Anyu és én
Nézem a halott arcod. Nem érzek semmit. Tudom, hogy fájni fog. Megsimogatom a lábad. Most sem. Valami furcsa lebegés ez. Most úgy vagy bennem, mint én valaha a méhedben.
Tudod mikor kezdett fájni? A temetés után. Mentem dolgozni. Neked szokásod volt, hogy szaladva hoztad utánam a sapkát, sálat. „Megfázol…” Nagyon mérges voltam ilyenkor. Akkor reggel csak néztem a kapu felé és nem láttalak. A hiányod kezd fájni.
Emlékek...
Talán még másfél éves se vagyok. Apu egy cigánnyal jön haza, egy átmulatott éjszaka után a „nejlonból”, ahogy a kocsmát hívták nálunk. A cigány szépen, áhítattal játszik: „Jaj de szép kék szeme van magának…” „Hülye! Nekem barna szemem van…” Én kapdostam a hegedű után. Tíz éves koromig olyat akartam. Mint kiderült, volt a távoli rokonságban egy zenész, aki elzüllött, féltek, hogy én is így járok.
Szaladok elébed. Érzem az anyaillatot. Göndörre bodorított hajadba kapaszkodom. Ki akarom egyenesíteni. Te egy műanyag, plexiüveges, rózsaszín, nyitott sportkocsit adsz a kezembe. Annyira nem örülök neki. Én arra a rongybohócra vágyom, amit a múltkor láttam a kirakatban…
Toporgok a kiságyban. Rálépek a kocsi üvegére, eltörik. Én csak utánad kapálózom, majdnem kiesem az ágyból. A melledre veszel, húzni kezdem, az édes tej a szám mellé folyik. „Ne húzd te huncut...” tetszik a szó... gurgulázva nevetünk. Igen, a nevetésed... ma is kisüt a nap...
Pár évvel később már a húgom szopizik. Ácsorgok, sóváran nézem a cuppogó, rózsaszín fejet. Te göndör kacagással lespriccelsz a tejjel. „Szép leszel kisfiam...”
„Ugye kisfiam, odaadod a kiságyat a húgodnak?” Igen... beköltözöm a sutba... nem nagy lelkesedéssel... különben is mit akarnak ezzel a fogatlan, üvöltő, rózsaszín semmivel, aki ráadásul büdöset rottyant és játszani se lehet vele... pedig azt ígérted anyu. A mesét se hallom tőle a rádióból. Hogy vinné vissza a gólya!
Karácsony... Sütjük a kalácsot. Dagasztom a tésztát. Nehéz.
– Nem jó még?
– Tudod mit mondott nagyanyád? Akkor jó, ha szuszog a tészta és megcseppen az eresz...
– Milyen eresz?
– Hát a homlokod...
Egyszer csak szégyellni kezdtem magam. Mély lett a hangom. Visszautasítottam az érintésed.
– Na látod, anyja, a fiú már bojtos ostornyéllel jár – mondja apu az ebédnél.
– Ugyan hé, tán irigy vagy, hogy most van az elején?
– Hát, mi tagadás...
– Te is eljártad a magadét. Majd ő is elfogja. Igaz, kisfiam?
– Tudod, fiú, melyik a legjobb szilva? A p..a puszilva – folytatja apám röhögve.
–Hé, te is csak beszélsz, a pók meg dolgozik... Majd ő is megtudja!
Most apu vörösödött el. Örültem neki, hogy nem csak én égek. Igen, én is eljártam... a gyerekkor édességét egy kicsit kesernyés, sörízű korszak váltotta fel...
Mikor beteg lettél, itthon vállaltam munkát.
– Már nem érem meg a tavaszt kisfiam – sírod el magad.
– Leülünk ide, apád sírjára... úgyis régen látott már olyat... – búgón, kicsit kifulladva kacagsz.
– Te vagy az én kopasz istennőm – mondom patetikusan, és megsimogatom a leborotvált fejed. Ezen már visítva röhögünk.
Nézem a halott arcod. Nem érzek semmit... furcsa lebegés, mindig jelen idő. Köszönöm!
