Tavasz hívogató
Messze még a nyár, hiába fázom,
nem ad nekem ma enyhülést a lét,
nincs sehol se tűz a láthatáron,
csupán a tél teríti zord jegét.
Nincs madár se most a pőre fákon,
az énekük hiánya szívbe mar,
jöjj elő, kies tavasz, ne fájjon,
köszönts reánk, ha tudsz, nagyon hamar!
Hagyd a lelkeinket olvadozni,
tüzén reményeink melengjenek,
már ne zárja börtönébe holmi
vacogtatón mogorva rettenet!
És mikor szerelmeink kigyúlnak,
vigyázz reájuk akkor is nagyon,
hogyha néha gyorsan ellobognak
a májuséj utáni hajnalon!