Farkasaink
Láttam a lányt, ahogy elvonult a félelmek erdejébe. Háta mögött rettegés. Hallottam félszeg lépteit, ahogy közeledett, majd messze tűnt. Elnyelte a köd. Szorongató ködbe veszett, ahova lépett, megdermedt a szenvedély. Csak elhittük, az élet egy felénk nyúló tenyér, de tévedés. Láttam a lányt, ahogy eltéved az élet erdejében. Farkas kísérte az útján.
Azt mondta:
Ugye, te azt hiszed, hogy semmitől sem félsz?
Te nem vagy valódi, csak játszik az éj, de én is félek. Elmondjam miért?
Félsz, mert élsz. Én eltűnök, csak álmodtál megint. Félj, hogy érezz!
Vesztesek vagyunk. Te meg én, ilyen az élet. De minden nap új remény, illúzió, káprázat és fény. Ne hajszold a sikert, csak egy megfoghatatlan fogalom! Mondd ki bátran, hogy én félek, de megyek tovább az utamon! Ahol elkísér pár perc rettegés és a csillagos éj. Már nem látsz többé.
Mentem tovább az én farkasommal. Nem vettem tudomást arról, hogy félek. Ködbe vesznek a képek, a mai napom porrá lesz a múlt tenyerén.
Néha én vagyok a lány, aki fél, néha én vagyok a farkas, akitől félek. Néha te vagy a menny, néha a pokol. Az élet Isten tenyerén álomba borul.
