Hogyan?

Szépirodalom / Novellák (292 katt) n13
  2023.11.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/11 számában.

– Kacifántos gesztenyét! – közli Baromio a rongyőr, miközben rám se néz, csak törölgeti tovább a pultot azzal az avítt kockás textíliával, pedig az már így is olyan fényes, mint a Salamon töke.
– Ordas szerencsét! – válaszolom pikírten – Litániás borvirágokat és egy rendesen le-Marinénizett osztrigát!

Most megfoghattam, mert megmerevedik, mint a fagyott kutyaláb, és egy pillanatra megszakítja az amúgy teljesen felesleges törölgetést, hogy aztán mintha mi se történt volna ott folytassa, ahol az imént abbahagyta.

Saját béna szellemességemen egy percre én is eltűnődöm, miközben az előttem ácsingózó barna sörre koncentrálok.

De szép nyelv is a magyar! Egy mondat milliónyi jelentést hordoz, és sokszor, már mi magunk se értjük. Ez benne az igazán szép! A költői homály, amolyan szürkületi zóna… Mert milyen is lehet egy rendesen le-Marinénizett osztriga?

– Na, hagyjuk! – sóhajtok fel, disztingváltan reflektálva saját elszabadult gondolataimra. Újra a sört nézem, ahogy csendesen habzik az üveg alján. De jó neki!

Hogy is mondta az a spanyol srác, az az Escobar? Egy sör nem segít megtalálni a választ… De négy, vagy öt? Netalán hat? Lehet, hogy igaza van. Megfogadtam, hogy többet nem iszok. Igaz, kevesebbet se.

Mindegy is de tényleg. Ha már az alkohol nem segít megtalálni a válaszokat, legalább segít elfelejteni a kérdéseket, amik néha izzó késekként hasítanak belém.

Lecsukódik a szemem. Érzem ahogy a testem néhányszor ütemesen összerándul. Mit is mondott a kedvenc shrinkerem? Tardív diszkinézia vagy valami hasonló. Ki a fene jegyez meg ilyen furcsa szavakat!?

Élénken hallucinálok. Éppen egy félig elszívott rúzsos cigarettacsikknek képzelem magam, miközben a halálnak énekelek. A halálnak, mint tudjuk, mindig női neve van, de nem mondjuk ki soha hangosan…

– Igyunk!

A legszebb öröm, a söröm. Laza mozdulattal bedobom, ami még az üveg alján maradt, majd kikérek még egyet. Baromio, ez a száztíz kilós boldogság, azonnal hozza is. Deja vu érzésem lesz tőle.

A várossal együtt öregszünk mindannyian: Baromio, én, no meg a kocsma illusztris törzsvendégei. Az a sok kiművelt, netalán félművelt alkoholista.

Ahogy Woody Allen egyszer szellemesen megjegyezte, az értelmiség előtt két út áll, az egyik a piálás, a másik sajnos nem járható.

Órák óta ülünk itt és beszélgetünk. Politika, család és aktualitások kerülnek szóba rendszertelenül, egymást váltogatva.

Úgy érzem beleragadtunk a létezés cseppfolyós trutyijába, kábé, mint azok a szerencsétlen legyek ott a légypapíron. Innen többé már nem szabadulunk. Nem is akarunk. Hova mennénk?

Előző oldal n13