Linktár

Alsóbbrendű fajok

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/1 számában.

Szilárd Leó 1934-ben és 1936-ban két szabadalmat jelentett be a British Admiralitynek. Egy nyilvánosat, melyben homályosan utal az energiatárolásra, és egy titkosat, amely a bomba elvét írta le, de nem tudta, melyik elemmel tud a láncreakcióban részt venni.

Nem így volt ezzel Rezső, a patkány, akit még az óhazából hurcolt be az atomtudós. Rezső az egyik bőröndjében lakott a kettő közül, amit mindig magával vitt Leo mindenhova, s csak a szállodaszobák magányában volt hajlandó kinyitni a nap legvégén, amikor már senki sem volt körülötte.

Szilárd Leo híres volt sugallatainak követéséről. Akik körülötte éltek, léteztek és dolgoztak, mind tapasztalták azt a jelenséget, hogy az atomtudós látta előre a jövőt, és cselekedeteivel képes volt befolyásolni azt. Sokat tudna váratlan utazásairól, és az azt megelőző titokzatos sugallatairól mesélni legjobb barátja, Wigner Jenő, sőt, talán arról is, mi lapult a másik bőröndjében.

Az egyikben, a lyukacsosban bujkált naphosszat Rezső, az atomfizikus. Szilárd Leo egyszerű házi kedvencnek tartotta maga mellett, szülőhazájára emlékeztette a magyar alomból származó patkány. Ha tudta volna, milyen képességek rejlenek Rezsőben, bizonyára sutba vágta volna minden homályos sugallatát a jövőre nézve, és örömmel használta volna ki a Rezső által nyújtott nagyon is konkrét és korrekt információkat. Azonban Szilárd Leo megelégedett kipattant ötletei zsenialitásaival, és nyugodtan dőlt hátra a karosszékben, egy finom cigarette-re gyújtva, midőn ifjú pályatársai nekiveselkednek ötletei kidolgozásának és megvalósításainak.

Ha tudta volna, hogy megoldásainak kulcsa ezerszer közelebb van hozzá, mint az valaha is gondolta!

Rezső foglalkozását tekintve ugyanolyan atomtudós volt, mint Szilárd Leó, megspékelve nem kevés filozofikus és melankolikus hajlammal, amit bizonyára a hosszas bőröndben tartózkodás segített elő.

A bőröndön vájt apró lyukakat nem csak levegőzésre használta, mint ahogyan azt a többi patkány tette volna, nem! Ő szabályos módon kileste Szilárd Leo íróasztalra hajigált terveit. Volt ideje számolgatásra naphosszat, így történt, hogy számos találmányát záros határidőn belül kiegészítette vagy befejezte. Kiváló gondolatai támadtak az uránium hasításáról, a tömegdefektus nagyságáról, a lassú és gyors neutronos atombontásról. De például Albert Einsteint is hónapokkal beelőzte, ami a relativitáselméletet illeti.

Rezső minden úton-módon próbálta jelezni tudományos munkáit. Hangos visítással próbálta Szilárd Leo tudtára hozni az eredményeit, azonban hiába, Leo nem beszélt patkányul, ő pedig hiába is jó magyar alomból származó patkány volt, sajnos nem beszélt egyetlen emberi nyelvet sem. A bőrönd falába apró körmeivel megoldóképleteket vájt. Ezeket azonban a szemüvegét törölgető Szilárd Leo csupán hunyorgással díjazta, és a rázkódó patkányürülék rajzainak vélte az apró rovátkákat. Éjszakánként, amikor felnyitották bőröndje csatját és végre friss levegőhöz juthatott, farkincájának végével próbálta a levegőbe írni a képleteket.

Az ósdi szállodaszobák patkányai viszont hasukat fogó hangos hahotázással fogadták szenvedéseit, amivel igyekezett egy másik, nála sokkal alsóbbrendű faj tudomására hozni, hogy végzetük kulcsát farigcsálják éppen. Kinézték Rezsőt, az az igazság. Nem hogy a matematikához, fizikához, atomfizikához nem értettek, de még gúnyos és rosszindulatú is volt egytől-egyig mindegyik, akárhány városban is járt gazdájával a patkány.

Az az igazság, hiába is próbálta Rezső minden általa elérhető eszközzel figyelmeztetni Leot, és ez által az emberiséget az atomtechnológia végzetes mivoltára, hiába is volt szuperintelligens, kommunikációs kísérletei rendre kudarcba fúltak.

Nem volt mit tenni. Rezső egy így idő után karba tett kézzel várta rövidke élete végét. Már nem akarta megmenteni az emberiséget, már senkit sem akart figyelmeztetni semmiféle veszélyre. Egyszerűen csak egy patkány szeretett volna lenni, épp úgy, mint a többi éjszakánként lyukakból előkerülő gonosz kis jószág. Különféle jógapozitúrákba helyezkedett el, miközben erősen összpontosított a reinkarnációra.

– Sikerülnie kell! Léteznie kell a következő életnek! Az újjászületésre, a karmára és a biológiára kell koncentrálnom most minden erőmmel! Legalább ez az egy sikerüljön neki az életben! – minden erejével folyamatosan csak erre koncentrált heteken át, míg végre egy reggel kimúlt.

Ütem nélküli puffanásokra lett figyelmes hirtelen. Sötét volt, doh és penész szag. Nyújtózott egyet, lábai hideg víztócsát érintettek. A hangok fentről érkeztek, és egyre inkább körülvették. Bizony a mennyezet potyogására lett figyelmes az imént. Most pedig apró lábak dobogtak mindenütt körülötte, amiknek zaját a visszhang az üres falakról minden irányból visszaverte.

Sötétben ébredt fel. Azt sem tudta kicsoda! Hova került? Milyen évet írnak egyáltalán? Próbálta faggatni a körülötte lévő dobogókat, akik azonban hallhatóan éppen súlyos dulakodásban voltak egymással.

Ebben a pillanatban éles kongások fájdították meg Rezső füleit. Valaki egy vasszerkezetet kalapált éktelen nagy robajjal. A hangok irányából kisvártatva végre fény szűrődött be a helyiségbe.

Rezső körbepillantott. Egy ósdi katonai bunker méhében volt, a körülötte hulló penészes vakolat zaját hallotta. Körülötte mindenütt hangyák voltak.

– Formica rufa – állapította meg Rezső első ránézésre róluk. – Ezek szerint a biológia tudásom nem veszett el! De ki vagyok én és hogyan kerültem ide? – kérdezte a hozzá legközelebb álló hangya felé fordulva, aki épp egy másik hangyával viaskodott nagy bőszen.

– Hello! Ki vagyok én? Mit keresek itt? – kocogtatta meg a harcostárs vállát. Ebben a pillanatban vette észre, hogy patkánymancsai és a bunda a karjáról eltűnt. Sőt a karja egészen átváltozott. Egy hangya karjait látta kinőve a vállából.

– Ezek szerint sikerült! – ugrott örömében a levegőbe minden másról megfeledkezve.

Abban a percben rászegeződött minden hangya tekintete.

A hangyapopuláció több mint ötven éven át rekedt itt véletlenül, a szellőző pereméről lepotyogva a bunker fogságában. Királynőjük nem volt, a csapdában létező vöröshangya-kolóniának még a legalapvetőbb életkörülményeiket is mellőznie kellett. Mindezek hiányában nem csak hogy szervezett társadalomról nem is álmodhattak, de a fajuk fennmaradása érdekében az elmúlt évtizedek során a hermetikusan lezárt bunkerben kannibál kolónia alakult ki belőlük.

Az éppen most új testben feleszmélő Rezső erről persze mit sem tudhatott. A hozzá legközelebb álló vöröshangya olyan sebességgel harapta nyakon teljes erőből, hogy koncentrálnia sem volt ideje sem a reinkarnációra, sem a karmára, sem pedig az atomfizikára, ezzel pedig minden előző életében megszerzett tudása a nukleális fegyverkezésről örökre a semmibe veszett.

Wojciech Czechowski és a mögötte haladó kutatócsoport épp abban a pillanatban lépett be a nukleáris fegyvereket tároló lengyelországi bunkerbe. Rengeteg egymással harcoló vöröshangyát láttak csak mindenütt.

– Ezek az alsóbbrendű fajok folyton csak kinyírják egymást – bökött feléjük fejcsóválva Wojciech.