

Enkinek el kellett ismernie, a módszer bevált. Az anyák épen megérkeztek, erőszak alkalmazása nélkül.

Ninlil letakarította az egyedet, Ninki elaltatta. Nem várják meg a szülés természetes beindulását, művileg fogják kiemelni a hibridet.

– Ugye ebben van a fattyúd? – szegezte a kérdést Enlil Enkinek. Amaz, habár a szóhasználaton megbotránkozott, némán bólintott. Szükség volt az összpontosításra, nem pazarolhatta Enlil csipkelődésére. Mellesleg nagyon kíváncsi volt, hogyan fog festeni a két faj ötvözete. Elvégre az utód a félvér gyereke lesz!

A műtét komplikációk nélkül lezajlott. Ninki csillogó szemekkel emelte ki a 213-as kísérleti anyából a kislányt, rutinos vágással metszette el a köldökzsinórt. A kicsi magától felsírt.

Körbeállták. Enki el volt ragadtatva. Ninlil, az asszisztens ajkai kicsit elváltak egymástól. Damkina meglepetten méricskélte a kisbabát, Enlil volt az, leghamarabb lerázta magáról az újdonság varázsát:

– Egész jól sikerült. Se állatias arcberendezés, se kicsi agytérfogat, a bőre sokat világosodott, habár az eridui telepen a napsütés és a későbbi kamaszkor miatt sötétedni fog. A haja fekete, de ez megbocsátható.
– Az első humannan – helyezte Ninki már-már anyai büszkeséggel a csap alá a sivalkodó csecsemőt. Ezt elvégezve lemérte, bebugyolálta, karjába véve visszafordult az ajtóból:
– Innen a tiéd, Ninlil. Zárd össze az anyát, adj neki fájdalomcsillapítókat, és szervezd le, tegyék vissza a törzséhez. Már nincs rá szükségünk.

Enki is iparkodott, követhesse, nagyban kezeit szappanozta. Enlil gúnyosan figyelte a doktornő és Damkina távozását.

– Milyen sietős! Milyen hamar kiesett kegyéből az alanyok legértelmesebbje, a kis 213–as! Te nem sajnálod? Művileg asszonyodnak mondhatod, Enki.
– Ostobaságokat beszélsz. Nincs jobb dolgod annál, az én véremet szívd?
– Nincs, pláne, ha a költséghatékonyságot tartom szem előtt. Itt ez az állat – mutatott végig az alvó nőstény testén. – Pazarlás küszködni vele. Egyszerűbb lenne hagyni meghalni, aztán hamuvá égetni a tetemét. Betöltötte a szerepét. Már most egy kihalt faj tagja. Hiszen az egész világra humannanokat akartok, egy nap eltörlitek az összes állatot, nehogy megfertőzzék az új nép génállományát. Kár megmenteni őt, hogy aztán megölhessétek.

Enki ajkai sápadtan vonallá keskenyedtek. Lassan Enlilre emelte tekintetét, fojtott hangon mondta:

– Takarodj a laboromból!
– Ez az én laborom is – eresztette le feléig szemhéját, de mielőtt engedelmeskedett volna, megragadta a fájdalomcsillapítót és belevágta a nőstény karjába kötött infúziós tasakba. – Legyen meg az örömötök, álszent hóhérok. Én legalább nem játszom meg magam!

Előző oldal Nibela