Gaia

A jövő útjai / Novellák (862 katt) Shang
  2011.11.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/1 számában.

Halk sóhajjal nyugtáztam, ahogy véget ért a görög órám. Sietve kaptam fel a táskámat és az iskolából haza felé vettem az irányt. A biciklin tekerve mélyeket szippantottam a menta illatú maszkomban...valahogy ilyenkor tudok a leginkább elmélyedni a gondolataimban.

Gyér volt a forgalom, olyan 6 óra körül lehetett, a gyalogosok és kerékpárosok elszórva hömpölyögtek az utcán. Milyen ironikus, ahogy az ember végignéz a tájon: egy letűnt kor emlékei tanúskodnak arról, hogy fajunk mennyire magabiztosan gyűrte maga alá a természetet az iparral, vagy legalábbis ezt hitte. A sok pöfékelő négykerekű a múlté: itt-ott korhadoznak az út mentén és délcegen, rozsdával borítva állnak ki az idő ellen egy harcban, amelyben senki sem nyerhet. Ütemes kopogással haladnak a fogatok, a lovak lassan lépdelnek el a néma monstrumok mellett. A hajdani utakat felverte a gaz, aminek az állatok örülnek a leginkább, akiknek némi enyhülést jelent a betonhoz képest egy-egy ilyen sziget.

A melegben még inkább maró volt levegőt venni... emlékszem nagyapám azt mondta, nem volt ez mindig így. Bólogattunk, de az idő megszépíti az emlékeket, sok mindent mesélt, aminek felét sem hittük el. Bekanyarodtam a kis utcán, ahonnan már csak egy hosszú-hosszú, egyenes szakasz volt hátra.

Ezt szerettem a legjobban. Ameddig csak a szem ellát, a meztelen föld, széles lankák, lomha szélkerekek és álmos kis viskók. Sosem értettem azokat, akik visszasírták a régi tömegnyomort a háború előttről, amikor még minden méterre másik lakás jutott.

Az út mellett koszos kis posvány csörgedezett, de akármilyen zavaros is volt, itt az életet jelentette. Néhol elbújt a víztisztító telepekben, és kacskaringós csövekben folytatta útját, míg a fő ága unottan hömpölygött a távolabb élők felé.

Megkordult a gyomrom, ám hamar csalódnom kellett, amikor eszembe jutott, a ma esti adagomat már elfogyasztottam. Hiába, a diákoké nem sokra volt elég... igaz, újraépítő munkás nem lettem volna némi plusz élelemért.

Megpillantottam otthonomat a távolban. Hiába látom ezredszer is, mindig gyorsabban kezdek tekerni, ahogy feltűnik a kis házunk: bár a törmelék és a bontott tégla nem a gazdagság jelképe, engem sosem zavart. Enyhén narancsos árnyalatával és tarka falával valahogy megszerettem. Az öcsém és a húgom kint játszottak, amikor odaértem, elém szaladtak és már vették is le a kis akkukat a kerékpáromról, amin rögtön veszekedni is kezdtek. Apám kilépett a házból, és határozottan rákapcsolta bent mindkettőre a világítást. A csalódott kis lurkók bementek és olvasgatni kezdek a halvány fénynél, míg én megnéztem az üvegházban, minden rendben van-e.

Apám mögém jött, vállamra tette a kezét, és azt mondta:

- Fiam, tudom, sokat segítesz és keményen tanulsz is... anyád meglepetéssel vár.

Elmosolyodtam, rátekintettem apámra, aki csak biccentett. Besiettem, üdvözöltem anyám, aki nem is váratott soká. Elém tolta az asztalon a jutalmamat, egy szép és egészséges, piros almát.

Előző oldal Shang
Vélemények a műről (eddig 2 db)