XII.LFP.K - Árnyba borult kupola
Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória
2068. Július 20. – 20:01
Még hogy béka a Marson, méghozzá a szobánkban. Ezt még Holden szájából hallva sem tudom tréfaként elkönyvelni. Pedig annak kell lennie. Ha a biológusok hoztak is volna magukkal békákat tanulmányaikhoz – teszem azt a marsi kondíciók élettani és viselkedésbeli hatása a békákra címmel –, a bányásztelepen akkor sem találkoznánk velük. Ez is csak az amerikai mókamesterre jellemző újabb ugratás, amit a jószerével még új szobatársa felé érzett kötelezettségérzetből sütött el. Nem ez az első eset, hogy bolondozás céljából valótlanságot állít.
Állítása szerint a minap, amikor egyedül tartózkodott a szobában, a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Rögvest odakapta a fejét, és egy olyasforma apró teremtésen akadt meg a tekintete, amit a röpke pillanattöredék alatt, míg látóterén belül volt, békának tudott be. Azonban nem állt módjában kielégítően szemrevételeznie az apró termetű lényt, ugyanis az észrevételt követően nyomban kiugrott az ajtókereten és a fal takarása mögé került.
A hihetetlen tapasztalástól (a szobatársam választotta jelzővel teljes mértékben egyetértek) ledermedt, értékes másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát és meg tudjon mozdulni.
Amint megszűnt a döbbenet bénító hatása, kirohant a helységből, és ekkor újfent megpillantotta az állítólagos békát. Ezúttal több ideje adatott szemügyre venni a betolakodó lényt, és váltig állítja, első benyomása nem tévedett, valóban béka látogatója akadt. Rövidesen ismét eltűnt szem elől, ahogy elugrált a lakrészi folyosó sarkán túl. Szobatársam ezúttal késedelem nélkül követte, ám mindhiába. A kis vendégnek nyoma veszett. Eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Szép kis sztori, azt meg kell hagyni. Ha nem hagytam volna fel az írói kontárkodással, talán fel is használnám fabrikált beszámolóját egy horror regény keretein belül.
Vajon szobatársam komolyan azt gondolja, hogy ennyire naiv vagyok? Vagy esetleg bosszantásként hozakodott elő ezzel a mesével? Érdeklődtem néhány munkatársamnál, náluk nem próbálkozott be hasonló történettel; bár az egyiküket korábban egészen másféle állítással szintúgy megviccelte.
Most, hogy visszaidézem arckifejezését, tétova, határozatlan nekikezdését, úgy tűnik számomra, mintha kételkedett volna benne, hogy érdemes-e megosztania állítólagos tapasztalását. Na persze kifejezetten tehetséges színész hírében áll, amiről már érkezésem napján meggyőződtem. Határozatlansága akár előadása részét is képezhette.
Viszont amennyiben komolyan gondolta a mondottakat, jelentenem kellene az esetet. Meglehet, érdemes lenne pszichológiai vizsgálatnak alávetni.
Több, mint tizenhárom földi hónapja már, hogy emberi képzelettel felfoghatatlan távolságra él az Otthontól a kietlen sziklatenger ölén. Az ilyesmi megviseli az ember idegeit.
Valamennyire engem is megrendít az Anyától való elszakadás, és a gondolat, hogy milyen kegyetlenek emberi viszonylatban odakint a körülmények.
Az űrruha hiányában egyedüli védelmet nyújtó kupola tövében állok, és nyakamat erőltetve végighordozom tekintetem a mesterséges méh mennyezetén. Nem kell más, csak egy hiba valahol a számos hatszögű illesztésen, vagy a panel felületén, mely az idő mardosó keze alatt kiütközik. Olykor a hermetikusan lezárt épületeken kívül tartózkodva eszembe jut ez a gondolat, és fojtogató nyomást fejt ki tudatomra; ilyenkor egészen megszédülök.
Viszont, ha némi igyekezettel elvonatkoztatok a veszélyérzettől, a külső környezet élethez szükséges kívánalmairól, az előbb említett tapasztalással szöges ellentétben andalító nyugalom önt el a táj és a domborzat láttára.
Bár helyenként közel sem egyszerű bejárni a kiálló sziklákkal tűzdelt, gyakran hepehupás közeget nyers vadsága, és háborítatlan, többnyire mozdulatlan szépsége magával ragad. Az itteni sziklák némelyike az idők során mókás alakzatot öltött, melyek az emberi elmében valamilyen Földről ismerős tárgy visszhangját keltik. Mintha ember által faragott kődarabok volnának.
Jelen pillanatban is a kisebb-nagyobb sziklákban és a domborzati vonulatban gyönyörködöm. A naplemente titokzatos, mondhatni hűvösen romantikus hangulatot kölcsönöz a tájnak. A hideg kékbe borult ég körül minden egyre inkább szürkül. A terep részletei fokozatosan homályba vesznek, még egy kis idő, és mindössze a körvonalai fognak mutatkozni. Lehetetlen feladat pontosan átadni, hogy milyen érzés fog el, miközben magamba iszom a misztikus látványt; ha feltétlenül muszáj, azt mondanám, hogy amit érzek, az nem más, mint az elragadtatott, áhítatos borzongás. Már egy hónapja szemlélem a tájat, és mégis olyan idegenül, ámbár vérpezsdítően és szellemi kíváncsiságot buzdítóan hat, mintha csak ma látnám először.
Abban az irányban terül el a bánya. Ott ásítozik csinosra alakított lejáratával a kiterjedt sziklák takarásában, s várja a gépek csiklandozását, melyek tervezésében kivettem a magam részét.
2068. Július 21. – 22:29
Nem tudom felfogni, hogyan tehette ezt. Egyszerűen abszurd!
Mégis miféle kínzó gondolat kényszeríthette egy ilyen drasztikus lépésre? Nem lett volna józan eszénél? Csak erről lehet szó!
Volt idő, amikor magam is belefáradtam ebbe az egészbe. Meguntam a magányos munkanapok fáradalmát, melynek egyedüli célja, hogy profitot termeljek az engem foglalkoztatott cég számára, illetve, hogy fizetni tudjam a számláimat. Arra vágytam, hogy ne pénzért végezzem el a kirótt feladatot, hanem elkötelezettségből, valamilyen – ha szabad így fogalmaznom – magasztos cél érdekében.
Kívánságom teljesült a marsi expedíció keretein belül. Itt végre nem profitszerzés céljából ügyködünk, hanem az emberiség határainak kitágításáért, a tudomány nagy léptékű fejlődéséért és egy új történeti korszak, a földön kívüli kolonizáció beköszöntéért, mely részben már meg is történt. Ha minden jól megy, a közeljövőben turistákat fogadhatunk a robotok által jelenleg is épülő komplexumban, és egyszer akár még állandó, tudományos indíttatást nélkülöző telepesek is érkezhetnek a bolygóra. Olyan korban élünk, ahol – akármilyen elcsépelt, de valóban így van – a határ a szó szoros értelmében a csillagos ég.
És mégis véget vetett az életének annak ellenére, hogy ő maga is az események sűrűjében buzgólkodott, és aktívan részt vett az ügy előremozdításában. Méghozzá derűs jókedvvel végezte a dolgát.
Ennek semmi értelme. Abszolút nonszensz.
Lehetetlen, hogy ilyet cselekedjen. Ezt a pszichológusnak is megmondtam.
A centrális telepről jött pszichológus először Zahia Kaleel-lel beszélt, a holttest rátalálójaként őt érte a legnagyobb sokk közülünk. Utána engem fogadott.
A pszichológus azzal kezdett, hogy beszámolt ittlétének céljáról, mely nem más, mint hogy megpróbálja feltárni Holden öngyilkosságának okát, és segítsen feldolgozni kollégáinak a szörnyű tragédiát, illetve felmérje mentális egészségünket.
Ajánlatosnak találtam elmesélni a békás történetet, bár megjegyzem, mellette hangoztattam, hogy máskülönben semmifél rendellenességet nem mutatott sem viselkedésében, sem beszédében. Kijelentettem, hogy derűs természetű fickónak ismertem meg, kedvelte a tréfálkozást és a vidám csevejt. Lelkesülten végezte munkáját, és csodálattal töltötte el a bolygó, előszeretettel indult el egymaga kisebb felfedezőutakra. A pszichológus hozzám intézett különös szavait puszta bolondozásnak tudta be.
A pszichológussal folytatott beszélgetések végeztével továbbra is teljesen értetlenül állunk a szörnyű eset előtt.
Úgy látszik, nem kell más, csak egy borús pillanat, hogy az emberben megszakadjon valami, és késért nyúljon. Fölöttébb nyugtalanító, egyenesen ijesztő gondolat. A röpke hónap alatt, amit a Marson töltöttem, hozzászoktam a társaságához. Ezen a bolygón, főleg a bányásztelepen, ahol mindössze tizennégyen, vagyis már csak tizenhárman vagyunk (nem számítva az ideiglenesen itt tartózkodó pszichológust) a terméketlen kőrengeteggel körülölve, a néhol felbukkanó időleges nézeteltérések ellenére különösen ragaszkodunk a másikhoz. Ez azokról is elmondható, akik máskülönben maguknak valók. Egyelőre képtelen vagyok elképzelni, hogyan fognak telni a napok a társasága nélkül, és biztosra veszem, hogy ezzel más is így van.
Az este erőt vett rajtam egy késztetés, és újra idevonzott a kupola tövéhez. Órák óta bámulom a centrális telep sziporkázó fényeit. Egyszerre csap meg az illó melegség leheletével és a magány érzésével. Mégis megnyugtató érzés nézni, ahogy ott tündököl a távolban a sötétség közepette. Jó látni, hogy nem csak mi vagyunk a bolygón. Jó, hogy nem kell attól félni, lassacskán elfogyunk, és bezárva marad az ember a tágas egyedüllét börtönébe, miután elhalt az utolsó baráti visszhang is.
2068. Július 22. – 23:55
Micsoda felfedezés, ez… ez minden képzeletet felülmúl. Végig az orrunk előtt volt, és mi észre sem vettük.
Ez mindent megváltoztat a Mars-kutatással kapcsolatban. Annyi éven át pásztázta az űrt mindhiába az emberiség földönkívüli létformák után, és most, jóval azután, hogy lemondtunk a marsi őshonos életről, akaratomon kívül rábukkantam. Bár az igazsághoz tartozik, hogy szinte biztosan először Holden Blake lelte meg a marsi élet ezen kolóniáját. Nem tudom, miféle elgondolás kínozta meg olyannyira, hogy felőrölje egészen addig egészséges elméjét. Annyi bizonyos, hogy ennek következtében elmulasztott beszámolni magán-expedíciójának eredményéről, ehelyett véget vetett számunkra érthetetlen eredetű és természetű szenvedésének, és evégett elsősorban az én nevemhez írják a felfedezést.
Mielőtt nekivágok felidézni az eseményeket, és beszámolni arról, hogyan találtam rá az organizmusra, megjegyzem, hogy roppant nagy valószínűséggel nem intelligens életre bukkantam. Azonban a tény, hogy a Földön kívül is lehetséges ilyen szintű komplexitás, további reményekkel kecsegtet arra vonatkozólag, hogy más bolygón szintúgy kifejlődhetett intelligens életforma.
Hol is kezdjem a beszámolót? A döbbenet zavara még korántsem párolgott el teljesen. Csak úgy dobog a szívem izgalmamban, ahogy visszapörgetem az események sorát.
Minden azzal indult, hogy sehogy sem hagyott nyugodni a tény: fogalmam sincs miért követett el Holden öngyilkosságot. Ennek orvoslása gyanánt vállalkoztam a feladatra, hogy időben visszafelé haladva rekonstruálom szobatársam tragédiát megelőző napjait, hátha ráébredek, mi zavarta meg mentális állapotát.
A kutatómunka előtt az alábbi információkat birtokoltam: mikor reggel felébredtem, már nem volt a szobában, ami nem volt sem rendszeres, sem túl szokatlan tőle. Illetve, hogy kihagyta a tizenegy órai megbeszélést, melyen magam is részt vettem. Legközelebb akkor hallottam róla, mikor délután folyamán Zahia Kaleel zaklatott hangja előtört a hangszóróból, és határozottan kért mindannyiunkat, hogy azonnal gyűljünk össze. Mint kiderült, a robotikai fejlesztésekhez használt műhely mosdójában bukkant rá a holttestre.
Valamennyi bányásztelepest kifaggattam azzal kapcsolatban, hogy mit tudnak a végzetes napra eső tevékenységeiről. Rylandtől értesültem, hogy látta kézi gyémántfúrót kivenni a raktárból. Rá is kérdezett puszta kíváncsiságból, hogy mihez kell az neki, azonban Holden mindössze ennyit felelt igen szellemesen és tömören, mielőtt elviharzott volna: „fúrni”. Önkéntelen találkozásuk pontos idejével nem tudott szolgálni, de valamikor kora délelőtt történt.
Felkerestem a megfigyelőtermet, és átböngésztem a bányára nyíló keleti légzsilip kamerájának kora délelőtti felvételeit. Ráakadtam a keresett képkockákra, általuk tudomásomra jutott, hogy mikor indult el a fúróval. Azt viszont továbbra is homály fedte, hogy hová készült, és mi volt a célja a szerszámmal.
Eszembe jutott az eligazításról, hogy a kupolán kívül elengedhetetlen szkafander működés alatt folyamatosan adatokat küld a központba aktuális tartózkodási helyéről, ahol viszonylag hosszú ideig tárolják azt. A szkafander igénybevételéhez szükséges hitelesítés révén az sem fordulhat elő, hogy egy másik személy által használt szkafander adatait kérem le.
Felvettem a kapcsolatot a centrális telep rendfenntartójával. A kutakodásom, és annak indítékának összegzését követően készségesen átküldte az óhajtott helyadatokat a számítógépemre. Az adatokból hamar kibogarásztam, hogy a fúróval a bányától északra fekvő üregek felé tartott. Útirányában nem találtam semmi különöset. Korábban is előfordult már, hogy szabadidejében személyes feltérképezés céljából meglátogatta a földalatti járatok, barlangok és üregek valamelyikét; azt azonban nem értettem, hogy mihez kell a fúró.
A sugárzott jel expedíció közben megszakadt, viszont a megszakadás előtti pillanatok elárulták, hogy merrefelé tartott. Két órányi kimaradás után az eltűnés helyszínével egyező ponton megszűnt a jelzéscsend. Ezt követően visszatért a telepre, visszahelyezte az elvitt eszközt, és valamivel később holtan került elő.
Átvizsgáltam a visszatértét rögzítő kamerafelvételt, zavarodottnak és nyugtalannak tűnt. A légzsilipben percekig mozdulatlanul állt anélkül, hogy megindította volna a nyomáskiegyenlítést, mint aki megfeledkezett róla, mi is a teendő. Végül megnyomta a gombot. Míg vissza nem húzódott a zsilipajtó, nyughatatlanul izgett-mozgott, majd sietős léptekkel nekiiramodott.
Jobb ötlet híján arra gondoltam, hogy a kimaradás ideje alatt történhetett vele valami. Mindenesetre megéri valahogy utánajárni – véltem akkor.
Ekképpen akadtam rá egy hosszan nyúló üreg bejáratára annak közelében, ahol ideiglenesen eltűnt a jel.
Bekapcsoltam a szkafander lámpáját, és bebújtam a nyíláson.
A kavicsoktól néhol csuszamlós talaj érezhetően lejtett kissé. Óvatosan, megfontolt léptekkel haladtam. Lassacskán egyre mélyebbre hatoltam a Mars belsejébe, és arra eszméltem, hogy megszűnt a kommunikációs kapcsolat a teleppel. A járat időnként kanyargóssá vált, de többnyire egyenesen haladtam, és nem futottam elágazásba. Az egyedüli érdemleges nehézséget az egyenetlen sziklafal kiszögellései jelentették. Vigyáznom kellett, nehogy beléjük ütközzek, és sérülést okozzanak a szkafanderen.
Kis idő elteltével érthetetlen látványban részesültem. Lámpám fénye a továbbhaladást hátráltató sík falra esett. Az előttem meredező egyenletesre csiszolt fal mindössze egy pontban tért el a máskülönben tökéletesnek tűnő síkságtól. A szóban forgó pontban, egy horizontális vonalban kisebb kitüremkedés húzódott, melyre egész szépen rá tudtam markolni. E pillanatban egy vad elgondolás villant belém, melynek tényleges elfogadásához ignorálnom kellett volna a körülményekre vonatkozó előzetes ismereteimet: úgy tűnt, hogy egy kőből faragott tolóajtó előtt állok, és részben valaki már feltárta.
A jobb kéz felőli sziklafal és a szembenső sík közti rés pont akkora volt, hogy biztonságosan átfértem rajta a szkafanderben. Magam is megpróbálkoztam az elmozdításában, ezzel is tesztelni szándékozva az akadállyal kapcsolatos hipotézisemet. Nehezen bár, de sikerült némiképp elmozdítanom. Feltűnt, hogy az ajtó széle töredezett. Mintegy húsz centiméter vastagságúra saccolt széléből feltűnő méretű darabok hiányoztak recés, egyenetlen felületet hagyva. Minden jel arra utalt, hogy szobatársam fúrója belemart az ajtóba egy horizontális vonalban (bizonyára zárva találta), és alighanem nagyfokú kínlódás árán kitárta annyira, hogy átférjen a keletkező résen.
E pillanatban jobbnak véltem meg sem próbálni a talány megfejtését, hogy mit keres itt, és hogyan került ide ez az akadály. Ez olyasmi, amire egymagam sehogy sem lennék képes választ találni.
Tovább hatoltam, hogy megtudjam merre járt Holden és mi okozta a radikális változást elmeállapotában.
Mindössze pár lépést tettem meg a tolóajtó másik oldalán, mikor a lámpám fényétől eltérő színű derengésre lettem figyelmes; hogy biztosra menjek az észlelést illetően, megálltam és lekapcsoltam a lámpát. A kihunyt fény ellenére sem lepett el teljes sötétség. A sziklafalakról halványkék derengés sugárzott és szőtte keresztül-kasul a félhomályt. Holden itt hagyott volna valamiféle fényforrást?
Közelebb érve a távolról megpillantott világossághoz úgy ledöbbentem, hogy kapaszkodót keresve még a vér is hátrahőkölt ereimben. Először nem tudtam hinni érzékeimnek. Egészen közel mentem a jelenséghez, a sugárzó derengés maradéktalanul bevilágította közvetlen környezetemet. Nem maradt más választásom, minthogy elvessem az érzékelésem felé tanúsított kételyt.
A távolról ért első benyomás tévesnek bizonyult. A fény nem visszaverődés eredménye, maga a fal árasztotta. Pontosabban a falon lévő organizmusok tömkelege. A szóban forgó élő szervezet megfelelőbb hasonlítási alap híján leginkább gombára hasonlít, de mégsem egészen. Egy-egy példány néhány centiméter hosszú, ovális alakú más-más orientációban. Ránézésre szivacsosnak tűnt, ám megérintve keménynek bizonyult. Közelről jelentős erősségű fénye távolsággal rohamosan gyöngült. Az egész látható barlangterületet beborították, de csakis az oldalfalat és a mennyezetet.
Ettől kezdve a barlang összetett elágazásokban folytatódott. Egész testemben remegtem a váratlan felfedezéstől. Azonban aggodalmam, hogy amennyiben folytatom utam a barlangrendszerben, könnyen eltévedhetek, és így képtelen leszek megosztani a látottakat az emberiséggel, eltántorított a további barangolástól.
Lelkesülten siettem visszafelé, túlságosan is óvatlanul szédültségemben. Egy ízben megcsúsztam a kavicsokon, és fejjel előre elvágódtam. Nem történt baj, felálltam és már rohantam is tovább. Azonban sietségemben egy éles kiszögellésnek ütközve kiszakítottam a szkafander vállát. A ruha azonnal jelzett, hogy szökik a levegőm. Bevallom, hogy megijedtem, bár a sérülés apró kiterjedésű volt, és a szkafander zsebéből előhalászott eszközzel nem jelentett nehézséget a foltozása. A röpke ijedtség hatására visszafogtam tempómat, de így sem mondhatnám, hogy felelősségteljes körültekintéssel folytattam a felszínre vezető utat.
Elmémen eluralkodott a gondolat: muszáj minél előbb megosztanom a felfedezést!
Amint visszatért a vétel, beleordítottam a hihetetlen tapasztalást az első kommunikációs csatornába, amit fogtam.
Utólag visszatekintve korántsem meglepő módon sültbolondnak néztek, ezért felvételekkel szándékoztam bizonyítani épelméjűségemet, illetve hogy valóságot állítok. Míg odalent tartózkodtam, nem gondoltam a dokumentálásra, teljesen megkótyagosodtam az élménytől. A szabad ég alatt megpróbáltam bekapcsolni a szkafanderbe épített kamerát. Az viszont csak nem akart működésbe lépni, valószínűleg meghibásodott az eséstől.
Visszasiettem a telepre, magamhoz vettem egy kamerát, és úton visszafelé magammal ragadtam két munkatársamat. Név szerint Maja Florkowska építőmérnököt és Emil Lehman bányászmérnököt, akik éppen a társalgóban tartottak szakmai eszmecserét.
Kezdetben vonakodtak velem tartani, ám némi ráncigálással karöltve rábeszéltem őket. Sikeremet elsősorban annak köszönhetem, hogy a felszíni visszaút, és a légzsilipben tartózkodás során nagyrészt visszanyertem lélekjelenlétemet, illetve higgadt gondolkodás- és ítélőképességem java részét. Fegyelmezett és következetes embernek ismernek, ennélfogva mérsékelt, ám tőlem szokatlanul energikus megindultságomat felettébb komolyan vették, és az igencsak ködös magyarázat ellenére is haladéktalanul kivizsgálandó jelenségnek bélyegezték.
A felfedezés mibenlétét nem árultam el, pusztán annyit, hogy a közelben, az egyik járatban valami szenzációsra bukkantam, amit gépész- és villamosmérnökként képtelen vagyok hova tenni. Mindazonáltal minden kétséget kizáróan monumentális horderejű felfedezésről van szó, és értelmezésében szükségem van szakmai tudásukra és tapasztalatukra.
Mire felöltöttük a szkafandert, és a keleti légzsilipem át elhagytuk a kupolát, száz százalékban átragadt rájuk az izgatottságom.
A mélyben megbúvó kőből vájt tolóajtót meglátva azt hitték, hogy emiatt rángattam őket oda. Hangszórójuk közvetítésével egymásnak hitetlenkedő szavakat motyogva rögvest nekiláttak a vizsgálatának. Ezalatt készítettem pár képet a vizsgálódás alanyáról, majd értesítettem őket, hogy elsősorban nem emiatt vagyunk itt. Újfent vonakodtak velem tartani. Tovább szerették volna vizsgálni a leletet, ám biztosítottam őket, hogy ennél is fontosabb oknál fogva hoztam ide őket.
A marsi életforma láttára ugyanúgy elképedtek, mint én korábban. Miután döbbenetüket szinkronban legyűrték, közelebbről is megnézték az organizmust. Izgatottságukban föl-alá járkáltak, mindig másutt tanulmányozva a jelenséget. Egymást túlkiabálva osztották meg gondolataikat. Hol arról harsogtak, hogy milyen fontos lépcsőfokhoz ért az emberiség, hol arról, hogy bekerülünk a történelemkönyvekbe, és minden kisiskolás fejből fogja fújni a nevünket. Magam úgyszintén élénk szavakat intéztem hozzájuk azzal kapcsolatban, hogy micsoda súllyal bír tudományunk számára. Együttesen fejeztük ki egymás előtt, micsoda abszurdum, hogy ilyen feltételek mellett egyáltalán bármi megélhet.
Éppen a készített képeket vettem szemügyre, hogy megbizonyosodjak, elegendő használható anyaghoz jutottam, mikor pillanatig tartó mozgásra és halk neszezésre lettem figyelmes. Módszeres ember lévén először befejeztem a további néhány másodpercet igénylő feladatot, csak azután fordultam a vélt mozgás irányába.
Meglepetésemre azon kaptam magam, hogy egy békával szemezek. Elképzelésem sem volt, hogyan kerülhetett oda, és hogyan lehet életben. Mozdulatlanul cövekelt előttem, egyedül pislogó szemhéjai mozogtak.
Újfent kételkedtem saját érzékszerveimben. Nyomatékos figyelemfelkeltés gyanánt óvatosan kissé meglöktem két társamat, és megkértem őket, hogy nézzenek a mutatott irányba. „Láttok ott valamit?” – kérdeztem. „Talán kellene?” – érkezett a válasz, és már fordultak is vissza a világító organizmusokhoz.
Kezdek megbolondulni, ötlött eszembe. Na de én is pont békát látok, akárcsak Holden; fölöttébb valószínűtlen véletlen.
A következő pillanatban azonban megfogalmazódott bennem a gondolatsor: ha már egyszer képzelődöm, nincs semmi rendkívüli káprázatom tárgyában. Hisz Holden története elegendő hatással volt rám ahhoz, hogy beszámoljak róla a hangnaplómban, és ekképpen felidézzem a históriát. Ezt követően történt a megrendítő öngyilkosság, melynek következtében az elhunyttól hallott rendellenes látogató óhatatlanul beleégett a tudatalattimba, és most az események folytán a felszínre került.
Úgy látszik, túl sok izgalomban volt részem. Főleg, ha hozzávesszük a tragédiát és az olykor rám törő veszélyérzetet.
Becsuktam a szemem, majd vettem néhány mély levegőt. Aztán kinyitottam, és lássanak csodát a béka sehol. Volt nincs. Vele együtt eltűnt a feszengő érzés, és visszatért a korábbi emelkedett fűtöttség.
Már aznap este az egész kolónia lázban égett. Valamennyi publikus kommunikációs csatorna csordultig telt a hihetetlen hírrel. Csak úgy ömlöttek a hálózaton keresztül a diskurzusok a felfedezés jövőbeli szerepéről, illetve az ismeretlen marsi fajt övező rejtélyekről. Beleremegek, ha elképzelem, hogy az elküldött képek és felvételek a jelentéssel együtt milyen hatást keltettek, és fognak kelteni a továbbiakban a Földön.
Az éjjel érkezett két biológus a centrális telepről. Az éjszaka mélyén járunk, de ki tudna pihenni és tétlenségben ülni ilyen helyzetben? A barlangban velem járt bányászmérnököt idegenvezetőként hívva az előbb indultak el, hogy nekikezdjenek a kutatásnak. Persze mindenki más is be van zsongva a bányásztelepen. Mindenki a saját szemével szeretne megbizonyosodni a dolog valódiságáról. Egyelőre azonban, ameddig a biológusok vissza nem térnek, be kell érniük a képekkel. Megkértek bennünket, hogy az organizmus természetes lelőhelyén történő első megfigyelések alkalmával, illetve mintagyűjtés közben ne zavarjuk őket a munkafolyamatban. Emellett maguk is meg akarnak győződni róla, hogy a szkafander védte emberre nézve nem jelentenek semmiféle veszélyt.
2068. Július 23. – 20:01
Egyre közeledik. Lassan mindent beterít finom részecskéinek fullasztó permetével.
Több, mint egy hete már, hogy elterjedt a közelgő porvihar előrejelzésének híre. Ez az első alkalom, hogy ehhez hasonlót látok. A tizenegy kilométerre fekvő kolóniát már teljesen betakarta. Szemre lehetetlen megmondani a fergeteg kiterjedését, az egész szemközti láthatárt belepte. A félelmetes és egyben lenyűgöző látványtól feláll a karomon a szőr, amit csak tovább fokoznak a felhőben pillanatra feltűnő, narancsban izzó elektromos lángok.
Mindössze percek kérdése és elsötétül az ég. Homályba borítja világunkat, akárcsak a téboly, mely a viharral karöltve napok óta kúszik felénk, és lassacskán menthetetlenül körbevesz bennünket.
Egyre nyugtalanabb vagyok a bányásztelepen lakók mentális állapota miatt. Sajnos egy újabb előzményeket nélkülöző idegösszeroppanás következett be.
Valamivel hajnali négy után a biológusok visszatértek begyűjtött mintáikkal, és engedélyt adtak a barlang meglátogatására. Eddigre mondhatni kézzelfoghatóvá vált az általános izgalom. Valamennyi telepes munkatársam velem együtt megrohamozta a barlangot.
Nem sokkal azután, hogy a legtöbben visszatértek, és a rendkívüli körülményekhez mérten ki-ki a saját munkájával szorgoskodott, került sor az incidensre. A kész zseninek tartott Yui Katsumi kést ragadott, és rátámadt a konyhában kései reggelijét fogyasztó Ryland Sykesra. Az incidens idején Rylandet és Yui-t leszámítva ketten tartózkodtak a helységben. Együttes erővel leszerelték a támadó nőt. Ryland mindössze egy kisebb vágással került ki a dulakodásból, míg Yurit nem érte említésre méltó fizikai sérülés. Ugyanez viszont sajnálatos módon nem mondható el a Yuri elméjében bekövetkezett sérülésről. Csak remélni tudom, hogy idővel felépül, és briliáns elméjét képes lesz újra az emberiség szolgálatába állítani. Jelenleg a más- és önnön biztonsága kedvéért ágyhoz kötözve, benyugtatózva alszik, bizonyára még jó ideig ki lesz dőlve.
Míg eszméleténél (bár korántsem józan eszénél) volt, vehemens kapálózás közben kusza zagyvaságokat kiabált. Mindazonáltal a jelenlévők összeraktak elmezavarodott locsogásából néhány összefüggő mondattöredéket. Olyanokat, mint: „az egész egy álom”; illetve „csak az kell, hogy felébredjen és minden értelmét veszíti”. Több ízben is hangoztatta, hogy ő márpedig farkasszemet nézett az ordító ürességgel.
Most jut eszembe, hogy valami ilyesmi megnyilatkozását is említették: „Más tudni és más átélni, minden porcikával belemélyedni”.
Magamhoz hasonlóan magának való, tartózkodó nőnek ismertem meg, de olykor csípős nyelve ellenére szívélyesen bánt az emberekkel, és oda-meg vissza volt a lehetőségtől, hogy részt vehet a marsi-expedíción.
Szörnyű eset. Kiváltképpen, hogy közülünk pont az egyik legeszesebb vesztette el az eszét.
Eközben a biológusok semmi konkrétumot nem osztottak meg velünk. Nekem kifejezetten tanácstalannak tűnnek, persze idővel biztosan megfejtik a talányt. Egyelőre azonban egyszerre aggaszt a felfedezés, és tölt el lelkesedéssel. Minden baj a felfedezéssel kezdődött. Ha már kétszer megtörtént, könnyen előfordulhat harmadszor is. Jobban oda kell figyelnünk egymásra, nem szabad magára hagynunk a másikat.
A vihar bár okozott némi nehézséget a kommunikációban, összességében véve nem hiúsította meg az effektív információáramlást. Immár úton vannak a centrális telepről a nőért.
Még néhány pillanat és minket is bekebelez a gigászi porfelhő. Idegességgel tölt el az egyre szűkebb térben kavargó látkép, mégsem tudom levenni róla a szemem. Egyszerűen megbabonáz az idegenszerű nyers természeti erő.
2068. Július 30. – 11:43
Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, és mégsem akarok megfordulni. Túlságosan mélyre merültem az ügyben ahhoz, hogy visszavonulót fújjak. A végére járok, hogy mégis mi történik itt. Ismét békát láttam, jobban mondva most is látok, de erről részletesebben később. És ott van az a hívó szó, vagy inkább hívó érzés a fejemben. Tudni akarom, mi ez az egész.
Jesszusom, fennhangon kimondott gondolataimat hallva be kell ismernem, szavaim semmiben sem különböznek egy tébolyult esztelenségeitől. Meglehet, hogy teljesen megháborodottam, és az aktuális tartózkodási helyemre csalogató tapasztalássor csupán beteges fantáziám szüleménye. Mindenesetre beszámolok az ide vezető eseményekről. Meglehet ezáltal magam is bizonyosságot nyerek épelméjűségemről, vagy éppen annak ellenkezőjéről.
Egy teljes hét telt el az incidens óta. A barlang látogatottsága alábbhagyott, a biológusokat leszámítva egyre kevésbé köti le az itteniek figyelmét; bár még mindig naphosszat beszélnek az esetről, sokszor munka közben is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a centrum lakosai ugyanolyan hévvel vágynak ide, mint eddig, noha kötelezettségeik és a távolság miatt csak néhányuknak adatik meg, hogy személyesen is megtekintsék.
Éppen az egyik bányászgép energetikai problémáját tárgyaltuk, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy béka békésen álldogálva engem bámul. Visszabámultam a lényre, mire valaki csodálkozva rákérdezett, hogy mit nézek annyira. Ekkor a béka komótosan elszökdécselt, én pedig követtem a mosdó meglátogatásának klasszikus ürügyével.
Előttem ugrálva elvezetett a szkafander helyiségbe és addig pattogott nyughatatlanul a ruhák előtt, amíg az egyiket fel nem vettem. Elhagytuk a kupolát a keleti légzsilipen át. A jól ismert irányba, a barlang felé folytatta útját. Ezen a ponton már azon sem csodálkoztam, hogy a békának az égvilágon semmi baja sem esett odakint. Szemmel láthatóan tökéletesen érezte magát.
Együtt hatoltunk a bolygó mélyébe, és üdvözöltük régi ismerősként a szelíd kékséget.
Járatok sokasága nyílt meg előttünk. Vezetőm magabiztosan kalauzolt tovább az egyik melléküregen keresztül. Onnan egy újabb kettős elágazáshoz jutottunk, a béka a bal oldalit választotta. A csőszerű járat kimondottan meredeken ereszkedett mind mélyebbre. Az ajtót követően egész utunk során a mindenütt jelenlévő világító organizmusok nyújtottak fényt. Energiatakarékossági megfontolásból kikapcsolt lámpával haladtunk. Végül egyenletessé vált a talaj, és a falak is arrébb húzódtak szélesebb helyet hagyva.
Itt egy újabb béka jelent meg, és csatlakozott kíséretemhez.
A szegélyező sziklafalak egy fölöttébb tágas, szabálytalan gömb formájú térre nyílnak. A teret kék fény öleli körbe, azonban méretei okán a falakról szökő világosság képtelen kivilágítani, így tartalma javarészt homályba vész előttem.
Jelen pillanatban a tér előtti nyílásban tartózkodom. Megálltam, hogy mielőtt folytatnám utam az ismeretlenbe beszámoljak a történtekről.
Valami egyfolytában hívogat. Se nem ellenséges, se nem barátságos, egyszerűen csak találkozni szeretne velem. Nem hallok hívó szót, csupán egy érzésként regisztrálom szándékát.
Ki gondolta volna, hogy egyszer még a megtébolyodás gondolatát nem is fogom olyan visszatetszőnek tartani. Amennyiben valóban az áll fent, hogy magába szippantott az őrület árama, és ez a tudomásomra jutna, a világ visszatérne a megszokott állapotába. Nyugalmat lelnék a tényben, hogy a világ továbbra is következetes és kiszámítható, és az általam tapasztalt szabálytalanságok csupán elmebajos fantáziám termékei. Ez esetben elmondhatnám, hogy egyedül bolyongok a világító élő szervezeteket leszámítva üres barlangban.
Egyféleképpen deríthetem ki az igazságot: tovább kell mennem, hallgatnom kell a hívó szóra.
Ha ez itt mégiscsak a valóság, megeshet, hogy történik velem valami; ezért is álltam meg, hogy dokumentáljam a történéseket és az engem ért ingereket. Bár hangfelvételeim eredetileg egyedül a magam számára szánt naplóbejegyzéseknek indultak, a körülményeket tekintve még hasznosnak bizonyulhatnak. Számomra már túl késő, hogy visszaforduljak, és segítségért folyamodjak, túl erős a vonzás. Ez a valami bekúszott elmém képlékeny zugaiba. Egyre lejjebb kúszik, végig a végtagjaimon. Ezidáig sikerült ellenállnom a késztetésnek, és elmondanom mindezt, azonban a várakozva pislantgató békák egyre türelmetlenebbek. Attól félek, már csak röpke percek kérdése, és megtöri ellenállásom.
Gyanítom, úgy lesz a legjobb, ha nem állítom le a hangfelvételt, és jelen időben dokumentálom a tapasztaltakat, mintsem utólag számolok be a történtekről.
Látva hajlandóságomat a két béka megindult a nyílt tér felé. Úgy tippelem, hogy a mennyezet nagyjából tizenkét méter magasan ível, de lehet akár jóval magasabban is, nehéz innen megmondani. A tér átmérőjét meg sem próbálom megbecsülni, elég annyi, hogy több száz méternek is kinéz.
Bekapcsolom a lámpát. Mostanáig a kék fényre hagyatkoztam, itt viszont a kékes derengés korántsem elég a tér megvilágításához, nagy része teljes sötétségben bújik meg.
Mintha valamiféle növényzet nőne ott. Közelebb megyek.
Elnézést a hosszas csöndért, úgy számítottam, már semmi sem lephet meg, erre azonban nem voltam felkészülve.
A területet zömében kiterjedt mocsár uralja. Kákához és sáshoz hasonlatos, azonban velük nem egészen egyező növények lepik be a peremét. Beljebb számomra, és meglehet egyben az egész emberiség számára ismeretlen növények úszkálnak. Mocsár a Marson, ráadásul meglehetősen mélyen a felszín alatt. Nagy mennyiségű valódi folyékony víz. Ez az egész szürreális.
A két béka kísérőm az imént belevetették magukat a vízbe. Ha ez a mocsár tényleg itt van, akkor bizonyára a békák is valódiak. Úgy tűnik, innen jöttek, de hogyan jutottak be a telepre, és miként viselik el a ritka és oxigénben szegény légkört? Mégiscsak őrült volnék? Na de pont egy mocsarat hallucinálok, ami magától utoljára jutna eszembe.
Újabb fodrozódás tűnik fel mélyen a mocsár belsejében. Egyre közeledik. A megzavart vízfelszín kiterjedése túl nagy ahhoz, hogy ezt egy béka váltsa ki. Te jóságos ég! Mi lehet ez? Francba! Elestem hátrálás közben.
Valami kiemelkedik a víz alól. Egy nagy test, a sekély vízben közelebb tör. Ez... ez egy béka. Hihetetlen! Nálam is magasabb. Hiába akarok futni, elvesztettem az irányítást a lábam felett.
Nem ugrálva közeledik, hanem sétál. Természetellenes, ahogy jár. Valahogy az egész alakja nincs rendben, ezért volt olyan nehéz felismerni. A formája változékony. Azt is mondhatnám, hogy folyós, mégis szilárd, és semmit sem változik. Nem értem. Azt sem tudom, hogy mit beszélek, de akkor is így van.
Megállt tőlem pár méterre, talpa továbbra is érinti a vizet.
Meg se moccan, mégis üdvözöl engem, érzem a fejemben. Mutatni akar valamit, szeretné megosztani tudását. Időtlen idők vágyakozása nehezedik rám. Átjár a belőle áramló sóvárgás az iránt, hogy valaki befogadja, mit nyújtani kíván. Nagyra tátja száját, de nem, ez nem is egy száj. Nincs nyelv, semmiféle lágy szövet, csak egy abszolút fekete felület a szája helyén, mely elnyeli a lámpám fényét. Van ott rajta valami nehezen észlelhető kavargás. Valami egyre kivehetőbben fluktuál a felületen.
Aaahh! Ez… nem lehet! Így mi értelme? Képtelenség!
