Linktár

XIII.LFP.K – Körforgás

2023. október 14., A tilosban

András liftező gyomorral, izgatottan vezetett a főváros felé a kényelmes családi autójában. A szerelmes zenék minden dallamát, kimondott és kimondatlan üzenetét értette és átélte. A szíve csordultig volt vággyal, reménnyel. Látni fogja őt, akiért annyira odavolt, hogy álmatlanul teltek az éjszakái, és csak másodpercek voltak az életéből, mikor éppen nem őrá gondolt. Előtte lebegett a lány kecses mozdulata, az illata, hogy milyen felkavaró dolgokról, szexin írt neki, illetve az arca, és a különleges nézése, a barna őzike szemei, melyek folyamatos tiszteletet sugároztak az irányába, és mindent ígértek, szinte igézték. Akár egy boszorkány, megbabonázta. Az istennő alkata vékony volt, sokat törődött a kinézetével, nem úgy, mint a felesége, aki a három gyerek mellett már elfelejtette, mi az a csábítás. András azt érezte, mintha ő nem is létezett volna az asszonya számára, állandó megvetés tárgya volt odahaza. Való igaz, hogy voltak férfias feladatok, melyeket elhalasztott, például apró szereléseket. Ezek miatt csak elégedetlenkedő hangnemű jajgatásokat hallgathatott... Hogy miért nem végezte el? Nem csupán amiatt, mert amúgy is megszakadt a munkahelyén, és mert hiába látott neki, újabb és újabb feladatot adott a ház, a gyerekek, és soha semmit nem sikerült úgy megoldania, hogy a felesége megdicsérte volna, vagy legalább egy köszönetet kapott volna érte: nem, mindig elégedetlen volt vele az asszony, állandóan azt éreztette vele, hogy mindent elront, hogy csak kolonc a családban, sőt, ő a negyedik csemete, akit pesztrálnia kell.

Egyszerűen kiherélte, miközben ez a tündér nő meg, aki a munkatársa volt, olyan nagyra tartotta, csüngött minden szaván, istenítette nem csak a melóban, hanem láthatóan incselkedett vele. Már egy fél éve cseteltek a leghihetetlenebb időpontokban, az éjszaka közepén öntötték ki egymásnak lelküket. És igen, a szexről is szó esett köztük; csak finoman, utalgatásokkal, de András agyát már teljesen elöntötte a vágy, és addig még sosem művelt, piszkos dolgokról fantáziált Verával kapcsolatban. Annyi hormon termelődött testében, mint addig még soha, talán kamasz éveit is felülmúlva irányítani kezdte viselkedését. Be kellett vallania magának is: belezúgott a kolléganőjébe. A tettek mezejére lépett hát, és elhívta randira Verát, aki szintén foglaltként, hosszú ideje házasként, megdöbbentő módon, belement a dologba.

Amint megérkezett a megbeszélt teázóhoz, zúgott a feje, szinte nem látott az izgalomtól, alig bírt leparkolni. Nagy nehezen talált egy helyet, aztán sietett a virágbolthoz, ahol a nő kedvencét, egy szál kék rózsát vett. Aztán visszaballagott újra az autójához, megnézte, jól állt -e le, nem hajtott-e rá a zebrára, jó helyre írta-e a parkolásról szóló smst, és még magára fújt az illatból, melyről a reklámban azt állították, hogy beindítják a nők érzékszerveit. Már ő is bebódult a pacsuli illattól, mikor úgy döntött, hogy odaáll a teázó elé. Zavartan ácsorgott, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, mint aki behugyozni készült, érezte, hogy nevetséges, félni kezdett az egész találkozástól. Már-már azon volt, hogy hagyja a fenébe az egészet, és hazamegy jó férj módjára, mikor a távolban meglátta álmai nőjét, Verácskát: vörös, passzentos ruhában, körömcipőben és leeresztett hajjal tipegett át a zebrán, bűbájos, széles mosollyal az arcán köszöntötte őt. A férfi összes aggodalma tovaszállt. Tetszett neki a hosszú lobonc is, bár a munkahelyen megszokta az állandó lófarkat, és talán úgy jobban látszott a nő pofijának szépsége – és az álmodozásában is könnyű volt megragadnia a copfot –, viszont így meg még szabadabbnak, nőiesebbnek, vidámabbnak tűnt. Összességében nem bánta a másik frizuraválasztását, a vörös ruhában domborodó testért pedig egyenesen odavolt.

Elébe sietett Verának, vigyorogva, a szexis mély hangját előkeresve szólalt meg:

– Egyszerűen csodálatosan nézel ki, nahát! Elakadt a szavam! – a nő orcája olyan színűvé vált, mint a tunikája, reagálni sem bírt a bókra, így András folytatta – Ezt a virágot neked szántam. Fogadd sok szeretettel, bár a szépségedhez nem ér fel, hiszen nem létezik olyan dolog, mely akár csak megközelíthetné, de azt tudom, hogy ez a kedvenced, a múltkor említetted.
– Áh, köszönöm, nagyon figyelmes vagy! – Vera meghatottan megszagolta a virágot, kicsit szorongatta, pörgette a kezében, majd közelebb hajolt, hogy két puszit adjon András arcára. A mozdulatból kitűnt, hogy nem először történt ez meg. A férfi gyengéden megfogta a kezét, majd betessékelte a teázóba. Elhelyezkedtek az előre lefoglalt szeparéban. Rendeltek, és egy szó nélkül néztek egymás szemébe. Izzott körülöttük a levegő, az apró érintések alatt mindkettőjüket áramütés-szerűen járta át a kínos vágy. Vagy egy órán át játszották ezt, majd András szólalt meg:
– Vera, én nagyon akarlak, iszonyatosan vágyom rád! – közelebb hajolt, a nő megadóan dőlt hátra. Az ajkaik összeforrtak. A férfi keze mohón nyúlt a nő ruhájához, elsőként a melltartó, majd a harisnya és tanga alá. Vera biztató hangokkal jelezte, hogy mehet tovább, így Andrást nem érdekelte a helyszín, a teázóban a szeparén kívüli telt ház, és az sem, hogy a tömegtől csupán vékonyka függöny választja el őket; határozottan tolta le nadrágját, alsóját, majd a lehető legközelebb furakodva becsukott szemmel egy erőteljes lökéssel a nőben találta magát…

De ezeket az izgalmakat az ő idősödő szíve már nem bírta. Megállt. Érdekes módon a felesége fiatalkori, csalódott, kámpicsorodott arca jelent meg emlékképként halála pillanatában, mikor élettelenül heveredett el a kétségbeesett Vera testén.


2123. október 14., Békaként a Marson

Nem érzékelte, meddig volt eszméletlen állapotban. Igazából azt sem sejtette, hogy már egyszer meghalt. András tudatával, emlékképeivel, jellemével ébredt fel egy nagyon érdekes helyen. Körbepillantott: éjszaka volt, hideg és valahogy furcsa volt az égbolt. Nem tudta megfogalmazni, mi olyan szokatlan, de nem ilyen volt általában. Más a hold, más az „arca”, másként állnak a csillagok. Furcsa volt az ég színe is, olyan sötétszürke, poros, nem mélykék. Egy szép, lápos vidéken van, a talaj kőzete is más állagú, az előtte elterülő víz egyértelműen vöröslik a félhomályban. A fák, melyek a tó körül sorakoznak, érdekesek, a törzsük alja mintha vérben ázna, szintén piroslik. Minden olyan hatalmas, András kicsiny lénynek érezte magát. mintha a földhöz lapulva, alacsonyan kúszva szemlélné a világot. Megpróbált megmozdulni, közelebb menni a vízhez, valamiért azt érezte, meg kell mártóznia benne. Szinte életmentő volt számára, hogy belemenjen. Elindult. De ez a mozgás nem olyan volt, mint addig, hogy két lábát egymás után rakosgatva, egyenletesen haladt volna előre. Nem. Inkább mintha ugrott volna egy nagyobbat, aztán megállt, majd újra ugrott … Furcsa. Letekintett a testére, és akkor pláne ledöbbent: emberi alakja helyett zöld, vékony, ragacsos kis mellső végtagokat talált, fehéresen kidülledő pocakot és erős, hátsó combbal rendelkező ugrálólábakat… Nem, ez nem lehet igaz! Béka lett. De hogy?

Sokat nem tűnődhetett kétéltű létén, érezte, hogy a vízbe kell jutnia záros határidőn belül, különben ennek a testnek is annyi. Minden erejét összeszedve ugrált hát tovább a túlélést jelentő tó felé. Ahogy erőlködött, a mozgása alatt, testidegen hangok hagyták el a pofáját: kuruttyolt. Mintha nem is ő adná ezeket ki, teljesen testidegen volt a számára. Úgy ahogy volt, undorodott saját magától, ettől a ragacsos, pontagyú kis lénytől, akivé vált. „Ez a büntetésem. Tutira elátkozott az asszony. Remélem csak rémálom és hamarosan felébredek, és vége ennek a békalétnek. Uh, baromira messze van ez a víz. Pedig mennyi lehet ez a táv reálisan? 10 méter? Bakker, begörcsölt az ugrálólábam, még békaként is egy edzetlen, satnya kis példány lettem, nem hiszem el!” – lamentált, miközben igyekezett a tóhoz.

Végre odaért. Erőteljes öröm szállta meg kis békalelkét, amint ragacsos bőre hozzáért a folyadékhoz. Az elégedettség egyszerűen szétáradt benne, és ez az alapvető életöröm már–már arra a következtetésre juttatta, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Úszott, majd lebegett a víz felszínén, boldogságában énekelni kezdett, amely nála végül békabrekegésben fejeződött ki.

Az éhség hirtelen fogta el. Güzü szemével mohón tekintgetett körbe, míg vadászállásba helyezkedett egy lapulevélen. Hamar észrevett egy felette elreppenő szúnyogot. „Ez jó lesz!” – ugrott és maga is meglepődött, milyen hosszú a nyelve … És milyen érdes. „Na ezzel azért lenne sikerem Verácskánál.” – kalandozott el gondolatban, melynek meg is lett az eredménye; a vadászata nem sikerült. Zsákmány nélkül csobbant a vízbe, jobban kellett koncentrálnia. Újra mozdulatlanul figyelt egy vörös kövön meglapulva. Valami világító szitakötő szerű rovar szállt el mellette. Arra már ügyesen lecsapott: nyelvével körbefonta, majd egy szempillantás alatt lenyelte széles pofájában. Jól esett neki, mosolygott.

A tó tükrében megpillantotta magát. Visszahőkölt a látványtól, olyan ronda volt. A gyerekeire gondolt. „Micsoda szégyen. Még jó, hogy nem látják így az apjukat. Mondjuk az sem lehetett semmi, hogy egy nyüzsgő teázóban, egy szeparéban, egy nőn, lehúzott gatyával találtak rám holtan… Vajon ezt, hogy magyarázta ki az anyjuk? És Vera a férjének?” – régmúlt emberi bűnein gondolkodott, miközben leste magát a tükörképben.

Hirtelen valami nehezet érzett a hátán. Megijedt. Aztán meglátott egy békafejet az övé fölött: rámászott egy másik varangy! „Ne-ne-ne-ne! Húzz el innen rólam, te rohadék!” – gondolta András, de a torkából csak ijedt brekegés jött ki. A másik lelkesen válaszolt neki békanyelven, valami olyasmit mondhatott, hogy „Én is nagyon kívánlak!” Erősen átölelte, az emberlelkű állattestű alig kapott levegőt. „Nem elég, hogy egy varangy alakjában tértem magamhoz, ráadásul lánybékaként! Ezt nem hiszem el! Most tényleg az fog történni? Meg fog kettyinteni ez a perverz varangy? Nekem annyi, kérlek, semmisüljön meg ez az átok, ébredjek már fel, mert ennek így nagyon rossz vége lesz!”

András nem tudhatta, de ez a jelenség – szerencséjére – az amplexus volt, ami nem járt behatolással: ez az úgynevezett „álpárzás” volt, vagyis a hímvarangy csak erősen ölelte, nem eresztette, amíg a nőstény le nem tette a petéit, és azokat kívülről meg nem termékenyítette. Az erős szorítástól viszont moccanni sem bírt, pedig még mindig éhség gyötörte, és azt is nehezen emésztette meg, hogy a lelke egy férfi emberé, a teste nem csak hogy egy békáé, de egy nőstényé. Furcsa érzések járták át, mikor kipotyogtatta magából petéit, miközben egy undorító, másik csúszós test nekitámaszkodott hangosan kuruttyolva a fülébe. Nem értette a békanyelvet, de biztos volt benne, hogy valami „disznóságokról” brekegett neki az a megátalkodott. „Végezzünk már ezzel az egész procedúrával, lassan leszakad a hátam ettől a pasastól. Hogy hajtogatja a magáét, de sok mondanivalója van ennek szex közben. Vagy mi ez.”

Andrásnak mázlija volt, nem egy olyan békanembe született, ahol behatolással történt a szaporodás, és az amplexus sem tartott napokon keresztül, csupán pár órán át kellett elviselnie, míg hős szerelme a derekánál szorongatja. Végül tehát, furcsa, bizsergető érzéseket követően kicsusszantak belőle petéi, melyeket kívülről a hím a spermájával megtermékenyített, majd onnantól szétvált a család: a szülők teste elszakadt egymástól, mentek a maguk útjára, az ebihalak pedig szépen fejlődtek tovább a vízben. András kissé sokkos állapotban úszott el, minél távolabb a többi béka kuruttyolásától. Nem akart több ilyen kalandot, elege lett. Mintha ki akart volna úszni a világ végére, rendíthetetlenül tempózott a tó másik felére. Fáradt lett, kis teste alig bírta szusszal. Pirkadt. Az ég gyönyörű pompába öltözött. András keresett egy biztonságos levelet, és csak bámulta a csodálatos látványt. Furcsa volt, a Nap körül kékes fény derengett, míg az égbolt többi része halvány pirosban izzott. „Nem a Földön vagyok, az már biztos. De mégis, hol a fenében?” – tűnődött.

Aztán egy döbbenetes dolog történt. Békafüle ismerős hangokat hallott meg. Emberi beszédet! Azt hitte, képzelődik, hogy már elment az esze a sok elképesztő fordulat után, melyeken keresztülment az utóbbi éjszakán. De nem! Valóban, egy emberi hang erősödött, méghozzá egy ismerős, lágy. „Veronika! Veronika az!” – András békaszíve nagyot dobbant, férfiagyát ugyanaz a vágy öntötte el, mint mikor titokban találkozott a vörös ruhás nővel. Rohamtempóban úszott ki a partra, miközben fülében csengtek az ismerős csilingelő dallamok, melyeket még nem tudott kivenni értelmes szavakká. De felismerte, kitől jönnek, és végre újra érezte, hogy van értelme annak, hogy él. Mindegy is a teste, annak méretei, a lényeg, hogy lélegzett és hallott.

A tópart ezen a részen sziklásabb volt, híján volt fákkal. A vörös köveken kifejezetten melege lett Andrásnak, mégis kijött a vízből, hogy láthassa a közeledő tüneményt. A nő hosszú, fekete-piros szőrmés kabátban érkezett, az arca valóban kísértetiesen Veráéra hasonlított, de egyértelműen, nem ő volt az. Egy vödör volt a kezében, szórakozottan mártotta bele a tó vízébe. András előbújt a kő mögül, és határozottan ugrált hozzá. Közel merészkedett, szinte a lábához. A nő, miután teleöntötte a körülbelül tíz literes vödrét, sarkon fordult, és majdnem rátaposott a bátor kis varangyra, aki torkaszakadtából kuruttyolni kezdett. Az ember megijedt, sikoltott egy nagyot, elejtette amit a kezében cipelt, a víz kifolyt. Aztán a félelmét felváltotta a nevetése:

– Jaj, csak egy béka! De aranyos vagy! Jól rám hoztad a frászt te kis bestia! – mosolyogva hajolt le hozzá – Te aztán egy megtermett példány vagy hallod-e. Jó vastag a bőröd, mondjuk itt a Marson hideg is van, szóval megértem, hogy nagyobb hájjal és külső védőréteggel rendelkezel, mint földi társaid! – a nő angolra hajazó nyelven beszélt, a varangy nagyjából megértette mondandóját. Andrásban meg is hűlt a békavér: „Te jó ég! Nem elég, hogy varangy lettem, és ráadásul nőstény, még csak nem is a Földön, hanem a Marson élek. Most már világos, miért volt olyan más, szokatlan az égbolt és a pirkadati jelenség. Csak tudnám már meg, mit keresek itt, és amúgy mi ez az egész. Ez a nő viszont elég helyes. Hátha segít nekem kimenekülni a tó fogságából és kicsit barátságosabb környezetbe kerülni! Valahogy el kéne bűvölnöm, hogy házi kedvencnek fogadjon.”

A nő érdeklődve figyelte a kis állatot, akire bukkant. Furcsállta, hogy nem szökik el előle, sőt, mintha a béka is stírölné nagy güzüszemeivel.

– Hát te aztán egy bátor kis lény vagy, meg kell hagyni! Biztos még nem találkoztál emberrel, emiatt nem félsz tőlem. De ha szeretnéd tudni, te kis oktalan, bizony mi nagyon veszélyesek vagyunk ám rád nézve. Amúgy sejtelmem sincs, mit keresel itt, a társaidtól ilyen nagyon messze, így bajod eshet, ezt nem hagyhatom! – a marslakó nő gyengéden a kezébe vette Andrást, aki finoman rálapult a tenyerére. Egy hirtelen mozdulattal kiöltötte érdes hosszú nyelvét, végig nyalta vele az emberi ujjakat, mely a tulajdonosát igencsak csiklandozta:
– Jaj, de cuki vagy, hihi, ne csináld, ez nagyon furi érzés! – kacagott fel, majdnem eldobva a kis állatot.

András ijedten hagyta abba a nyalakodást. Nagy güzüszemével próbált aranyosan feltekinteni az emberre, aki most a túlélést jelentette a számára: „Ne vigyél vissza a többiekhez!” – kérlelte, de ezt persze a nő nem érthette meg. A marslakó jóval gyorsabban haladt a tó partján, mint ahogy András úszott, így pár perc alatt visszatértek a fák ölelte, árnyékos békaparadicsomhoz, ahonnan szegény emberi lélekkel megáldott varangy még az imént hanyatt-homlok menekült. A nő gyengéden helyezte le az egyik lapulevélre:

– Így ni! Most már otthon vagy, biztonságban a társaiddal. Amúgy Sarah vagyok, az első marslakók egyike, örülök, hogy megismerkedtünk. Te egy nem régen kialakult békanem egy csinos kis példánya vagy. Jól elszaporodtatok, nincs nagyon természetes ellenségetek egyelőre. Sajnos számíthattok lassan az irtásotokra is, majd onnantól kezdve már jobban fogsz félni az emberektől. – motyogott magában a nő, talán maga sem tudta, miért kezdett el csevegni egy békához, de valahogy olyan értelmesen nézett az vissza rá. – Gyönyörű szemeid vannak, ugye tudod? Olyan intelligens tekinteted van, esküszöm azt érzem, érted, mit mondok! – finoman, a mutatóujjával megsimította András kobakját, mire a békalány lecsukta a szemét, és hálásan brekegett hozzá – Ez tetszik? De édes vagy, hát akkor kapsz még egy kis simogatást!

Úgy negyedórát becézgette, kedveskedett az állatkának Sarah, közben nagyokat nevetett, mert a varangy mindenfajta mutatványt produkált. A legjobban az tetszett az embernek, mikor a béka a hátára feküdt, mondván, kér egy kis vakargatást a pocakjára is. Sarah érdekesnek találta, hogy csak ez az egy példány volt ilyen barátságos, másik egyed nem ment oda hozzá, sőt, a többiek messze bemenekültek előle a tóba.

A marslakó aztán észbe kapott: neki a mai reggeli feladata a vízhordás volt, és mivel a vödröt széttörte, mikor a békától való ijedtében eldobta azt, jobbnak látta, ha siet vissza a kolóniába, hogy egy új eszközzel cipelje a többieknek haza a megígért édesvizet. Anélkül ugyanis megállt az élet a kis közösségben, se inni, se mosni, se mosakodni, se főzni, se locsolni, gyakorlatilag semmit nem tudnak az éltető erő nélkül. Fájó szívvel tápászkodott fel új kis barátja mellől, majd rohanni kezdett a falu felé.

A telepesek csak pár éve költöztek a Marsra. Az oxigént termelő légköri buborék új találmány volt, kísérleti jelleggel hozták létre egy tíz kilométeres sugarú körben, félgömb alakban, a Mars felszínén, melynek közepén helyezkedett el a település házakkal, terményekkel, állatokkal és a közeli tóval, melyből az édesvizet nyerték. A barlanglakások egyszobás bungalók voltak kőépítményekből, az életben maradáshoz legszükségesebb eszközökkel ellátva. A kolónia lakói önkéntesekből állt. Sarah egyedül érkezett, egy szerelmi csalódás után menekült a földi léttől. Azt hitte, a Marson nyugta lesz, a kis közösség jót fog tenni lelkivilágának és persze a felejtésnek. Alapvetően igaza lett, bejöttek a számításai. A telepesek jelleme kétféle volt: vagy szintén menekültek valami elől, és zárkózott életet éltek – akárcsak ő –, vagy vállalkozó kedvű, kockázatkedvelő emberek voltak, akik általában családostul érkeztek, így aztán ők sem zavarták a köreit.

Sarah imádta a kolónia gyermekeit. Mind tiszta lelkű, őszinte kölkök voltak, a szerény körülmények pedig kevésbé tették őket elkényeztetetté, mint földi társaikat. Szerette őket tanítgatni a helyi iskolában, melybe délelőttönként jártak a fiatalok. Nem bonyolították túl: két korosztályra bontva oktatták őket, a kicsik csoportjába az alsósok tartoztak, nekik az alapokat, az írást, olvasást, számolást verték a fejükbe, míg a nagyokéba a felsősök jártak, ők már extrémebb tantárgyakkal – mint a környezet, a történelem – ismerkedtek.

Sarah a béka-találkozástól feldobódva, vidáman fordult be a központi raktárépületbe, ahol minden szükséges holmit tároltak. Itt talált két, vállra helyezhető vödröt, melyek kisebbek voltak annál, mint amit eltört, de legalább könnyebbek is. Kicsit több kört kell majd tennie a tóhoz, de sebaj. Felpakolva lépett ki az épületből, ahol beleütközött egy másik fiatal, egyedülálló felnőttbe, Johnba.

– Hoppsza, elnézést, majdnem neked mentem! – szabadkozott a nő, de természetesen a férfi is bocsánatot kért:
– Nem, nem, én voltam figyelmetlen, nem hittem volna, hogy jöhet valaki. Rád pláne nem számítottam. Mintha korábban láttalak volna kimenni a tóhoz egy vödörrel. Ma te vagy a soros az édesvízzel, nem? Kicsit késő most nekiindulnod, nem gondolod?
– Ah, képzeld, megijedtem egy cuki békától a parton, elhajítottam a nagy vödröt, az széttört, mehetek újabb körökre. Remélem, megteszem az utat, mire Kate felébred, tudod, milyen morcos, ha reggelente hiányzik valami a főzéséhez…
– De még mennyire… És ha a főszakácsnak rossz a kedve, akkor az egész kolóniának. – vigyorgott John bólogatva – Segíthetek a víz hurcolásában? Együtt gyorsabban végzünk.

Sarah hálásan bólogatott. Elindultak hát ketten a vörös, kietlen sziklás úton. Fa egyedül a tó egyik partján tudott életben maradni, ott, ahol András is magához tért békatestében, amúgy kietlen, kopár felszíne volt a Marsnak. Szótlanul haladtak egymás mellett, a két fiatal tetszett egymásnak, de mindkettő lelke annyit sérült rövid életük során, hogy egyikük sem mert komolyabban kezdeményezni a másik felé. Amióta a vörös bolygóra költöztek, csak kerülgették egymást, flörtölgettek, de semmi érdemi kapcsolat nem alakult ki közöttük.

John végül vigyorogva kérdezte a másiktól:
– Szóval egy varangy? Az ijesztett meg?
– De halálra rémültem John! Ne nevess, ez nem vicces!
– Oké, oké, bocs. Elfeledkeztem a marsi gonosz, vérszomjas békákról, akik nekiesnek a torkodnak és kiszívják a véred! – cukkolta a férfi szemtelenül a nőt.
– Haha roppant vicces. Amúgy… Furcsa volt ez a kis állatka. Képzeld, olyan érzésem volt, mintha értene engem, amiket beszéltem hozzá. Komolyan, teljesen intelligensen nézett rám a kigúvadó szemével. És roppant barátságos is volt. A társai mind beúsztak a vízbe, messze tőlem, ez meg odajött, a tenyerembe vehettem, és szétnyalta az ujjaimat, meg mindenfajta módon hagyta, hogy simogassam. Mint egy kutya, kifeküdt, és amikor vakarásztam kéjesen brekegett, mint aki élvezi.
– Nahát, ez tényleg döbbenet! Szívesen megvizsgálnám azt a békát! – tűnődött el John.
– Na, a te kezedbe nem adnám, előbb-utóbb kipreparálnád az agyát, hogy úgy kísérletezz vele. Ti tudósok borzasztóan tudtok viselkedni a tudomány előhaladása érdekében.
– Nem tagadom, Sarah. De csak így tud a világ előre haladni. A kíváncsiság, az ész és a kegyetlen bánásmód háromszöge elengedhetetlen az emberiség fejlődése szempontjából.
– Sajnos igazad lehet.
– Amúgy, csak hogy lásd, mekkora a szívem, elárulom neked, hogy hamarosan békairtást szerveznek a tóhoz. Túlszaporodtak a telep vezetője szerint, muszáj kezdeni valamit velük, mert ez a vízminőség romlásához vezet hosszú távon. Talán megmenthetnénk a te kis békádat, mielőtt hozzálátnak az akcióhoz.

Sarah hálás volt a férfinak, hogy elárulta a vezető tervét. A vízhordás után visszatértek oda, ahol a kis kedvencét hagyta. Láss csodát, nem kellett sokáig várakozniuk, a barátságos varangy gyorsan megjelent előttük, ugyanazzal az értelmes tekintettel ugrált oda Sarah lábához, mint ahogy otthagyta. A nő lehajolt hozzá, nyitott tenyérrel feléje nyúlt. Andrásnak pedig több sem kellett, belehuppant a puha kézbe, érdes nyelvével újra nyalintott, és hálásan brekegett. „Ez az, vigyél haza magadhoz!” – a varangy kívánsága teljesült, Sarah finoman beletette egy vízzel megtöltött nagyobb dunsztosüvegbe, majd az otthonába szállította.

A marslakó nő háza egy félgömb alakú, leginkább barlangra emlékeztető kis lakás volt. Egy mini sparheltből és kisebb kőpultból állt a konyhája, melynél függönnyel volt leválasztva a kamra. Az egyik sarokban helyezkedett el a szőrös plédekkel letakart matracos ágy, középen volt egy kör alakú asztal, mely a kempingszékekkel együtt alkotta az étkezőt. Ennyi volt a bútorzat. A kicsiny ház fűtését András számára ismeretlen technológiával oldották meg, de valamilyen marsi kőzet égetéséből származhatott a falu szélén található hőerőműből. A település lakói serényen dolgoztak, mindenkinek megvolt a maga feladata, az erőműben nagyjából a lakosság fele munkálkodott, míg a másik fele az élelmet biztosította, és voltak néhányan – mint ahogy a kis gazdája is – akik egyéb szolgálatot teljesítettek, mint a gyermekek tanítása, eladás, gyógyítás, kutatás. Szórakozási lehetőség nem nagyon volt a telepeseknek, bárt, kocsmát direkt nem is alakítottak itt ki, alkoholhoz nem lehetett jutni. A józanság, a munka mindenekelőtt volt. Lazítás gyanánt heti egyszer, méghozzá vasárnaponként délelőtt összegyűltek a főtéren található, kissé díszesebb épületben, és megvitatták a falu ügyeit. Erre a gyermekek nem jöttek el, nekik szabad játék volt a program addig egy-egy felnőtt felügyeletével. Azon a vasárnapon pont Sarah volt a vigyázó, emiatt nem értesült a közgyűlésen elhangzott tervekről, mint például a békairtásról, és bár barátnője – a főszakács Kate – beszámolt a fontosabb beszédtémákról, ezt a mozzanatot kihagyta, elfelejtette a kis állatok ügyét. Emiatt érte meglepetésként a tanárnőt, hogy a tóparton ilyet tervezett a városvezetés. Miután összebarátkozott Andrással, teljes mellszélességgel próbálta védeni a kicsiny állatokat, és más megoldás kitalálását szorgalmazta az irtás helyett. De minden ötlete (egy másik tó kialakítása, ahová a varangy-családokat át lehetne telepíteni) ellenállásba ütközött, az emberek többsége undorodott már a sok nyálkás kétéltűtől. A békák természetes ellenségének idetelepítése, mint például a madaraké, a kevés fa miatt szintén nem volt opció. Más, nagyobb állatfaj hamar kipusztult volna a Marson. Szóval nem volt mit tenni, bele kellett törődnie, hogy a kis kedvencén kívül a többséget befogják és leölik. Talán, ha a vörös bolygó nagyobb területén, nagyobb levegőburkot tudnak majd létrehozni a jövőben, nagyobb lesz az esély is több fajta földi állat áttelepítésére, és akkor majd a természetes szelekció megoldja a túlszaporodás problémakörét. Hogy a békák és a rovarok amúgy miként kerültek a telephelyre? A válasz egyszerű: kísérleti kutatások folytak a faluban, ahhoz kellettek alanyok, és a békák megfelelő fajnak bizonyultak. Azért viták folytak azzal kapcsolatban, hogy erre a feladatra mely állatok a legoptimálisabbak. Gondolkodtak még a patkányokon és egereken, de azok túlszaporodása már veszélyesnek tűnt a kolónia számára. A békák irtása egyszerűbb is volt. Ráadásul a betegségek terjesztése sem volt annyira jellemző rájuk, mint a rágcsálókra.

2123. október 17.– 2124. április 17-ig, Idill a Marson

Sarah könnycseppek kíséretében nézte az ablakából, amikor John és csapata nekiindult a varangy-vadászatnak. A kezébe vette kis kedvencét, cirógatta:

– Szegénykém, most fog meghalni a családod nagy része. De téged megvédelek! Mit szólnál egy szebb otthonhoz, mint ez a dunsztos üveg?

András bólogatva brekegett, Sarah nagyot vidult ezen, nem is sejtette, hogy az állat valóban érti, mit kérdezett tőle. A Központi Raktárból elcipelt egy Földről hozott, kiszuperált akváriumot. Beletett az aljára kis vörös köveket, homokot, pár korallt beleültetett, majd feltöltötte vízzel, éppen annyival, hogy a békája el tudjon benne merülni. Az ágya melletti éjjeli szekrénykéjére helyezte, kislámpával világította meg kedvence lakóhelyét. A békaeledelt egy vízhatlan dobozban tárolta. A tóparton gyűjtötte be a sok rovart (lepkéket, csigákat, csúszómászókat), melyeket haláluk után kiszárított a napon. Ezeket szórta az akváriumba, András pedig hálásan habzsolta be őket, ugyanis már nagyon éhes volt.

Teltek-múltak a napok, az etetésen és vízcserén kívül Sarah gyakran foglalkozott a kis állatával: simogatta, apportírozta, akár csak egy kutyát. A legélvezetesebb időtöltése – bár ilyenkor kissé aggódott önnön elméje épsége felől – a házi kedvencével való beszélgetés volt. Kiöntötte neki a szívét, szinte naponta. Mesélt a munkájáról, a gyerekek csintalanságairól, a tanítás nehézségeiről, de beszélt régmúlt lelki fájdalmairól, arról, hogy miként csalták meg, és törték össze végleg a szívét, hogy már képtelen bízni a férfiakban, és úgy általában csalódott az emberekben. Mindezt András megértően hallgatta végig, és érdekes módon képes volt empatizálni a nővel. Sokszor jutott eszébe a felesége, hogy előző életében ő is ezt művelte gyermekei anyjával, és a bűnbánat néha felemésztette. Nem tudott már jóvátételt tenni, de ennek a Vera-hasonmásnak fel tudta dobni a napját kedveskedésével és odaforduló figyelmével. Sarah a gyerekkoráról is mesélt, annak szép és traumatikus vonatkozásairól is. Egyetlen téma volt, ami bosszantotta Andrást, ha szóba került. Az pedig John volt, és a róla való ábrándozás. „Az a baromi szerencsés fickó, aki nem vesz észre semmit, hogy egy ilyen gyönyörűséges tünemény odavan érte, és nem bír férfi lenni, és a tettek mezejére lépni. Kár, hogy nem az ő bőrébe születtem újjá, már tutira az ágyamba hurcoltam volna ezt a szépséges nőt.” – igen, a békatestbe zárt férfi lelke sokat ábrándozott a gazdájáról. Mély, valódi szeretet alakult ki iránta, bekebelezte ez az érzelem. Más volt, mint az eddigiek, másként szerette a marslakót, mint az előző életében a feleségét, vagy akár Verát. A gyermekei anyjával inkább érdekszövetséget kötött, és az élet nehézségei ellen küzdött vállvetve, amiatt ragaszkodott hozzá. Biztonságot adott számára az a kapcsolat. Míg Veránál a szexuális izgalom, a vak vágy volt a lángoló szerelem egyetlen mozgatórugója. Míg Sarah lelkét a „beszélgetéseik” alatt tökéletesen kiismerte, és bár egy nőstény varangy testébe volt zárva, mégis vágyakozott rá, igen erőteljesen. Pár hónap alatt akkora szerelem alakult ki a nő irányába, akár csak Veránál, éjjel-nappal, minden percben a Sarah-val történő szeretkezésről ábrándozott. Persze emberi alakban, méghozzá a „régi” Andrásként szerepelt ezekben az álmokban. A nő néha észrevette, hogy kis békája fejben éppen elkalandozik, ráérzett, mikor nagy güzü szemével a szokásosnál is jobban bámulja őt, és ilyenkor mindig megjegyezte, hogy milyen nagyon „cuki”. András ettől olvadozott, és még szorosabb lett a kötődése a nő felé. Bizsergető, remegő érzés fogta el, akárhányszor belépett az ajtón, és az öröm mámorában úszott, amikor foglalkozott vele. Imádta hallgatni, amikor beszélt, elalélt, mikor megérintette. Teljesen belezúgott, békateste minden kis porcikáját elárasztotta a végtelen szerelem érzése. Jó volt, hogy csak hallgathatta, nem bánta, hogy nem tudta kommentálni a nő lelki áradatát, mert minden olyan tökéletes volt benne, ehhez már úgysem tudott volna ő mit hozzátenni. A másik létezése csodás volt, az ő rút varangyélete pedig – azt érezte – arra teremtődött, hogy némán ámulhassa a tüneményt, érintések, ölelések, férfi emberi agresszió nélkül, átszellemülten váljék eggyé a szeretet tárgyával, aki nincs is tudatában eme őszinte, színtiszta rajongásnak.

Egyetlen gondja volt, és az John. Az a pasas beleköpött a levesébe, elvonta szerelme figyelmét róla, egyre nagyobb teret hódítva Sarah szívében.

2124. április 18., A veszélyes románc kezdete

Kedd este volt, amikor szokatlan módon kopogtak a tanárnő ajtaján. Már lefekvéshez készülődött a gazdája, hosszú hálóingben, kócosan, kifejezetten szexin nyitotta ki a bejáratot. Ki más állt volna ott? John volt az. Látszott a zavar a férfi arcán, szégyenlősen kapirgálta lábával a padlót. „Nyögd már ki te megátalkodott, minek zavarsz itt éjnek évadján?” – dühöngött András hangosan kuruttyolva.

– Ez nem kedvel engem! – állapította meg John vigyorogva, miközben beljebb lépett a lakásba, bár senki nem invitálta – Tényleg, adtál már a kisasszonynak nevet?

„Menj már a francba te gyökér! Már kezdtem elfelejteni, hogy nőstény varangy vagyok!” – brekegett még erőteljesebben András.

– Huh, tényleg, mintha haragudna rád. Elképzelhető, hogy féltékeny, mint ahogy a kutyák tudnak a gazdijukra? Olyan érdekes, néha azt érzem, pont olyan, mint egy hűséges eb. Nagyjából annyi mindent tud megtenni, és esküszöm, érti, miket magyarázok neki, olyan hatásosan kuruttyol hozzá, mintha válaszolgatna. És nézd, azok a szemek! Hát nem kifejező a tekintete?
– Őszintén, Sarah? Nekem nem jön be ez a brekegő, nyálas kis izé. Kölcsönös az ellenszenv.

„Ó, hogy rohadjál meg, még mennyire, hogy kölcsönös! De kettőnk közül nem én vagyok a ragacsos izé.” – kommentálta most már kifejezetten agresszív hangnemben a sértődött emberi lelkű állat.

– Haha, ez nem lehet igaz, ez tényleg mindent ért! – a gúnyos mosoly John arcán hirtelen Sarah számára is ellenszenvessé tette a férfit, de amilyen gyorsan jött ez a negatív érzés, olyan gyorsan suhant tova szívében.
– Még nem adtam neki nevet. Csak simán Békucinak szólítom. Amúgy miért jöttél ilyen későn? Csak nincs valami gond?
– Ja, hogy miért is jöttem … Hát … Izé… Sarah. Volna kedved vasárnap délután egy kis időt együtt tölteni velem?
– Hol? És minek? – a nőnek fogalma sem volt róla, miért hagyták el ilyen kérdések a száját. Talán meglepődött, és amiatt felejtette el az udvarias választ, a sima „Igen.”-t. Miután már kimondta, nem tudta visszaszívni, pedig anyja intő szavai visszhangoztak a fülében: „Édes lányom, ilyeneket nem illik ebben a helyzetben! Olyan akadékoskodó!”
– Mondjuk a tónál? És hogy minek? Hát, hogy jobban megismerjük egymást? Már csak ha akarod. Illetve, ha szeretnéd. Ha érdekellek, vagy ilyesmi.
– Igen, persze, szívesen. Készítek majd pár szendvicset, a kajával ne bajlódj! – Sarah idegesen a hajával bíbelődött, mire John szexisen elmosolyodott. Érezte, hogy megvan a kislány. Magabiztosan lépdelt kifelé, jó éjszakát kívánt, majd a nő orcájára adott két gyengéd puszival búcsúzott.

Miután csukódott az ajtó, Sarah szinte kikelt magából boldogságában. Mint egy tini, ugrálni kezdett, sikítozott örömében.

– Hallod Békuci, hallod, hogy mi történt? Meg-hí-vott! Hihetetlen, jesszus, de tetszik! Mit vegyek fel vasárnap? – a hangvétele hirtelen aggódóvá vált, és még kedd este kipakolta az egész szekrényét, hogy egy viszonylag csinosabb darabot keressen az öt nappal későbbi randira.

„Kész, ez megőrült!” – konstatálta András, miután a nő felpróbálta az összes számításba jöhető darabot, és kétségbeesve rogyott a padlóra sírva, hogy egyik gönce sem megfelelő – „Talán menjél, és vásárolj valami szexi cuccot az éjszaka közepén a marsi ruhaboltban, te eszement liba!” – ezen gondolatokra aztán rögtön el is szégyellte magát a férfilelke. Szíve királynője csupán vágyakozással volt tele a buta John iránt. Nem tehetett róla, hogy kicsit elment az esze, valahol ez természetes folyamat, és inkább segítenie kellett volna rajta, visszahoznia őt a levegőből a földre… vagyis a Marsra. A lényeg, hogy kizökkenteni ebből a mámoros állapotából, mert iszonyat nagyot fog zuhanni, akárcsak a múltkori szerelmi történetben, sérülni fog. Azt pedig nem akarta, nem akarta, hogy a szeme előtt omoljon össze álmai nője úgy, hogy ő meg semmit nem tett, mert ebben a békatestben képtelen volt bármit is cselekedni.

Ahogy közeledett a vasárnap, Sarah egyre izgatottabb volt és ezzel párhuzamosan egyre gyerekesebben viselkedett. András kívülről figyelhette végig az őrületbe esés stádiumait, kissé magára ismert: ilyen volt ő is anno, mikor a Verával való találkozásra készülődött. Így utólag már bevallotta magának: nem az volt az őszinte érzelem, csupán testi vonzódás, a hormonok ördögi játéka az a köd, ami az agyára szállt akkor. Sarah-ért viszont aggódott, Johnnal kapcsolatban biztos volt a kudarcban, csalódásban.

2124. április 23., A tóparton

A tanárnő valamiért őt is vitte a randira. Betette a dunsztos üvegbe, amiben hazaszállította, kis vízzel töltötte meg, a tetőt késsel kilyukasztotta, hogy kedvence levegőhöz jusson. Ő maga egy barna szőrmés, derékon övvel összehúzott térdig érő kabátot és fekete magassarkú, illetve -szárú csizmát húzott. A haját szabadon hagyta, sapkát nem húzott, pedig erősen mínusz fokok voltak odakint, de úgy hitte, mindegyik szörnyen mutatott rajta. A józan esze felett a divat nyert az esetleges megfázás kockázata mellett. John sötét nadrágban, pufi dzsekiben és szövetsapkában jelent meg az ajtóban, neki jól állt a fejfedő. A férfi lovagiasan átvette a szendvicsekkel megrakott kosarat Sarah-tól, majd humorosan úgy tett, mintha leszakadna a karja a csomagtól:

– Huh, ezt aztán megraktad finomsággal! – a nő talán kissé túlzásba esve a vicc nagyságán, hahotázásban tört ki, majd felkapva Andrást próbált kecsesen lépdelve menni a tópart felé. John a fák tövében rakta le a cuccot, hozott egy piros, elég melegnek tűnő, hálózsákszerű takarót is, melyet akkurátusan elterített a kosár mellé. Letelepedett rá, majd intett a kezével, hogy a nő mellé ülhet. Sarah nem volt rest, Békucit a sarokra helyezte, majd bájosan a kutatóra emelte a tekintetét, miközben elhelyezkedett mellé a pokrócon. Hideg volt, mégis a melegség járta át a nőt. John levette a sapkáját, mosolyogva a másik fejére húzta:
– Parancsolj, így sokkal jobb, nem igaz? – a szexi vigyor elvette Sarah utolsó csepp józan eszét is, és gyakorlatilag ő esett neki a férfinek.

Vadul csókolóztak. András szíve pedig meghasadt. Bámulta az üvegen keresztül a jelenetet, amint álmai asszonyának legintimebb testrészét felfedi az a féreg, és mintha egy időkapun keresztül a tükörbe nézett volna vissza: látta saját magát a teázóban, ahogy felrángatta Vera ruhájának szoknyarészét, ahogy félretolta a kis bugyikáját, és ahogy felajzott állapotban belehatolt … John a hidegre való tekintettel csak a kabát alját gombolta ki, és úgy furakodott közel, csupán a nadrágja sliccét lehúzva … András nem tudott nem odanézni, látta az aktus minden mozzanatát, és keserédesen konstatálta, hogy Sarah-nak valószínűleg jól estek John mozdulatai. A békatestű szerelmes nem csalódott rajongása tárgyában: a tünemény apró sóhajtások közepette, nőiesen hódolt az élvezeteknek, nem sikítozott, csak finoman adta tudtára partnerének, hogy átlépett azon a bizonyos ponton… Bár békatestben volt, mégis a szeméből emberi könnyek csordultak végig. A szíve szorított varangy mellkasában. Olyan szomorú volt, hogy azt hitte, közel van a halálhoz, ahhoz, hogy szó szerint meghasad odabent. Aztán az a féreg John arca is összerándult, a görcsök öröme hullámzott végig testén. András reménykedve leste, hátha ugyanarra a sorsra jut, mint annak idején ő a szeretője felett, de nem. A kutató ugyanis még fiatal volt, és utána elégedetten, és leginkább élve ernyedt el választottja mellett a takarón. Finoman simogatta a pirosló női arcot és hálát rebegett, amiért ilyen közel engedte magához. Biztosította kedvesét arról, hogy még soha nem élt át ilyen csodálatos dolgot senkivel. Nevetgélve álltak neki a szendvicsek elfogyasztásának, bár Sarah szemmel láthatóan nem volt éhes, viszont eszébe jutott kis barátja, finoman a kezébe vette Békucit. Szinte el sem hitte, mikor meglátta, hogy a kis állatka csupa könny.

– Nézd John, ez a varangy sírt! – a tenyerében a kutatóhoz vitte Andrást, aki közelebb hajolva csodálkozva állapította meg:
– Hm. Valóban, csupa víz a szeme körül. És nézd, mintha valóban szomorúan lesne körbe. Lehet, hogy a családját keresi? Vajon felfogja, hogy meghaltak, hogy kiirtottuk őket? Sarah, eddig nem hittem neked, de most már biztos vagyok abban, hogy ez a béka nem sima béka. Ez egy értelmes állat, nagyon is felfogja, mi van körülötte. Tudod, hogy mit jelent ez az egész?
– Értelmesebbek a nem humán élőlények, mint hinnénk?
– Általánosságban? Nem. De egy-egy intelligens példány kifejlődhetett. Itt a Marson, az első szemtanúi lehetünk egy új, értelmes lény mutálódásának. Esetleg, ha odaadnád Békucit, hogy egy– két kísérletet végezzek rajta … Sarah, nagyon megtisztelne. Képzeld el, lehetnék én a felfelfedezője ennek a békanemnek … Híres lennék … Illetve híresek lennénk! Már el is neveztem őket, ezek az intelligens varangyok a docta ranucula– k. Mit gondolsz, jó elnevezés?
– Nem adom a késed alá Békucit. Még mit nem? – Sarah-t hirtelen elöntötte a düh, a legszívesebben lekevert volna egy pofont annak a férfinek, akivel az imént került igen intim viszonyba. Türtőztette magát, viszont mérgesen szedelőzködni kezdett, majd sértődötten elvonult.
– Hé, drágám, ne siess, a szendvicsből még kérnék! – John próbálta humorral visszatartani a nőt, de annak már csak a hátát látta aznap.

2124. április 25., A megbocsátás

Két nap telt el, mikor a kutató újra felkereste Sarah-t. Bocsánatkérően nézett a nőre az ajtóban, engesztelésül a tóparton szedett virággal kedveskedett, pedig elvileg azt tilos volt leszakítani. A férfi kicsiny cserépbe ültette a különleges növényt, hátha úgy tovább él majd, és talán úgy a tanárnő is jobban engesztelődik, mint egy halott bokrétával. Igaza lett, az ajándék hatásos volt, Sarah széles mosollyal engedte be, és a férfi szinte könyörgő esdeklése meghatotta, kiengesztelte, hamar az ágyban kötöttek ki. András újra végignézhette az ágyjelenetet, pedig már reménykedett, hogy Johnt soha többé látnia sem kell. Persze sajnálta is gazdáját, amikor az két napon keresztül sírt neki csalódottan:

– Nem hiszem el, hogy téged kért el tőlem! Most komoly, hogy kés alá akar rakni és kísérletezésbe fogna veled, a kis kedvencemmel? Normális? Mondd meg, az ilyen nem egy pszichopata őrült? Te bólogatsz? – magyarázott Andrásnak, miközben fel-alá járkált a lakásban. Igen, sajnálta Sarah-t, miközben azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy ő ezt megjósolta előre, és még jobb talán, hogy rögtön a kapcsolat elején csalódott, és fény derült a kutató gonosz tulajdonságaira, mint később, amikor már egészen komolyra fordult volna a dolog.

Két nap sírás-rívás után meg beállít a pasas egy cserép gazzal, és minden meg van bocsátva neki? Ezt viszont nehezen tudta megemészteni. Ráadásul a lakásban kellemes meleg volt, így a párocska meztelen állt egymásnak. Sarah csodálatos idomainak látványa szinte megőrjítette, és a végletekig elkeserítette, hogy nem ő az, aki hozzáérhet, aki magáévá teheti testileg-lelkileg. Megint csurogtak a könnyei, miközben olyan izgalmi állapotba is került, hogy békaénje szó szerint lepetézett.

Az egy órás lepedőakrobatika után Sarah kinyúlt az ágyon, és elaludt. John kimászott mellőle, sietősen öltözködött, majd András irányába osont.

– Veled meg mi történt kispajtás? A szex látványára te is beindultál? Azta, te aztán tényleg érted, mi történik körülötted! – suttogta az álnok kutató, majd kivette az állatot kényelmes akváriumából, és beletette a szállítóüvegbe – Bocs Békuci, de most elviszlek anyucitól apucihoz. – azzal kisettenkedett a házból.

A telepen halványan pislákoltak az utcák fényei. Nem volt sok ház, úgy százan laktak a kolónián, nem többen. John a főtérhez közel lakott, egy kicsit nagyobb és kényelmesebb épületben, mint Sarah barlangja volt. Neki volt mikrója és egy függönnyel leválasztott kis laborja is mindenfajta felszereléssel: fémasztallal, bontókésekkel, szikékkel, gyógyszeres szekrénnyel, nagyítókkal, árammal működő mérőkészülékekkel, melyeket még András sosem látott. A kutató feltette az üveggel együtt egy széles polcra, ahol a béka ijedten vette észre, hogy körös– körül volt véve kipreparált, kisebb testű állatokkal. Mind ismeretlen fajta volt a számára, feltételezte, hogy a Marson mutálódott egyedekről lehetett szó. Mindnek dúsabb szőrzete vagy vastagabb bőre volt, mint a földi társaiknak, valószínűleg a marsi hideg időjáráshoz alkalmazkodtak ezek a fajok. John érdeklődve hajolt új szerzeményéhez:

– No, mi van? Beszartál, mi? Látod a többieket, és félsz? Csak nem vagy olyan intelligens és felfogod, hogy mi az a halál? – a vigyora vérfagyasztóra sikerült, András bizonytalanul bólogatott. A kutató nem hitt a szemének:
– Igen, te érted miről vakerálok! Hihetetlen! Jaj, kis barátom, szinte sajnállak a sorsod miatt, de muszáj megvizsgálnom az agyadat! Kápise? Ha nem teszem, nem lesz bizonyíték az okosságodra. – John, mint egy őrült mutogatott a fejére, egyidejűleg tekintette Békucit értelmesnek és együgyűnek.

A kutató aztán nagyot ásított, lekapcsolta a fényt és a sötétben magára hagyta Andrást, akinek a szíve a torkában dobogott. Egyszerűen rettegett. A reménye halványan pislákolt szívében, hogy Sarah egyszer csak megjelenik, és kimenekíti a megszállott tudós karmai közül, de valahol meg nagyon is bizonyosra tudta, hogy ennyi volt, közelít békaléte vége. Nosztalgikusan gondolt vissza emberi mivoltára, az akkori szép földi emlékekre. Milyen rendben is volt akkor! Milyen békés volt az akkori világa. Persze, bosszankodott a munkája miatt, a gyerekek miatt, hogy a felesége rangsorában a végén kullogott, hogy úgy igazán nem törődött vele senki, de mégis … Ehhez a hányattatott sorshoz képest minden álomszép volt emberi múltjában. Szívét lágy szeretet árasztotta el, mikor asszonyára gondolt, mikor az oltár előtt fogadott neki örök hűséget, majd a kínzó vágy öntötte el, mikor a vörös ruhás hódító jutott eszébe. Mindkét nő csodálatos volt, és bár Sarah olyan, mintha a kettőből egyet gyúrtak volna, aki tökéletes, ebben a békalétben csak messziről sóvároghatott a szerelme tárgya iránt. „Az élet igazságtalan” – zárta gondolatmenetét, miközben a sötétben a fáradtságtól beájult az álmok világába.

2124. április 26., A békalét vége

Másnap korán ébredt. A hideg asztalon feküdt háttal, mind a négy lába szorosan ki volt drótozva úgy, hogy mozdulni sem tudott. A szemét elvakította az erős fény, mellyel megvilágította az őrült tudós, aki maszkban hajolt fölé, egészen közel hozzá. Kezeiben szikék villóztak. András békaszíve hevesen kezdett verni. Rettegett.

– Nocsak, felébredt az intelligens alany? A bódító, amit adtam, nem volt elég. Biztosan azért, mert a földi egyedek kisebbek a marsinál, a hideg miatt jó nagy példányokká fejlődtetek – tűnődött hangosan John.

András agyát elborította a félelem, egyre kevésbé értette az emberi szöveget. Kétségbeesett kuruttyolásba fogott, próbálta a fogva tartója empátiáját beindítani minden rendelkezésére álló eszközével. A kérlelő hangján kívül csak kifejező tekintete maradt: kínzójára a kivert kutya szemeivel, sírdogálva hatott. A kutató egy pillanatra meg is torpant a műveletben, amit elkezdett, de aztán kívül rekesztette magán a bűntudat utolsó cseppjeit is, mondván „Ez csak egy mutáns állat, aki nagy pénzeket és hírnevet fog hozni nekem” –, majd bal szikéjével kitámasztott, a jobbal pedig hasított kísérleti alanya hasába. András, ha tudott volna, üvöltött volna, varangyként viszont csak egyre erőtlenebbül brekegett. Nem tudta, milyen csöveket vezetett belé, és azt sem, hogy miért, csak érezte, hogy belülről feszíti a műanyag eszköz. Nem is sejtette, hogy ez csak a bevezető művelet. Utána a fején végzett bemetszést a fölé magasodó szörnyeteg: annyit érzett, hogy szétnyílt bőréből kibuggyan valami lágy szövetféleség. Az lehetett az agya. Ahogy a férfi kaparászott valamit ott a szikével, a szemgolyói annak megfelelően rángtak… A kísérletet, mely egy különleges, új módszerrel az intelligenciahányadosát mérte meg, végül nem élte túl. Csendben halt meg a műtőasztalon, majd felkerült John polcára a többiek közé. Sarah soha nem bocsátotta meg az árulást, hogy Békucit a tudomány nevében ellopta tőle, és a kísérleti műtét alatt megölte, de ez a kutatót nem érdekelte. Híressé és elismertté tette a docta ranucula faj feltalálása.

1923. október 14., Fűszálként a szélben

András elméje sokkos állapotban ébredt tudatára. A műtőasztalon elszenvedett kínzások fájdalmai emlékeiben még éltek, testében már nem. Zavarodottan tekintgetett körbe. Egy mezőn találta magát, nagyon alacsonyan, a földhöz egészen közel tartózkodott: kicsiny lény lehetett, de sejtelme sem volt, hogy micsoda. A Nap vakította, a meleg jólesően áradt szét testében, míg lágy szellő cirógatta minden porcikáját… De pontosan micsoda lett belőle? Nem tudta megállapítani. Jó ötletnek vélte, ha megszólal, talán abból kiderül, hogy milyen hangot képes kipréselni magából. Viszont nem jött ki semmi a torkából. Sőt, olyan érzése volt, mintha be lenne varrva a szája, képtelen volt bármit is mondani, vagy ugatni, vagy nyávogni, vagy rikkantani akár a kismadár. „Bárki, vagy bármi legyek is, néma vagyok. Vagy nem vagyok képes a hangadásra, vagy elvették ezt a képességemet. Még jó, hogy érzékelem a Napot és a szelet. Jó itt lengedezni, de talán, ha teszek pár lépést, kiderül miféle szerzetbe került a tudatom.” – gondolatának megfelelően minden erejét összeszedve próbált mozogni, néhány lépést előre haladni. De nem sikerült. Nem bírt moccanni, és ettől a tehetetlenségtől megijedt. A feltörekvő rettegő érzését könnybe fojtotta volna, de sírni sem tudott. „Egyáltalán képes vagyok bármire is, amit emberi természetem igényelne? Milyen élet ez már megint? Miért nem tudok egyszerűen megszűnni, semmivé válni? Mi ez az egész?”

Körülnézett. Virágok, gyomok, fűszálak, apró rovarok, bogarak. Ezek vették körül. Letekintett magára. Látta karcsú, zöld, szélben hajladozó alakját: fűszál volt. „Egy kicsiny, jelentéktelen növény. Azzá lettem, aki néma, mozgásra képtelen és igazából nem lát, ez csak valami furcsa harmadik érzékelés. Bármikor, bárki letaposhat, védtelen vagyok és örök magányra ítélt. Nem hinném, hogy lehet ennél is rosszabb. Mégis, félek attól, hogy a lelkemet is elvesztem, hogy elmúlok, és ez az egyszerű teremtmény is a létezés jogát veszíti, és akkor tényleg semmi leszek …”

Az érzelmes fűszál aggódó sóhajait messzire fújta a szél. Sokáig hordozta, míg el nem jutott a közeli faluba, egy kereskedő lánya, Beatrice füléhez. A fiatal az éjszaka közepén indult útnak mezítláb szinte öntudatlan állapotban. Arra ment, amerre az érzékei irányították, és mikor eljutott az erdőt követő mező közepére, megtalálta Andrást. Virágokat szedett, majd letépte az emberi lélekkel rendelkező vékonyka fűszálat is. Odahaza vízbe helyezte a csokrot, mely különleges módon, egy évig illatozott. A lány minden nap megcsodálta a színes bokrétát, mesélt neki, becézgette, gondozta. A lakás legszebb pontjára rakta, hogy az egész család láthassa tündöklését.

Beatrice csodaszép, tisztalelkű, vonzó ifjú nő volt, a férfiak sorra jöttek megkérni a kezét. A falu egyik jómódú vállalkozójának fiára egyszer csak az apja igent felelt. A lány nagyon elkeseredett, mivel ő a hentes kisegítőjével már szerelmi kapcsolatba keveredett. De nem volt mit tenni, az apa volt a családfő, és annak kellett történnie, amit ő kiejtett a száján.

Miként közeledett az esküvő időpontja, Beatriceból úgy szállt el lassan az életöröm. A csokra még szép volt a lagzin, de amint elhajította a hajadonoknak, egyszeriben elszáradt és poshadó szagot árasztott magából: a halál illatát hordozta.