XIII.LFP.K-Ha át akar kelni, nyomja meg a gombot
A leszállópálya bizonyos tekintetben emlékeztetett egy hajdanvolt vidéki vasútállomásra: járművek és egyéb közlekedő gépek mellbevágóan tolakodó szaga, és a szállongó, terjengő, mindent ellepő, és ugyanarra a jellegzetes, fülledt színre maszkírozó, tüdőig hatoló finom vörös por a beton repedéseiben, szemcséiben, felszínén, a kiveszejthetetlen növénycsomók szikkadt tövén, az égetően száraz levegőben is rozsdásra rekedt ósdi hangszórók recsegő torkában és az áramvonalas szerelvények többrétegű üvegablakai között, mint egy letűnt kultúra preparátuma, vagy mint az az anyag, ami egy történelmi fényképalbum szépia-árnyalataitól a barlangrajzok porózus vörösesbarnájáig konzerválja mindazt, amit látunk, és azt is, amit már soha többé – gondolta Luc Ventre Defeu, amint – számát se tudta, hány éve már, aznap is végigmérte tekintetével a sivár panorámát, melyet munkahelyének légypöttyös üvegfala nyújthatott. A jövő egyfajta múzeuma ez (de mire gondolok, amikor múzeumra gondolok? – tűnődött Luc, és megdörzsölte táskás szemeit, mint aki rossz álomból riadt fel, de erről tudomást már csak a hátán szerteiramló nyirkosságból, hideg verejtékéből szerez), a jövő múzeuma olyasféle, mint egynémely futurisztikus ifjúsági könyv sokat akaróan patetikus, így hamis optimizmusában giccses, szorongató, propaganda-szagú félelmet szító, tündöklésében is esetlen és nevetséges borítója. Ez hát a jövő, csak megértük valahogy – és bizonyosan mindenki így vélekedett a saját koráról, ami a benne élők és erre rá is eszmélők előtt kellően riasztó és különleges ahhoz, hogy elnagyolt disztópiának tűnjék, amely azonban részleteiben sok szépséget is ígér, és szemlélőjében heves kíváncsiságot ébreszt, valahogy úgy, ahogyan nem tudunk nem odanézni egy nyugtalanító arcra, olyan eseményekre, amelyek mintha nem e valóságba valók volnának, legrosszabb forgatókönyvekre, vagy mikor kívül látszik az, ami belülre való.
Luc Ventre Defeu arca élénkvörösen fénylett a tökéletesen hangszigetelt üveg mögött. Őrhelyéről, állandó készenléti állapotából el nem mozdulhatott, míg műszakja véget nem ért. Ugyan ki hitte volna, hogy a fejlődés nem hozza el mindenki számára a kényelmesebb életet – nyugtázta magában sokadjára is, a keserű gúnyt nem is annyira kizsákmányolóinak, sokkalta inkább naiv reményektől duzzadó, felelőtlen szerenáddal teli szájú fiatal önmagának szánva, de már túl fáradtan ahhoz, hogy annak rendje és módja szerint elkeseredjen, és egész testével a napfény felé fordult. Egyszerre fürdött a késő délután fülledt rozsdaszínében és saját gyöngyöző izzadságában, ami körülbelül úgy ült meg heges arca krátereiben, amilyennek kamaszkora kezdetén az akkor még belakatlan új bolygó mesterséges esők áztatta felszínét képzelte. Gyermeksége derűsen eseménytelen, vagyis inkább eszmélettelen éveire azonban alig emlékezett már. Egy-egy villanás, melyek hol mágnesek módjára azonnal összeugrottak és elválaszthatatlanul össze is tapadtak az őket leíró szavakkal, hol titokban vágyakozó, gátlásos szerelmesekként már-már majdnem bevárták, majd mégis messzire elkerülték egymást. Szülei nádfedeles vályogkunyhója – és a fölötte szüntelenül ott kerengő légi veszedelem kattogó vagy vijjogó hangja, a vegyi fegyverek, a nevükön sosem nevezett begyűjtések, nagy aratások. Ugrás. Sötétség.
Lehetett volna gyöngyhalász, tetőfedő, éppenséggel tájmérnök vagy vegyész is. Volt mit maga mögött hagynia. Az ár, amit meg kellett fizetnie ezért, akkoriban egyenesen életre szóló ajándéknak tetszett. A betöltendő munkakör kétségkívül kínált fejlődési lehetőséget, a szó legszorosabb értelmében. Rá sem ismernének már. Ő sem ismert volna rá önnön magára, mert a folyamatok előrehaladtával egyre kevésbé volt ajánlatos tükörbe néznie. Luc jól tudta: ha egy tükör által szembesítené és kitenné magát vörösen világló arca fényének, azt bizonyosan megbánná utóbb, és ezen azok a kisebb-nagyobb egyenetlenségek sem segítettek volna, melyek a fény hipnotikus erejét megtörhették volna: a rücskös orr, a ráncos szemhéj, a fészkesvirágzatú csokrokban előtüremkedő bibircsókok széles ajkai szögletében, vaskos nyakán, karjain és örökké ragacsos kezén. Tudta, mindez csak rosszabb lesz, ha ez a hol csupán derengő, hol metszően sugárzó fény eléri őt. Nyugtalanságához elégséges, némileg beletörődött, de azért kiszámíthatóan engedelmes lojalitását megtörni mindazonáltal elégtelen mennyiségű információval látták el a munkavédelmi előírások mögött álló, ám így is kellőképp körülményes magyarázatokat illetően. Luc Ventre Defeu évek óta nem látta az arcát. Őt azonban mindenki látta.
Valóban, nap mint nap tekintetek százai érték Luc veresen izzó arcát nyomorúságos és irodának aligha nevezhető, egyetlen üvegfalán át a naptól valósággal kazánná hevülő, fekete fülkéje kontrasztos keretében; az a jóhiszeműség, amely esetleg elhitethette volna vele, hogy a matt falak sötétje is munkavédelmi előírás eredménye, már réges-régen kikopott belőle. De nem is a harag izzott benne, csak a belenyugvó, épphogy parázsló kötelességtudat – és annak fel-felvillanó reménye a kiszámított fényerejű fluoreszcencia fojtó ölelésében, hogy a következő állomáshelye és megbízatása alighanem emberségesebb lesz. Sokáig fog élni.
Mire a szerződés értelmében hazaindulhat, és megmutathatná a családjának, mire vitte – addigra az a család eltűnik a Föld színéről. Kósza hírek fel-felröppentek néha az óvilági kolóniák mind szűkebb területekre szorulásáról, rebesgették, hogy ez és az a törzs kiveszett volna, és ezért az elszármazott utódok felelőssége, ha ez ugyan lehetséges, még nagyobb. Kinek-kinek szíve joga eldönteni, mennyi hitelt ad ezeknek az elmérgesedő nedv módjára szivárgó szóbeszédeknek, és megérzéseire hagyatkozva mennyi hajlandóságot kelt benne ez az érzet egy radikálisabb beavatkozásra. Akárhogy is forgatta, illesztgette magában Luc emlékezete foszlányait, és kísérelte meg újra meg újra mindhiába, hogy szétválogassa magában őket a mesterségesen beültetett, humán donorból átplántált vagy célirányosan generált adatok halmazaitól, melyek jobbára nem pusztán vegyültek emlékképeivel, hanem keretezték, strukturálták őket, s ez észvesztően megnehezítette a folyamatot. Luc azon morfondírozott, az elkülönbözés és különböztetés ösztöne vajon honnan származhat – kétséget kizáróan kívülről érkezett. Valójában semmit sem tehet. Ám, akárhogyan is nézzük – vélelmezte Luc –, fásultsága, pislákoló kötelességtudata és kilátástalan (jobban mondva: nap mint nap pontosan ugyanazzal a kilátással kecsegtető) napjai folyásának vörösen hullámzó medréből fel-felütötte lapos romboid fejét holmi remény, hovatovább olykor, megmaradt merészsége utózöngéjeként: vágy arra, hogy „lehetne ez azért máshogy is”. Olyan ez az egész, mint egy kalandfilm, aminek valahol félúton elvágták a költségvetését, és így hagyja faképnél kisemmizett nézőit, akik annyival többet vártak ennél. Írhatna is akár, de környezete oly ingerszegény, hogy ebből aligha kerekedne épkézláb történet. Rőten, göröngyösen izzó fejében ott volt minden leszálló gép pályájának pontos mása, a barázdák fejen belül és fejen kívül. Ezen agyalt. Ironikus, nem? – pislogott Luc az ellenfényben. – Pedig, ha csak nem tévedek, nemzetségünk – bármit értsek is ez alatt – elméletileg – bármit értsek is ez alatt – felfelé ível. Nemzedékről nemzedékre szálasabbak, daliásabbak. Mindinkább tényezők e világban. Milyen púposak is voltak a szülei! Milyen ólábú minden jobb sorsra érdemes testvére! S az egész atyafiság, bár fel tudna idézni csak egyetlen arcot is… És mégis, mennyi sok minden egyéb fér is egy ekkora fejbe! Csak az az egy nem, hogy mit kezdjen mindezzel, ha méltóságot, élni való életet, azt nem adtak hozzá.
Luc eseménytelen mindennapjaiba a közlekedésfejlesztésért felelős minisztérium pöttyintett el egy eleinte szóra érdemesnek sem látszó, csakugyan légypiszoknyi színfoltocskát. Jelesül azt, hogy a mindezidáig egysávos leszállópályával, avagy kikötővel – mindkettő egyformán anakronisztikusnak hat ám! – párhuzamosan egy újabb, szembetartó sávot létesítettek. Luc izzó arcán patakokban csorgott a verejték, tóvidéket képezett arca gödreiben. De szép is lenne egy tóvidék, egy mocsár, egy folyam deltája túl a vörös porviharon, amely az irdatlan munkagépek telhetetlen fogsorának marásai nyomán szállongott Luc munkahelyének egyre karcosabb üvegfaláig. Egy idő után kényszerszabadságra is küldték – semmit sem látott már, és őt sem láthatták, parázs igyekezete ellenére sem. Az utolsó napokban fizikai rosszullét környékezte, utóbb teljesen hatalmába kerítette. Érezte, hogy benseje tüzel, bőre forró gőzzel párolog, felrepedezik, mint a pergamen. Tehetetlenül forgó szemei előtt megjelent, ahogyan a monstrumok karmai érre hasítanak, és ahogy felszökell a forrás, felmorajlanak az egek, és esők jönnek, nagy, negyvennapos esők, hegycsúcsokat elborító esők, mitologikus célzatú esők, nádból fonott bárkát növesztő esők. Ekkor az izzó vörös por langymeleg iszappá oldódik, amelybe Luc Ventre Defeu nyirkos lapátkezeivel egyszer csak elássa magát. Bármit megadna érte. Odaadná ezért a... fejét. Igen, a fejét, azzal van a legtöbb baj. Az ám, de a fúrás műveletében kulcsfontosságú. Luc, immáron végre odahaza, miután az állomás bioetikai kockázatokért felelős kirendelt ügyeletese némi tüneti kezelésben részesítette, és miután ez utóbbit is sikerült kihevernie, ütközésig húzta mélyzöld hálózsákja villámzárját, és az égvilágon semmi sem érdekelte már. Másnap – miközben viharvert utazóládájának minden zegét-zugát átkutatta, eredménytelenül, egyetlen megmaradt tasak réges-rég lejárt szavatosságú iszappakolás után – egyszer csak eszébe ötlött, hogy ez teljességgel kölcsönös.
Eltelt egy hét, eltelt még egy. Az égen fordultak a holdak, melyeket a hódítás napjaiban kereszteltek át baljós eredeti neveikről valami fellengzős, ámde felejthető titulatúrára, ami a maga módján még fenyegetőbben hatott. Így aztán Luc maga nevezte el a két parányi égitestet, s ezáltal valami kötődés-féle fűzte őket hozzá. Jöttüket várta, s ha letűntek a horizontról, azt naplemente-színű arca vékony mosolyával kísérte. Az egyiket fürgének, kiszámíthatatlannak látta; ez lett Comis. A megfontoltabb pályájú holdat pedig így nevezte magában: Pysmogos. Ez utóbbinak mindennapi monoton útja, formátlan kráteressége egyfajta társra lelt személyében, legalábbis így képzelte.
Aztán egy nap végre visszahívták, éppen mikor már viaskodott benne a visszavágyás a munka megszokott unalmába a még nagyobb ürességből, amelynek viszont időről időre nekiveselkedett, hogy különféle pótcselekvések révén valamelyest mégis belakja. Szedelőzködött tehát, zihálva, szuszogva kaptatott fel a keskeny csigalépcsőn – arra, hogy liftet létesítsenek a toronyforma épületben, évek óta hiába várt, s felötlött benne az a végérvényesen lezárult korszak, a maga soványka, viszonylagos boldogságával, melynek végpontját első ez irányú kérvényének benyújtása fémjelezte. Akkor még várta, hogy észrevételét előbb-utóbb figyelemre méltatják és legalább megfontolás tárgyává teszik. Visszatérése napjának kérészéletű nekibuzdultságában küzdelmesen bár, de még műszakja kezdete előtt sikerült elfoglalnia a posztját. Amint renyhe, kocsonyás tagjaival lehuppant cseppet sem professzionális, mi több, archaikusnak mondható, úgynevezett „nádfonatú” karosszékébe, hogy immáron minden lelkesedést nélkülöző arca beragyoghassa a leszállópályát, meglepetésében hátrahőkölt.
Szemközt, ahol eddig csupán a végtelenbe nyúló vöröses pusztaság terült el, legalábbis azt sejtette, ameddig a szem ellát és tovább, az ő toronytetőn ülő munkakabinjának pontos mását pillantotta meg. És – belekáprázott a szeme, de látványosabban kidülledni még így sem tudott volna – harsogó zöld fényt odaát! Suttogó füzesek zöldjét, korhadó törzsükön az örökifjú moha zöldjét, a víz zöldjét, amelyben bármikor elmerülhet, megszokott rejtőszínét magára öltve, a víz zöldjét, a Föld zöldjét – Luc egyszerre érzett végtelen megnyugvást és sajgó vágyakozás táplálta, zöld vizekkel is olthatatlan szomjúsággal izzó nyugtalanságot, ahogy belekáprázott a szeme az átellenben lévő üvegkabin harsány, eleven-zöld ragyogásába. Megehető, megiható, benne megmártózni való, nedves és eleven, éles levelű szín! És ekkor ki is hunyt. Elkezdődött ugyanakkor Luc Ventre Defeu munkaideje, s így minden erejét a neki rendeltetett leszállópálya felügyeletére és vörös fényével bevilágítására kellett fordítania, hogy jelezze: az út nem szabad. Csakugyan nem az. Bármennyire is hajtja valami elemi és irracionális vágy, hogy megfürdőzzön az alig pár másodpercen át látott, ereje teljében tündöklő, harsogva, ropogósan, édesen zöldellő fényben, amely akár puszta káprázat, a sok-sok vörösség kiváltotta optikai illúzió is lehet. Mégis: vágyott erre a fényre. És amikor megsejdítette a forrását is, annál inkább vágyott rá. Másra sem tudott gondolni egész álló nap, egyre azon törte a fejét, vajon a másik fény forrása kiféle-miféle lehet. Alighanem az ő véréből való. Sorstárs. Ó, de jó lenne látni őt! Szót váltani vele!
Így telt el a nap, soha nem tapasztalt tettvágy és tehetetlenség kettős béklyójában. Amikor szedelőzködni kezdett, kényszeredetten tologatta ide-oda a fonott széket egy darabig, de végül pontosan ugyanoda helyezte vissza, ahol az elmúlt évtizedekben állt; és fényes kopásfoltjaira épp ugyanabban a szögben esett az immár épphogy csak derengő vörös megvilágítás, mint eddig minden egyes napon. S ekkor történt, hogy szemközt újra felvillant az a zöld fény. Nem káprázat hát, hanem valóság! És világított is – egész éjszaka. Egy-egy halványabb pislákolást leszámítva, éppen úgy, ahogy szembenső kollégájánál a maga idején, mikor szabályszerűen leadta kódolt jelzéseit, akárcsak ő. Luc Ventre Defeu pedig megbabonázva meredt arra, amíg csak fel nem kelt a nap. Száraz torkából egyszer csak reszelős krahácsolás tört elő, majd erőtlen, nyöszörgő vinnyogás. Ólmos kialvatlansága fellazította, végül eloldozta megkövesedett gátlásait. Fejében gyermekkori nótája hangzott fel, amelyre annyiszor gyújtott rá a fülledt holdvilágnál, vijjogó légi veszedelemmel, nagy aratással mit sem törődve. Szánalmas, karcos nyikorgás volt ez. De emlék és valóság közt áthatolhatatlan falat emeltek és jótékonyan óvták egyiket a másiktól Luc működésképtelenné sorvadt hallószervei.
A zöld fény végül kihunyt, és Luc rohant is volna le a leszállópálya munkások számára fenntartott keskeny gyalogösvényére, amennyire elzsírosodott, tompa fényöv burkolta végtagjai engedték, azonban időérzéke, ha megszűnni látszott is, nem csalt: nem tudott nem ránézni az órájára és nem volt hová menekülnie azon megingathatatlan tény elől, hogy az átvirrasztott éjszaka minden képtelen bűvölete és tünékeny emlékfolyama után eljött a másnap és az új műszak is vele. Fel-fellobbanó tudata zúgolódott engedelmes teste ellen, amelyet céltudatosan formáltak – akár így is nevezhették volna – kiszámíthatóan világló égi testté, amely alacsony energiaigényű, problémamentesen fenntartható, utánpótlása biztosított, és sugárzásával környezetére nem, csupán önmagára jelent halálos veszélyt, ha áthágja a munkavédelmi szabályok biztonságosnak éppenséggel nem mondható szalagkorlátjait. Alfaj vagy prototípus, ki mondja meg?
Luc Ventre Defeu tisztában volt vele, hogy a szomszéd légiirányító- avagy jelzőtoronyba akkor sem engedik fel, ha valami váratlan oknál fogva sikerülne kitörnie saját kabinjából a zöld fényesség bűvöletes hatósugarának vonzásában. Milyen erős a fénye! Bizonyosan új még – és félig-meddig ugyanazt állítva ezzel – alighanem fiatal is. Érezni, hogy több lelkesedés fűti, mint őt. Vajon ez a tündöklő ragyogás képes-e egyáltalán elegyedni az ő megerőltetetten is fáradt árnyalatú vörös örökmécsesével, lehetséges-e, hogy egyetlen vakító fehér sugárnyalábban egyesüljenek, míg rokon tekintetük találkozik, és elvágott, lezárt, átalakított sorsok azonos gyökeréről beszél? Határozott körvonalú szándékaira árnyak vetültek. Képes-e bármi másra, mint ártani ennek a tiszta lénynek, letörni, beszennyezni, megfertőzni, kiszárítani?
Utánajárunk ennek – gondolta Luc, mert nem tehetett mást. Tehetetlensége kettéágazott kötelességtudatra és az ellenállhatatlan késztetésre, ezek azonban gyötrelmes mód nemhogy kioltották volna, de mind jobban fölerősítették egymást. Ugyan hol kezdjen hozzá? Mit tegyen? – Adjon jeleket, üzenjen, amint nap mint nap más sem történik, mióta már? Azt nem szabad, nem lehet! Hogyan is képzeli, hogy akár csak annyi ideig ne világítson, amíg elkódolja valahogy önkényességében szánandóan értelmetlen, vörös pusztaságba kiáltott szavakként – mit is? Vagyok, ami vagyok? És te ki vagy? Mik vagyunk mi, akik örökké égünk? Jelek, annyi szent. De mit is mondhatna, amivel túlmutatna nyomorult önmagán?
Körkörösen egymásba záruló, egyhelyben tipródó kérdéseire nincs kitől választ várnia. S ha akadna is, akivel emberi szót válthatna, nem akarna-e inkább mégis mindent megőrizni a maga titkaként? Lehetne ez még sokkalta rosszabb is, hogy is ne, miért ne lehetne. Ha nem a legrosszabb, ami a főnökéktől telik. Luc megszédült a belenyilalló, zsibbasztó képzetek súlya alatt. Hányszor, de hányszor hitte már azt, hogy innentől kezdve immáron nincsen, nem lehet semmi vesztenivalója!
S még ha érezni véli is, hogy tömlöce szüntelen szűkül, egyre szűkül körülötte, fájdalmasan húzódik, zihál körülötte a levegő, mintha visszafelé születne meg éppen, meddő töprenkedései értelmetlenül fájdalmas, hasogató vajúdástól környeztetve kívül és belül, még ha így volna is, ugyan miért gondolja, hogy amott annak a másiknak, odaát a messzi zöldben – annak is ez a sorsa? Szenved-e, mint ő, önmagukba beletörő téveszméit szorongatva, ragacsos kezei közül kisikló gerinctelen, áttetsző nyákos anyagú, süllyedő, oldódó, mégis vele együtt lüktető képzetei, ezek a bőr pórusain át-meg átjáró, ozmotikus paraziták vajon őt is épp ugyanígy gyötrik-e? És amint megtudja – ha megtudja – …és nem tehet semmit sem érte? De hiszen rabsorban senyved, az üvegházzal ellentétes, sorvasztó, áporodott sötétben, saját fennen ragyogó fényéből sem meríthetvén vigaszt. Mint egy mesében – bár aligha lesz jó a vége, mit is várhatnánk – mégis, mégis meg kell szabadítania, és fényességes zöld csillagzatát a vörös bolygó kietlen pusztája fölé ereszteni, mint könnyű léggömböt, lédúsan, hersegve esőző zöldalmát, az éretlenül leszaggatott keserves tudás összehúzná Luc széles száját, és, ki tudja, talán így még képes volna mosolyogni is.
* * *
A jármű borzalmas robajjal csapódott az üvegnek, ormótlan tömege vízbe vetett nehéz tárgyként szórta szét csillámló szilánkjait. Az otromba, ólmos test érthetetlen nyugalmat sugárzott volna, amint körülötte egyik pillanatról a másikra elszabadult a káosz, ha lett volna, aki ezt a megdöbbentő kontrasztot figyelmébe fogadja. Az éghető és éghetetlen törmelékhalmok közt szeszélyesen válogattak a fel-felvillanó, tarka tüzek, vegyi eredetű robbanások tagolták mind tovább és tovább, érzékszervbe férő méretű, kategorizálható információvá a felfoghatatlan történéseket, az aprózódás, elkülönbözés és egybeolvadás egymást gerjesztő, aránytalan kilengésekkel ingó változatos hullámalakzataiban hang és fény törmeléke keveredett.
A kiszámíthatatlan lángfoszlányok lidérces játéka közepette, töretlenül az összeomlott tornyok tövében, szaggatott árnyképeket vetítve a vörös por fullasztó függönyére, ott világlott az a kicsiny zöld fény, és Luc követte, hogy forrására leljen.
Egy csöpp levelibéka, rémítően erős fényessége részvétlen koszorújában. Ismeretlen anyagú, szilárd, átlátszó kötelékébe szíjazva, mintha elevenen preparálták volna.
Luc bensejét jeges iszonyat szállta meg, eleinte maga sem tudta, mitől, sejtelmei fokozatosan öltöttek testet, töltötték ki dermesztő bizonyosságukkal minden petyhüdt tagját, emberit és állatit, egészet és csonkát, és illeszkedtek be iszonyatos világképének hézagaiba, csurig öntve a technikai fejlődés utóbbi éveitől való totális elvágottság hiátusait. Ráébredt – rémálmait betetőzve –, mennyi időt, energiát és technikát fecséreltek az ő nyomorult, lényegében semelyik funkcióját sem betöltő testére, melynek kuriózumaiban nemhogy az ő ugyancsak torz és diszfunkcionális elméje, de bárki másé sem lelne vajmi kevés örömet sem.
Kétségbeesetten türemkedett elő, mint sérülés sokkjának zavarosából egy szerv sosem látott felülete, a kézzelfogható és mégis iszonyatos tapintású kérdés: hogyan fejleszthettek ennyit a világítás intenzitásán és pontosságán? Hát úgy, hogy a tudatra, mint rájöttek, még azon a redukált fokon sincsen szükség, mint őnála – gondolhatták – gondolta Luc Ventre Defeu, ha ugyan ő. Bezárták, leszíjazták, mozgásképtelenné tették. Így az engedelmes tudat valójában szükségtelen, és a mintázatok kialakítására irányuló erőfeszítések is tökéletesen okafogyottá válnak.
Csak a szeme forgott, mint a motolla, pislogott, pislákolt még egyet-egyet, állatszeméből azonban nem lehetett sem rémületet, sem meglepetést, sem kérdéseket kiolvasni. Kis teste pihegett, nem tudni, a halálveszedelmet érezve-e, az ösztönös menekülhetnéktől páni félelemben, vagy állandó állapota ez, hogy hihetetlenül erős fényét kibocsássa, s vajon mennyi ideig bírja így? Mikor ég ki ez a gigászi teljesítményű piciny villanyégő? – Hiszen még strapabíróbb típusú és évtizedeken át funkcionáló Mars-polgárt sem kell faragni belőle, ha egyszer ilyen könnyen pótolható!
Megszólította a maga formátlan szavaival.
Úgy tűnt, teljesen függetlenül e szavaktól – és lényegében mindentől már e világon – a kis zöld levelibéka riadalmasan vartyogott, megállás nélkül, szüntelenül, közvetlen kitettségében az idegen vörös fénynek, míg csak erejéből tartott, míg cseppnyi teste el nem ernyedt a foncsorozott üveglapon, amelyre kötözték.
