A vérengzés

Fantasy / Novellák (1036 katt) Norton
  2011.12.27.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

Ha minden bölényt lelőtök,
És minden vadat megöltök,
És egyre több az éhező,
Már a levegő is mérgező,

És minden folyó szennyezett,
A remény régen elveszett,
És nincsen fának árnyéka,
Csak dúl az ördög játéka,

Ha a forróság remegő,
És vár rátok a temető,
Akkor talán ráébredtek…
Hogy a pénz sajnos nem ehető!



A mamutcsorda északnak vonult. Aron alig tudta elhinni, hogy erre tartanak, amikor Pó elmondta neki. Ugyanaz a csapat volt, amelyet már régebben is láttak. Most visszatértek ide, új legelőt keresve. Hiába, az éhség nagy úr, olykor bizony felülmúlja az óvatosságot.

A két vadász lekushadt a bokrok mögé. Szerencsére szembe szél fújt, egészen enyhén. Az állatok jobbról érkeztek - meg kellett várniuk, amíg elhaladnak előttük. Pó még levegőt is alig mert venni. Tudta jól, hogy elég egy gyanús nesz, és tüstént felfigyelnek rájuk. Nem szeretett volna úgy járni, mint Rövidlábú azon az emlékezetes napon.

A gigászi hústömegek meglepő nesztelenséggel közeledtek feléjük. A csordavezér ide-oda ingatta a fejét. Tapasztalt hím révén óvatosan viselkedett. A terepviszonyok nem voltak túl kedvezőek, és ha az agyaras ezt nem is fogalmazta meg magában, de érezte, hogy kockázatos helyre tévedt. A hegyek közé szorulva csak előre vagy hátra lehet menekülni, ha veszélyes a helyzet, ám a szurdokból kiérve meseszép legelő várta őket, azon túl viszont egy kisebb szakadék zárta el az előrejutást. Jártak már itt régebben is, és szinte teljesen kiirtották a növényzetet, ám ennyi idő alatt a természet újraépítette magát, tehát vissza lehetett térni. A gigászoknak hatalmas mennyiségű táplálékra volt szüksége, ezért állandóan mozgásban voltak. A hosszú évek alatt szinte meghatározott útvonalakat jártak be, s biztosan tudták, hogy hova érdemes visszatérni, ha jól akarnak lakni.

A vezérhím váratlanul felcsapta a fejét, és valósággal szoborrá dermedt. Talán szagot fogott. A csorda feszülten nézelődött. A borjakat a szüleik közé terelték.

Aron összehúzta magát, és ki se mert nézni a bokrok közül. A percek feszülten teltek, a veríték csípte a bőrét. Néhány szemtelen bogár is megtalálta - azok valahogy mindig a legrosszabbkor keresték a társaságát. Viszketni kezdett a teste, de mégse mozdult, mivel tisztában volt az ormányosok különleges óvatosságával - az első gyanús jelre elmenekülnek.
A jó vadász fő erénye a türelem és az állhatatosság, ami szerencsére a többiekre is jellemző volt. Senki se szerette volna megfosztani a törzset az értékes zsákmánytól.

Néhány kegyetlenül lassú perc után a hatalmas állatok továbbvonultak, el az izgatott emberek előtt. Pó még mindig nem mozdult. Várnia kellett, amíg kellőképpen eltávolodnak tőle… ám akkor rögvest előlépett! Sietősen guggolt le, és már a kezében is termett a kovakő. Most minden a gyorsaságon múlott. Kicsit arrébb Grul jött elő a bokrok közül. Ő se nagyon tétlenkedett: szikra pattant, majd pillanatok alatt belobbant az aljnövényzet.

Dühös trombitálás zendült, mikor egy hatalmas test indult meg feléjük - a vezérhím visszafordult. Valószínűleg meghallotta őket. Még elég távol volt tőlük, de máris felborzolta a kedélyeket. A vadászok harsányan kiabálva ugráltak elő rejtekükből, és a meglepetés erejével sikerült megtorpanásra késztetniük a félelmetes mamutot. Tüzes gallyak emelkedtek a magasba, szemek villantak, karok feszültek meg. Most nagyon vigyázni kellett, mert az elkövetkeződő pillanatok sorsdöntőek lehettek. A gigász feléjük indult, ormányát fenyegetően emelve a magasba. Nehéz lándzsák röpültek felé, egy a lábába fúródott. Kor üvöltve indult előre, lángoló faágat markolva. Rémült trombitálás hallatszott, és a félelmetes titán menekülőre fogta! Köveket, lándzsákat hajigáltak utána.
- Várjatok! - kiáltotta Grul a lázasan meginduló embereknek. - A tűz megöli őket!

Tüstént visszahúzódtak. Az óvatosság hasznos erény - olykor bizony életet ment. Tudták, hogy a csorda a vezérhímet követi. Ha őt a szakadékhoz terelik, akkor minden rendben lesz. Meggyújtották a növényzetet egy igen hosszú vonalon, aztán feszülten, de kényelmesen sétáltak a prédáik után. Csípős füst szállt a magasba, ami bizony riasztóan hatott az állatokra.

Tisztában voltak vele, hogy hamarosan összecsapásra kerülhet sor. Aron csak remélni merte, hogy nem fordul meg a szél, mert ha csökkenek a lángok, elvesztik a legfélelmetesebb fegyverüket. Merészségük sajnos nem egyszer ütött már vissza. Ahogy falták a métereket, egyre inkább hatalmába kerítette őket az izgalom. Harsány trombitálások zendültek a messzeségből: a növényevők most érhettek a szakadék széléhez. A tűz egyre hevesebben tombolt, ami nagy szerencse volt. Aron izmai megfeszültek, a szíve vadul kalapált. A hangokból ítélve néhány kétségbeesett agyaras már le is zuhant a mélybe. Ám ettől még veszélyes volt a helyzet. Most bizony figyelni kellett!

Egy óriás robbant ki hirtelen a tűzből. Szőrébe belekaptak a lángok, szemeiben páni félelem lakozott. A fiatal vadász szinte csak egy pillanatra látta, de már szökkent is félre az útjából, még éppen idejében. A mögötte lépkedő Timak viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert a gigász egyszerűen átgázolt rajta. Rodon üvöltött, mikor egy ormány ragadta meg, majd hajította fel a magasba. A pórul járt férfi jókora nyekkenéssel zuhant a földre, és nem kelt fel onnan. Három lándzsa, s két nyílvessző csapódott a lángoló mamutba, de újabb ember esett áldozatul: a mindig vidám Tron testét agyar fúrta át.

- Oldalról támadjátok! - süvöltött Grul fülszaggató hangerővel.

Újabb lándzsák vágódtak a szerencsétlen állatba, de szembefordult kínzóival és megpróbált rájuk taposni. Ahányan voltak, annyifelé ugráltak az útjából, s szinte csak centiken múlott, hogy némelyiket nem érte el. Aztán kövek vágódtak a félelmetes vadnak, és még egy lándzsa szállt felé. Trombitálása dobhártyarepesztő volt. Aron szinte megsajnálta. Iszonyú fájdalmai lehettek. Egy nőstény rohant a borjával a jobb oldalon - már őket is üldözőbe vették.

- Öljetek! - kiabálta Grul, ahogy tüdejéből tellett.

Megpróbálták elállni a rettegő borjú útját, mire Aron felé kezdett szaladni. A fiatal férfi félreugrott előle, majd az oldalába vágta a lándzsát. Nagyon jó helyen találta el, ami nem volt véletlen, mivel pontosan tudta, hová kell céloznia. Brom inkább lábra ment - ha földre kerülnek az ormányosok, könnyű végezni velük. A csimbókos hajú vadember teljes erejéből a kis mamut lábába szúrt. Fájdalmas trombitálás harsant, melyet egy meglehetősen agresszív hang követett: az anyaállat valósággal őrjöngeni kezdett. Brom menekülőre fogta, Aron pedig a másik irányba szökkent. Pánikba esve loholt, miközben a háta mögül félreérthetetlen csörtetés hallatszott. A behemót ezek szerint őt vette célba.

A szíve rémülten dobogott, miközben zihálva szedte a füstös levegőt. Beugrott egy útjába kerülő fa mögé, és minden fedezéket kihasznált, amit csak tudott. A hegy felé rohant. Az emelkedőn talán nem érik utol. Nagyon gyorsan haladt, de hamar kifulladt. Üldözője félelmetesen közel került hozzá. Összeszedte minden erejét, s egyre lassulva ugyan, de elérte a meredekebb lejtőket. Kezdett megnyugodni, ám megbotlott és visszacsúszott néhány métert.

A harsányan tülkölő óriás kis híján elkapta a lábát - a szemeiben szinte izzott a bosszúállás dühe. Az ifjú vadász félelemtől reszketve mászott feljebb. Kifordult egy kő a keze alól, de feljutott a peremre. A haragos nőstény csalódottan nyújtózott mögötte. Felkapott egy szikladarabot és hozzávágta. Az állat megcsúszott, és olyan szerencsétlenül lépett, hogy felborult és hengeredni kezdett lefelé. Kétségbeesetten trombitált, néhányan pedig máris ott teremtek, persze nem azért, hogy segítsenek rajta.

Aron harsányan felüvöltött, amint a társait figyelte. Szánalom nélkül gyilkoltak. A többiek is ordítottak, ahogy a torkukon kifért. Távolabb fekete füst szállt a magasba. A komoran lobogó tűz kísérteties fénybe vonta a kegyetlen mészárlást. Az embereket euforikus öröm járta át; a hatalom, a nagyság mámora. Ők voltak a legerősebbek, a világ urai, a titánok gyilkosai! A fiatal harcos kiemelt helyről nézhette végig az eseményeket. Égnek tárta karjait és beleüvöltött a szélbe. Hangja felért az istenekig.

Midőn véget ért a vérfürdő a diadalmas harcosok ujjongó örömmel éltették magukat. Ezeket a pillanatokat sokáig élvezték volna, ám kevés idejük maradt, mert meg kellett védeniük az értékes zsákmányt a dögpusztító vadaktól. A sziklaperemről kötelekkel ereszkedtek alá, majd megkezdték a tetemek feldolgozását. Prédáik körül tüzeket gyújtottak, ami távol tartotta a ragadozókat, és elkezdték az állatok feldarabolását. A csontjaikat, bőrüket sátrak felállítására használták, a gyapjúréteggel öltözködtek, a húsukat megették. Jóformán nem is volt olyan részük, ami kárba veszett volna. Sok mamutot elejtettek, de pár azért elmenekült, és egynéhány vadász is odaveszett - sajnos ilyesmi gyakran fordult elő, ám ehhez már hozzáedződtek, s úgy fogták fel, mint az élet természetes velejáróját.

Pó szólt az asszonyoknak, akik segítettek a tüzek táplálásában és a gigászok feldarabolásában is. Visszatérvén a folyó menti táborukhoz, megkezdték a halottak elsiratását. A sámán táncolt értük, a dobok hangja messzire szállt. Grul vezér felügyelete alatt elosztották a zsákmányt, mindenki megkapta, amire szüksége volt. A húst sóval tartósították, a gyapjúréteget lenyúzták, aztán hozzáláttak néhány új sátor felállításához. Estefelé lakomát rendeztek, melyben szinte mindenki részt vett. A nehéz étel sok energiát adott, amire nagy szükségük volt a kegyetlen világban való túléléshez.

A tetemek elhordása hosszú időt igénybe vett, és akármennyire nem akarták, csak jutott belőle a ragadozóknak. A nem mindennapi vadászat emléke azonban sokáig megmaradt a szívükben, de nem csak ott, mert néhány tehetséges művész belevéste az agyarasok leölését a barlangok falába. Ez a fajta tevékenység pedig a későbbi vadászatok előkészítéséhez is hasznos volt, mert ha az állat képmását megölik, az elősegíti a valódi állat elejtését. Az ilyen varázslat mindig remekül bevált. Az alkotás befejeztével a tenyerüket rátapasztották a sziklakőre, majd festékanyagot köptek rá, így őrizvén meg kézlenyomatukat az utókor számára. A sokatmondó rajzok pedig híven őrizték az emberiség diadalát a természet felett.

Azóta sok ezer év telt el.

Nyugtalan fajunk megőrizte vérengző természetét, ami oly sikeressé tette. Az idő múlásával rengeteget fejlődött a technika, ám a vérmérsékletünk nem sokat változott. Őseink kiirtották a fenséges mamutot, mi viszont kiirtunk mindent, ami csak az utunkba akad, így előbb-utóbb nekünk sem marad helyünk a földön.

Egyszer talán elérjük azt, hogy magunk felett is diadalt tudunk aratni, és akkor még van esélyünk. A jelenlegi helyzetet figyelvén azonban nem túl jók a kilátások. De mivel bizakodónak kell maradni, nem tehetünk mást: reménykedjünk!

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 1 db)