Robotpingvinek

Szépirodalom / Novellák (197 katt) Tumicz Krisztina
  2024.01.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/2 számában.

– Hat perc – mondja őszinte magabiztossággal a nő.
– Készen állok! – kiáltja az operatőr.

Pár napja engedélyezték az aktivistanőnek a tüntetést, bár a benyújtott indítvány fejtörést okozott a hatóságnak. Végül hivatalosan is elfogadták, és a rendfenntartók úgy kezelték a helyzetet, mintha élő demonstrálókhoz vezényelték volna ki őket. Pedig nem. A téren nyolcvan sorban, egymástól méteres távolságra kilencszázhatvan robotpingvin áll készen a nyolcra tervezett tiltakozásra.

A robotpingvineket az aktivistanő irányítja a ruhájába épített érzékelőkkel. Amikor a nő megnyomja a ruha ujján a zöld gombot, a robotpingvinek életre kelnek, szemük felizzik, és az aktivistanőre tapad. Hogyha a nő megmozdul, ők is. Hogyha a nő bonyolult mozdulatot tesz, ők, mint jó kibernetikai gépek, hibátlanul leutánozzák az első mozdulatától az utolsóig. Hogyha a nő kimért nyugalommal átvonul a téren, követik, mint gyónni járó asszonyok a plébánost. Amikor a nő megnyomja a ruháján a sárga gombot, a robotpingvinek elveszítik érdeklődésüket a nő iránt, és a tervezett útvonal végén felállított projektoron megjelenő képet utánozzák.

Az aktivistanő, miután megtartja a mikrofonos főpróbát, végez a demonstráció előkészületeivel, hat perc, mondja, ő felkészült, most már az operatőrön és csapatán van a fókusz, mikor minden előkészítési folyamatot közös nevezőre hoznak, mehet – csak élő adásba – a megmozdulás.

Az operatőr egy nyitott kocsin, a nővel szemben helyezkedik el, rögzíti a kamerát, kollégája fogja vezetni a kocsit, amíg ő felvételt készít. Az aktivistanő elöl áll, testhez simuló fekete ruhában, fejre erősített mikrofonnal, háta mögött katonai alakzatban a robotpingvinek. A rendező még egyszer ellenőrizi, hogy minden a helyén van-e, majd jelt ad a felvételre. A kamera bekapcsol, egy kamerás drón is a tér fölé repül. Indul a tiltakozás, mesterséges késleltetés nélkül sugározzák a hírcsatornák.

– A vér az vér, mindegy, kié! – kiáltja az aktivistanő a mikrofonba, majd így folytatja: – Nincs mentség a háborúra, a vérontásra, nincs mentség a kapzsiságra, az éhezés megszüntethető.

A nő a kezével a mikrofont a szájához szorítja, hogy még hangosabban szóljon, amikor azt kiabálja, hogy tedd le a fegyvert, hagyd abba mások kizsákmányolását, és segítsd az éhezés felszámolását.

A kamerás kocsit irányító kolléga a gázra tapos. Az operatőr a teleobjektívvel a menetelő nőre fókuszál, premier plánban veszi az arcát, miközben a nő határozott léptekkel halad az operatőr kocsija mögött. A robotpingvinek követik, lépéseik üteme tompán puffan az aszfalton. A kamera és a nő közti távolság fix. A nő felemeli a kezét, az öklét rázza, mire a mögötte menetelő robotsereg tagjainak jobb szárnya is felemelkedik, és bele-belecsap a levegőbe. Úristen, suttogja a kordon mögött bámészkodók közül egy harmincas éveiben járó nő, szeme körül finom ráncok. Aha, ez eszelősen durva, feleli rá a pasija. A rendfenntartó osztag főnöke köp egyet, zakója ujjába törli a száját, ösztöne veszélyt jelez, de ijedt hangján csak annyit mond: a francba.

Az aktivistanő elhallgat, a fényérzékelő ruhájába épített jeladóval a projektorra vált, a robotpingvinek a kivetítő képére fókuszálnak. A drón kamerája veszi a teret, a nőt, a robotpingvineket, akik úgy tömörülnek össze, hogy fekete hátukkal és fehér hasukkal pontosan lemásolják a projektoron megjelenő virtuális bankót. A rendfenntartó osztag főnöke ideges, fegyverét szorítva körbenéz. Vár. Pár másodpercnyi feszültség után visszaváltja az aktivistanő a fényérzékelő kapcsolót. A kivetítőről eltűnik a bankjegy. Ekkor nagy nyomatékkal ezt mondja:

– A szívem vérzik attól, hogy a csodákat a tűk rejtik, drog nélkül nem álmodik itt már senki. Kinek jó ez?

A nő befejezi a beszéd első részét. Fejét jobbra billenti, és a szemével a tömeget pásztázza. Az elhangzott mondatok tiszták, de nem lát az utcán összegyűlt emberek arcán észlelhető reakciót a kíváncsiságon túl. Csak állnak. A nő megnyomja a ruhájába épített sárga kapcsolót, és megjelenik a cannabis levelének a képe. A nézelődő tömegben álldogáló, gubancos hajú srác ránéz a projektorra, majd a robotpingvinekre, és megborzong. Ő az első, aki nem dermed bele a bámészkodók csoportjába, hanem követni kezdi a tüntető robotpingvineket, közben élénk figyelemmel kíséri az aktivistanő mondatait is.

– Vedd le a maszkod! Tanulj meg szeretni! Erőszak nélkül élni! Háború helyett békét hozni! Gyerünk! – buzdítja a nő a tömeget. A srác fülel, de a tömeg morajától már nem hallja tisztán. Negyven-ötven métert haladtak az utcán, mikor az aktivistanő megáll, a robotpingvinek is lecövekelnek mögötte. A nő melléhez szorítja a karját, mintha fegyvert tartana benne, majd ismét megnyomja a sárga színű kapcsolót. Mindenki a projektorra néz. A robotpingvinek a projektoron megjelenő képeket utánzó alakzatba rendeződnek. Először egy gépfegyvert, utána egy gránátot utánoznak, végül a nukleáris sugárzás jelét: világos háttérben, három fekete körcikk, középen fekete ponttal.

A gubancos hajú srác a projektorra néz, utána a robotpingvinekre, majd még egyszer visszanéz a projektorra, és nagyot köp a járdára. A rendfenntartó osztag főnöke, a stáb és a tömegből is páran ugyanúgy tesznek. A téren álló emberek meg csak állnak, mint a megsárgult drótkerítés. Nem mozdulnak. Nem avatkoznak bele a demonstrációba, de nem is indulnak haza. Átmenni sem tudnak a tiltakozóktól az úton. A gubancos hajú srác ekkor széttépi a pólóját, kiveszi a szájából széjjelcsócsált rágóját, hogyha az aktivistanő újból azt kiáltja, hogy a vér az vér, mindegy, kié, vele egyszerre tudja ő is harsogni. Az aktivistanő lehajtja a fejét, lenéz az aszfaltra, kicsit szemügyre veszi, majd rutinszerűen buggyan ki a torkából a szöveg folytatása:

– A földet vér öntözi, és túl sok rajta a gyarló ember, aki más életével játszik. Legyen már vége! – Ezzel a felkiáltással fejezi be, és felemeli a fejét. Egyenesen a gubancos hajú fiú szemébe néz, aki megismétli az elhangzott utolsó mondatot, hogy legyen már vége. Az aktivistanő szinte látja, ahogyan megképződnek a hangok a szájában, majd a vezetésével tovább dübörög a főúton a robotsereg. Az utcán álldogáló emberek viszont továbbra is megbabonázva nézik a projektor vetítette feliratot: WAR. A robotpingvinek hibátlanul az aszfaltra írják: WAR. A drón a teret mutatja. A robotpingvinek fekete-fehér állóképét, amiből végül kirajzolódik az aktivistanő ordításba torzult arca: szeme csukva, homlokán vízszintes barázdák, szája közepén fekete folt, vékony, feszült ajka között fehér fogak.

A drón körberepül a tér felett. Felveszi a mozdulatlanul álló robotpingvineket, az őket bámuló tömeget. A tévékészülékek előtt ülő emberek nem tudják, mi következik, csak érzik a feszültséget, a különös vibrálást, ami a térről beszivárog az otthonaikba, az aktivistanő mondataiból áradó dühöt, ami azonos azzal a dühvel, amit ők is éreznek a droggal, a pénzügyi kizsákmányolással és a háborúval szemben. Azt a tehetetlen dühöt, ami most rakéta módjára csapódott be az otthonukba, a vérükbe, az elméjükbe.

A következő percben zűrzavar kerekedik a téren. A projektor állókép helyett mozgófilmet sugároz. Ez összezavarja a robotpingvineket. Az operatőr, csak úgy futtában, felvesz mindent: a robotpingvinek vörösen izzó szemét, ügyetlen mozdulataikat, a megrémülő embereket, akik az átszakadó kordonon a feléjük nyomuló pingvinekre néznek.

Előző oldal Tumicz Krisztina