Állatkert
Peti a Képes Hét legújabb számát olvasgatta, volt benne egy hosszabb, fotókkal illusztrált cikk a fél évvel korábbi Challenger-katasztrófáról. Mind a hét űrhajós meghalt, pedig szegények még ki sem értek a világűrbe.
– Úgy kell nekik, miért kell lukasztgatni az ózonpajzsot? Annyi ilyen marhaságot fellőnek, aztán azért van ez a hülye időjárás! Meg volt a tévében is a múltkor, hogy mennyien megrákosodnak, az is ezek miatt van szerintem, csak nem akarják megmondani! – hadarta Anyu, az újságba pillantva.
– Na, jöttök már, vagy mi van? Peti, te akartál az Állatkertbe menni, nem? Lilla, te meg szedd már össze magad, mindig egy óráig készülődsz! – morgott Apu, már a bejáratnál topogva. A műbőr autóstáskáját lóbálta idegesen, amit Anyutól kapott karácsonyra.
– Mindig velem foglalkozik! Nem tudsz már leszállni rólam? Mindjárt nem megyünk sehova! – kezdte Anyu a szokásos műsort. Peti viszont igenis el akart menni az Állatkertbe, összekapta hát magát, és gyorsan Apu mellé állt az előszobában.
– Anyu, gyere már! – tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor Anyu rövid cirkusz után leállítja magát, és mehetnek végre.
– Ugyanolyan vagy, mint az apád, le se tagadhatnátok egymást!
– Fejezd már be, induljunk, hadd legyen levegőn a gyerek!
Végre elindultak, Peti megszokta már az ilyesmit, még mindig jobb, mint elvált szülők gyerekének lenni, gondolta. Gyönyörűen sütött a nap, nem is szálltak fel se buszra, se trolira, elsétáltak a Városligeten át az Állatkertig. A zuglói szuterénlakás, ahol éltek, közel volt a ligethez, kevés előnye közül ez volt az egyik.
Anyu megvette a jegyeket, Apu meg közben perecet vásárolt, hozzá alutasakos gyümölcslevet, őszibarackosat. Peti ezt nagyon szerette, a suliban sajnos mindig felhígították vízzel, aztán ivólé néven adták a gyerekeknek. Felvizezve olyan íze volt, mint a hányásnak.
– Na, merre induljunk? – kérdezte Apu. Látszott rajta, hogy nem akar itt lenni, de Peti miatt meghozza ezt az áldozatot. Inkább ment volna a telekre; a Pilis lábánál volt egy kis víkendházuk, Apu meg rendszerint oda menekült, kerti munka ürügyén a családja elől. Ott aztán átjött Rudi bácsi, aki egész évben kint lakott, iszogattak, pálinkát főztek, vagy betonoztak valamit. Imádtak betonozni, látványos és nehéz munkának tűnt, ha a feleségeik előtt kellett mentegetőzni, hogy mivel töltötték a napot.
Először a Nagysziklához mentek, Peti véletlenszerűen cibálta ide-oda a szüleit, ami éppen eszébe jutott, azt akarta megnézni. Anyuék türelmesen követték, Peti meg azt kívánta, bárcsak egymással is ilyen normálisak lennének, mint vele.
A Nagyszikla tövében jókora külső kifutó volt, itt mindig sok látogató torlódott össze. Peti átfurakodott a tömegen.
– Nézzétek, kis goblinok születtek! – mutatta izgatottan Anyuéknak a csupasz, vízfejű, apró fajzatokat. A goblin törzsfőnök egy nagyobbacska kövön üldögélt, s unottan nézte a fajtársait, csak néha csapott oda bunkósbotjával, ha egy-egy fiatal hím túl közel ment hozzá. A karikatúraszerű, sunyi képű kis lények civakodtak egymással, csúnyán káromkodtak, ha meg darab perecet dobott be nekik az ember, összekaptak rajta. Nevetett mindenki a mókás kis jószágokon.
A Goblinoidok Házában a rokon fajokat is meg lehetett nézni, nemrég érkeztek erdei trollok Norvégiából, Peti olvasta a hírt az Állatvilágban, többek között ezért is akart megint az Állatkertbe jönni. Általában vagy ide, vagy a közeli Mezőgazdasági Múzeumba vitték a szülei.
– A Norvég Királyság ajándéka a Magyar Népköztársaság számára – olvasta Anyu az ismertető táblán álló szöveget.
– Ott igazi király van? – csodálkozott Peti. Királyok szerepeltek a mesékben, meg a régi korokban játszódó filmekben, de nem hitte, hogy még mindig léteznek. Milyen hülyén nézhetnek ki, a prémes palásttal, meg a koronával, ha mondjuk taxiba ülnek, és elmennek a moziba, megnézni a Csillagok háborúját!
– Itt is az volt régen, még mielőtt a ruszkik idejöttek! – vágta rá lelkesen Anyu.
– A Horthy az nem király volt, ha az oroszok nem jönnek, akkor meg a németek lennének itt, az jobb lenne? – korholta Apu.
Peti csak fél füllel hallotta, ahogy a szülei megint vitatkoznak. A majdnem négy méter magas erdei trollt bámulta, el is határozta, hogy majd otthon lerajzolja színes ceruzával.
A szomszédos kifutóban ork család élt, őket viszont már az unalomig ismerte. A kölyökork éppen egy széttépett, fehér nyulat marcangolt, szerencsére a dögletes bűzt nem lehetett érezni az üvegen keresztül.
– Fújj, de undorító! – fintorgott Anyu.
– Van a Pilisben is, emlékszel, Pintyőke, amikor láttuk a döglött orkot? – simogatta meg Apu fiacskája fejét. Néha Pintyőkének hívták, nyilván kedveskedésből, de Peti ki nem állhatta. Apuval gyakran kirándultak az erdőben, amikor nyaranta a telken voltak. Apu mindig tudta, merre kell menniük, ha szarvast, vaddisznót, orkot vagy vadleányt akarnak látni. Utóbbit csak egyszer sikerült, mert nagyon félénk teremtés. Úgy nézett ki, mint egy pucér lány, csak hosszú szőre volt neki, mint egy pulinak. Legalábbis pucérnak kellett, hogy legyen, mármint a bundája alatt. Az ork, amit találtak, Apu szerint beteg volt, azért döglött meg. Nem is mentek közel hozzá, nehogy elkapjanak tőle valamit.
A sellőkhöz vonult a család, fentről nem sok látszott belőlük, csak a víz fodrozódott, amerre úsztak. Lépcső vezetett le a hatalmas medence átlátszó oldalához, a sötét, barlangszerű termet csak a vízen átszűrődő napfény világította meg. Innen remekül meg lehetett csodálni a két sellőt, ahogy ide-oda siklottak a víz alatt. Hosszú, ezüstös halfarkuk volt, deréktől felfelé meg úgy néztek ki, mint a meztelen nők a Parabola című tévéműsorban, vagy a kártyanaptárokon, amiket egymás között cserélgettek a nyolcadikosok. Nagyon-nagyon szépek voltak.
– Na, ezeknek is csináltatva van a mellük, hát a rendes mell az nem áll így – véleményezte a látványt Anyu.
A félhomályos helyiségben olyan szag volt, mint Apuék szobájában, a földön meg összegyűrt papír zsebkendők hevertek. Egy megszáradt folt is látszott a medence üvegfalán, biztos odahapcizott valaki, gondolta Peti.
– Mennyire undorító emberek vannak, azt a kurva életbe! – háborodott fel Anyu, mikor meglátta a zsebkendőket. – Na, jól van, menjünk már – húzta maga után a gyereket.
– Mindjárt megyek én is, menjetek csak – szólt oda nekik Apu, a két sellőt bámulva.
– Laci, ne legyél már ilyen primitív bunkó! – sziszegte Anyu, így végül mind eljöttek onnét.
Odafent megnézték az ismertetőt; naponta kétszer látható a sellőshow, a vízi szépségek karikán ugranak át, labdáznak, és eléneklik a Neoton Famíliától a Santa Mariát.
Ez legfeljebb Aput érdekelte volna, őt sem a Neoton miatt, szóval nem várták meg a műsort.
– Ez még nem volt nyitva a múltkor, menjünk be! – hadonászott a kisfiú egy szecessziós stílusú, gyönyörű épület felé. "Lycantrop Ház" – hirdette a vérvörös mozaikdarabkákból kirakott felirat a bejárat boltívén.
– Peti, megint rosszat fogsz álmodni, mint a múltkor, amikor az Androméda törzset néztük a tévében! – riogatta Anyu.
– Neee, Anyu, nem fogok, ne már!
– Hadd nézze már meg a gyerek, hát buzit nevelsz így belőle! – háborgott Apu.
– Laci, te tényleg nem vagy normális, bazdmeg!
– Gyere, Peti, anyád majd kint marad!
Végül csak bementek mindannyian, Peti úgyis irtóztató hisztit csapott volna, ha nem. Itt is elég sötét volt, a kevéske fényt egy telihold formájú nagy lámpa szolgáltatta, a plafonról lelógatva. Ragadozó állat bűze és emberi vizelet csípős szaga terjengett a levegőben. Sokáig farkasokat tartottak itt, nemrégiben költöztették őket máshová.
A helyiséget a szokásos páncélüveg felezte meg, ráadásként ezüsthálóval megerősítve, mivel jelenleg egy farkasember, más néven vérfarkas, vagy likantróp raboskodott mögötte.
Az elegáns fémtáblára írt szöveg szerint eredetileg Karajos József, vadőr volt a szerencsétlen, a Börzsönyi Tájvédelmi Körzetben dolgozott, míg Diósjenő mellett meg nem harapta egy Csehszlovákiából átszökött farkasember. A fenevadat a helyszínen lelőtték Karajos kollégái ezüstsöréttel, de már késő volt, József elkapta a fertőzést. Eddig az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben kezelték, de a családja beleegyezett, hogy hátralévő életét a Fővárosi Állat-és Növénykertben élje le, úgyis rég volt már náluk vérfakas.
Most ott vonyított és morgott a kifutóban, mesterséges teliholddal gondoskodtak róla, hogy folyamatosan az átváltozott alakjában maradjon. Peti már előre tudta, hogy ettől a vérben forgó szemű, félállati, eszelős szörnyetegtől bizony mégiscsak rosszat fog álmodni.
– Utoljára a háború előtt volt az állatkertben farkasember, Erdélyből hozták ide – magyarázott Anyu.
– Romániából – javította ki Apu.
– Az sosem volt, és sosem lesz Románia, te hülye! – esett neki mérgesen Anyu.
– Na, anyádból megint kibújt a hegyesfülű! – Apu itt arra célzott, hogy Petinek anyai ágon egy elf herceg volt az egyik őse a családi legendárium szerint. Ez az elf meg történetesen Erdélyből származott, Anyu rokonsága tehát oda meg vissza volt azért a vidékért.
– Tudtad, Pintyőke, hogy régen négerek, indiánok, meg elfek is voltak az állatkertben? – Apu mindig ezt hozta fel, ha fel akarta bosszantani Anyut.
A fiúcska indiánt csak a tévében látott, Apunak viszont volt egy néger munkatársa, aki Kenyából jött ide, hogy orvosnak tanuljon. Építkezéseken dolgozott, hogy az egyetem mellett el tudja tartani magát. Törve beszélte a magyart, mindig jókedvű volt, és Petit felháborította a gondolat, hogy egy ilyen kedves és okos embert állatkertben mutogassanak. Az egyik osztálytársa, a Markovics Auriel meg félelf volt, az anyukája volt neki elf, egy nagyon szép asszony, aki mindig velük jött az osztálykirándulásokra. Petit jól összeszidta Ági néni, az osztályfőnöke, amikor egyszer a kisfiú azt mondta Auriel anyjára, hogy hegyesfülű. Azt is mondta, hogy Amerikában, meg hasonló helyeken lehet, hogy engedik így csúfolni őket, de a Magyar Népköztársaságban nincs fajgyűlölet.
– Azok sötételfek voltak, és ennek semmi köze ahhoz, hogy akkor sokkal jobb volt minden! Akkor se lehetett tökéletes az élet, sosem az, de biztos nem volt ilyen szar, mint most! – dühödött be Anyu, ahogy az várható volt.
– Ne csináljátok már, Anyu!
– Apád kezdte megint, nézd, most meg ott röhög!
– Hülye vagy? Ki röhög? Na, anyádnak megint rohama van!
"Pintyőke" befogta a fülét, és a hideg üveghez nyomta a homlokát. A farkasember, egykor Karajos József, őrjöngve kaffogott és vicsorgott a kisfiúra, aki már nem is találta annyira félelmetesnek.
– Ha nagy leszek, vadőr leszek – motyogta Peti maga elé, közben csipp-csöpp, potyogtak a könnyei a padlóra.
