Közös nevező

Szépirodalom / Novellák (844 katt) Maggoth
  2010.08.25.

A késő őszi eső zuhogott, mintha dézsából öntenék. Az utcán botorkáló emberek kétségbeesetten próbáltak fedezéket keresni előle. Az út közepén csinos, fiatal nő kerülgette a tócsákat. Talán örömet okozott számára, hogy zavartalanul a tilosban jár – az ítéletidőben senki sem ült volán mögé, ha nem volt muszáj. Az asszony meg sem kísérelte óvni magát a záporzó vízcseppektől, mintha élvezte volna, hogy kék kosztümje átázik. Combközépig érő miniszoknyát viselt, jobb kezében hasznavehetetlen kínai esernyőt szorított, a balban olcsó zsebrádiót, amelyben épp híreket mondtak.

– A BKV és a szakszervezet vezetője hetek óta nem jutottak egyezségre. A sztrájk időtartamáról lehetetlen jóslásokba bocsátkozni. A szemben álló felek egyelőre nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek… és most a mai időjárásról, enyhe, mediterrán jellegű ősz köszöntött ránk, derült, napos idő várható…

A formás külsejű, csábító domborulatokkal megáldott nő fanyar mosollyal kikapcsolta a hazug szerkezetet, aztán zsebre vágta. A következő pillanatban ezüstszürke BMW kanyarodott mellé, kerekei lefröcskölték a bokáját. A kocsi a létező legújabb típusnak tűnt, úgy festett, mintha épp abban a percben került volna le a futószalagról. Az ablak zajtalanul lesiklott, markáns férfiarc bukkant fel a négyszögében. A középkorú sofőrt frissen borotvált áll, ápolt frizura, átható tekintet, sportos, fekete öltöny jellemezte.

– Elvihetem? – érdeklődött udvariasan. – Ronggyá ázik, mire hazaér.
– A BKV-nál dolgozom – közölte erre a nő, mintha ez kizárná irányában az önzetlenséget.
– Nem baj – legyintett az autóvezető, majd hanyag mozdulattal a jármű belseje felé intett. – Engem nem hat meg a sztrájk.

A nő nem kérette tovább magát, keresztbe vetett lábbal kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen. A férfi tekintete az asszony formás combjára siklott.

– Gábor vagyok – a bemutatkozást utasa finoman ívelt vádlijának címezte. – Hová vihetem?
– Irén – vágta rá az asszony. – Gyömrőn lakom, a Kossuth utcában.

Gábor felvonta a szemöldökét.

– Hát, nem itt van – állapította meg –, de ha már megígértem, elviszem.

Gázt adott, kilőtt a kocsival. A járda mellett elkanyarodtában áthaladt egy hatalmas tócsán, és tetőtől-talpig vízzel borított be egy öregurat, aki borral a kezében, kábán leste az eget. A részeg aggastyán dühödt káromkodásban tört ki, de a BMW-s ügyet sem vetett rá.

– Van családja? – kérdezte Irén, hogy megtörje a csendet, miközben az út két oldalán elviharzó házakat szemlélte.
– Nős vagyok, de gyerek nincs – vonta meg a vállát Gábor. – Nem jövünk ki az asszonnyal, semmiben sem értünk egyet. Mások a nézeteink az életről. Játékokkal próbáljuk megmenteni a kapcsolatunkat, bár egyelőre nem sok sikerrel. Tudja, hogy van ez…
– Hát, persze – vágott közbe a nő. – Tudom. Egy cipőben járunk, csak én férjemmel nem találok közös nevezőt.

Gábor kis időre csöndbe burkolózott, aztán fél kézzel matatni kezdett a kesztyűtartóban.

– Nem zavarja, ha rágyújtok?
– Szó sincs róla – nyugtatta meg Irén. – Sőt, engem is megkínálhatna.

A férfi felé nyújtotta a paklit, majd miután választott egy szálat, ő is kihúzott egyet a dobozból. Kaparászó ujjai öngyújtót kotortak, tüzet adott a nőnek az aranyozott Zippóval, aztán a saját cigarettáját is meggyújtotta.

– Elgondolkodtam valamin – mondta bizonytalanul, miközben tekintetét az táncoló ablaktörlőre meresztette. – Ha mindketten lefeküdnénk egy vadidegennel, talán javítana valamit az otthoni helyzeten.

Irén félrenyelte a füstöt, köhögni kezdett, de aztán összeszedte magát.

– Ö… – oldalról Gáborra pillantott – ez igazán érdekes gondolat…

A külváros házai megritkultak, rövidesen tábla jelezte, elhagyták Pestet. A sofőr váratlan elhatározással félrerántotta a kormányt, és az első letérőnél lekanyarodott egy félreeső mellékútra.

Irén nem szólt semmit, amikor megálltak a kocsival az erdő fái közt; hagyta, hogy a férfi hozzáhajoljon, és megcsókolja. Rövidesen szenvedélyesen ölelkeztek. A kék kosztümkabát lekerült, Gábor vadul simogatta a nő mellét. Már szétkapcsolta hátul a pántot, és ajka az egyik ágaskodó bimbót kóstolgatta, amikor homályos alak kocogtatta meg kívülről az ablakot.

A pár szétrebbent. Első rémületük végül elillant valamennyire, amint felfogták, egyenruhás rendőr várakozik az ajtó túloldalán, akihez pillanatokon belül csatlakozott egy másik közeg is. Irén sietősen visszakapcsolta melltartóját, a férfi izgalma nem kevésbé gyorsan lelohadt.

– Perverzkednek az erdőben? – kérdezte az elsőként megjelent fakabát, amikor Gábor leeresztette az ablakot. – Félrelépősdivel töltik az időt?
– Tudom, a helyzet megtévesztő… – dadogta Gábor paprikavörösen.
– Francokat! – torkolta le ingerülten a rendőr. – Kérem a papírjaikat!

Gábor és Irén remegő kézzel húzták elő okmányaikat. Az egyenruhás szeme elkerekedett, amikor leolvasta az adataikat.

– Maguk házasok? – kérdezte hitetlenkedve.
– Azok – vette át a szót Irén, aki sokkal nyugodtabban viselte a sajátos szituációt, mint Gábor. – Kihűlt a kapcsolatunk, jó ideje szóba sem álltunk egymással. Végül terapeutához fordultunk, aki azt javasolta, játsszunk. Hetekig ne találkozzunk, ne is beszéljünk egymással, aztán tegyünk úgy, mint két idegen, aki összeakad, és csak úgy spontán lefekszik egymással.
– És ez működik? – tudakolta az egyenruhás.
– Úgy tűnik – bólintott Gábor. – Mintha újjászülettünk volna, talán az idő és távolság miatt.

A rendőr fejcsóválva visszaadta a papírokat.

– Maguk valahonnan nagyon ismerősek nekem – mondta bizonytalanul, aztán vállat vont. – Mindegy, hagyjuk, tegyék rendbe a szénájukat, vegyék úgy, hogy nem is találkoztunk!

Az egyenruhások elbaktattak az őszi zápor csapásaitól görnyedten, a pár pedig lázasan szeretkezni kezdett a felhúzódó ablak mögött.



Öt órával később az egyes számú rendőr, akit Bertalannak hívtak, a tévét bámulta odahaza, jobb kezében dobozos sörrel, balban pattogatott kukoricával, melyet az ölében heverő tálkából majszolt. A készülékben épp a híradót adták, a férfi kiguvadt szeme a képernyőre tapadt. Miután legyőzte elképedését, remegő ujjal társa, Bruno számát ütögette be a mobilján.

– Te, ugye mondtam, hogy ismerős az a pár! – üvöltötte lelkesen. – Kapcsolj csak a híradóra!

A kamerák a pazar berendezésű terem közepén álló, hatalmas fekete asztalra fókuszáltak. Gábor és Irén egymással szemben ültek, a bútor két végén, arcukon mosoly ragyogott. A férfi sportos, fekete öltönyt viselt, a nő elegáns kék kosztümöt, mialatt a bemondó lelkesen kommentálta az eseményt:

– A BKV és a szakszervezet vezetője hosszúra nyúlt háború után végre tárgyalóasztalhoz ült, és párbeszédbe kezdett. Úgy tűnik, végre közös nevezőre jutnak, és a budapesti közlekedés nehéz napjai véget érnek… most az időjárásról…

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 7 db)