Néhány szó az egoizmusról

Külvilág / Közélet (1151 katt) Norton
  2011.12.04.

Keserű világunkat az egoizmus uralja. A környezetünk olyan, amilyen, van benne elkeserítő, és van benne csodálatra méltó, ami így is van rendben. A probléma ott kezdődik, hogy több milliárdnyi ember kicsit (vagy nagyon) az önmaga képére szeretné formálni a világot és másokat. Hogy miért? Egyszerűen, mert egoisták!

Az egoistát mindig a tulajdon vágyai uralják, és ha eléri a célját, akkor ismét vágyakat ébreszt magában, a saját képére akarván alakítani mindent, amit lehet, mivel hatalom nélkül nem érzi magát biztonságban. Ezzel pedig az a baj, hogy az ilyen emberek állandó jelleggel igényeket támasztanak magukban, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnék, akkor boldogtalanok lesznek. Másokra mutogatnak a saját békétlenségük okaként, és nem veszik észre a szépséget maguk körül.

Rengeteg ilyen ember van (köztük én is), akik a lelki békéjüket külső körülményekhez kötik. Ezzel az a baj, hogy a külvilág sajnos sokkal hatalmasabb nálunk, és ez alól nem vonhatja ki magát senki.

Mindenki megöregszik, megbetegszik, fájdalmakat szerez és meghal. Élettartamunk pedig csekélység az idő végtelenéhez képest - egy gyengécske szikra, semmi egyéb. Ez igaz még azokra az egykor élt diktátorokra, vagy nagyhatalmú uralkodókra is, akik már nincsenek közöttünk.

Sztálin szinte a fél világot a saját képmására formálta, mégsem hiszem, hogy túlzottan boldog lett volna ettől. Megalomániás vágyai elégedetlenné, ezáltal boldogtalanná tették. Aztán mégis eltűnt, mintha nem is létezett volna. Csak az Isten tudja, hol van most. Talán a pokolban. Látszathatalma véget ért.

És ugyanez érvényes mindenkire. Ahhoz tehát, hogy szabadabbá válhassunk, nem a nagyvilágot kell legyőzni, hanem saját magunkat. Persze nem hiszem, hogy ezzel újat mondtam volna bárkinek is. Ezt a bölcsességet sokan ismerik már - betartani viszont jóval nehezebb.

Mi módon is győzhetnénk le lelkünk árnyoldalát, amely békétlenné tesz bennünket? Ez máról holnapra nagy valószínűséggel nem fog menni, mivel a belénk rögzült (rögzített) mentalitás olykor igen kemény dió.

De hogyan is alakulhat ki valakiben egy kőkemény egoizmus? Feltehetően ez nem egy születési hiba, hanem sokkal inkább a környezetünk fertőz meg bennünket. A gonoszság kialakulását általában fájdalom, lelki sérülés előzi meg. Ennek az alapjai természetesen legtöbbször a gyerekkorban gyökereznek. Ha még nincs kiépülve a magabiztosság, de máris támadják az önbizalmat, akkor ez a bizonytalanság óhatatlanul beépül a pszichébe, és talán egy életre rányomja bélyegét az illető sorsára.

Most nézzük meg, hogyan reagál egy gyermek a fájdalmas szidásra vagy bántalmazásra! Alapvetően három különböző stratégiával próbálja visszanyerni sértett önbizalmát: dac, behódolás, visszahúzódás.

Amikor dacos, ellenségesen viselkedik. Magabiztos és akaratos. Azért szokik rá erre a módszerre, mert életének első éveiben ki tud kerülni a szülei parancsnoksága alól, és követeléseik ellenére is azt csinálhatja, ami neki tetszik. Ha felnő, hajlamos lesz arra, hogy minden hozzá intézett kérés ellen tiltakozzék. Nem fél nyíltan szembeszállni az emberekkel, hogy megkapja, amit akar. Rendkívül hajlamos az agresszióra, és arra, hogy másokat hibáztasson a saját sikertelenségéért.

Az a gyermek, amelyik behódol, azért teszi ezt, mert ha nyíltan próbálkozik, nem kapja meg, amit akar. A büntetés annyira megingatná a saját magáról alkotott értékítéletét, hogy hajlandó a kompromisszumokra. Nyíltan engedelmeskedik, hogy ne kelljen „senkinek” éreznie magát. Abból a dicséretből táplálkozik, amit engedelmességért kap, és elfojtja önbecsülésének dacos vágyait. A behódoló gyerek akaratlanul is titkolózik és ravaszkodik. Néha becsapja a szüleit. Ő így fejezi ki sértődését. Ha felnő, passzív lesz, fél a nyílt összeütközéstől, és némileg érzéketlen a saját érzései iránt. Gyakran bűntudattal küzd és depressziós. Ellenséges természetű, de ezt passzív módon fejezi ki, mert elfojtja az agresszivitását. Hajlamos a borúlátásra és a negatív gondolkodásmódra, bár próbálja rejteni ezen érzelmeit.

A visszahúzódó gyermek azért viselkedik így, mert nem képes sem a behódolásra, sem pedig a dacra. Kicsi korában túlságosan félt a szülei haragjától. Amikor feltétlenül szükséges, behódol, de általában fél a sérülésektől az új helyzetekben. Igyekszik elkerülni a függőséget, amikor pedig kénytelen másokra támaszkodni, gondosan ügyel arra, hogy a körülmények az ellenőrzése alatt maradjanak, és ne kelljen visszautasítást éreznie. Esetleg fantáziálásba menekül, képzeletbeli személyekről álmodozik (bár ez sem mindig van így); tárgyakkal vagy cselekvéssel pótolja az emberi kapcsolatokat. Elfoglalja inkább mással magát, csak emberekkel ne foglalkozzon. Semmiségekről, esetleg mások dolgairól beszél, ám saját érzelmeinek ritkán adja tanúbizonyságát. Dacos, ellenséges ember, ám fél kimutatni érzelmeit, nehogy visszautasítsák. Ha már nagyon provokálják, lesújt a támadóra, aztán visszahúzódik képzeletbeli világába, s reméli, már sosem kell a támadóval kapcsolatba kerülnie.

Mindhárom viselkedési mód lassítja az érzelmi fejlődést és csökkenti a biztonságérzetet azáltal, hogy akadályozza a kapcsolatok beteljesülését. Mindhárom típus bizonytalanság forrásának láttatja a többi embert, és mások kezdeményezésétől teszi függővé egy kapcsolat létrejöttét. „Majd megkeres, ha szeret” - gondolja az ilyen ember, ugyanakkor fenyegetve érzi magát, ha valaki kimutatja az iránta érzett szeretetét, hiszen ez újraéleszti benne a régi veszélyt, hogy kihasználják, uralkodnak felette, aztán pedig eldobják.

A dacos ember könnyen sért meg másokat, viszont nincs tudatában annak, hogy valójában megfosztja őket a szabad cselekvéstől, mert ő akar a helyzet ura lenni. A behódoló ember viszont könnyen barátkozik, de nem veszi észre, hogy passzív függősége és a másikra való ráhagyatkozása megfosztja kapcsolatait valódi jelentőségüktől. A visszahúzódó ember fél az emberektől és a helyzetektől, ezért megfosztja magát azoktól a lehetőségektől, amikor igazán jó kapcsolatokat létesíthetne. Amikor pedig mégis megteszi, túlzottan óvatos, és nem tesz eleget azért, hogy valóban tartalmas kapcsolat alakuljon ki.

Mindháromra jellemző, hogy irányítani szeretné az életét, másokat, vagy akár a világot, de már tudjuk ugye, hogy ez csak illúzió, önbecsapás.

Csodálkozunk a boldogtalanságon?

Ha pedig lelki békét vár valaki, csak azt tudom rá mondani, hogy meg kell találni a szépet és a jót - mindenkinek magától. Vannak olyan emberek (ritka ugyan, de vannak), akik még egy lehulló falevélben is meglátják a szépséget. Talán csak akkor teszik ezt, amikor megöregszenek és egoista világuk egoista vágyai már nem hajtják őket - leülnek egy padra és néznek ki a fejükből. Akkor jönnek rá, hogy egész életükben csak hajtottak, miközben nem vették észre maguk körül a CSODÁT. Talán még van pár évük, vagy hónapjuk, vagy napjuk, hogy boldogok legyenek. Ekkor kicsit el is sírják magukat, a fiatalok pedig gúnyosan felnevetnek, ha meglátnak egy-két ilyen „vén hülyét”.

De szerintem ők sem őrültebbek egy szikrával sem, mint azok, akik egész életükben csak megfelelni akarnak, vagy imponálni, vagy uralkodni, és nem veszik észre, hogy árnyékokat kergetve szinte beleőrülnek a boldogtalanságba, még akkor is, ha övék a Dárius kincse. Ennyi a véleményem erről az egészről. Talán öregszem én is.

Forrásanyag:

Maurice E. Wagner
Vagyok-e valaki?

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 3 db)