Linktár

XIII.LFP.H-Casa-Nova küldetése

A mai napnak egy tanulsága van, mégpedig az, hogy bármit is csinálsz, nem járhatsz jól. Az én esetemben ez hatványozottan igaz.

2641-ben járunk. Azt gondolná az ember, hogy az intelligencia ekkorra már mindenkinél felütötte fejét. De legnagyobb sajnálatomra, inkább visszafelé fejlődünk. Az a baj, hogy a mai nemzedék inkább hagyatkozik a mesterséges intelligenciára, mint a saját eszére.

Igyekeztem tisztességes munkát találni a hosszú évek alatt, de nem jött össze. Két lábbal rugdostak ki mindenhonnan, ahol csak próbálkoztam.

Mivel nem volt más lehetőségem, tolvajnak álltam. Őszintén? Nem a legjobb kreditkereseti lehetőség, de a semminél azért mégiscsak jobb.

Reggeltől estig az utcákat járom – ahogy most is –, elcsenek ezt, azt. Ha hagyják, akkor nem ragaszkodhatnak hozzá annyira. Ezzel nyugtatom magam, és ez a technika bejön.

– Elnézést! – megyek neki egy jól szituált szakállas úriembernek.
– Semmi baj, fiú! – ütögeti meg vállamat.

Ez a pillanatnyi érintkezés elég ahhoz, hogy elemeljem zsebtárcáját és lecsatoljam a karóráját.

Könnyed léptekkel haladok előre, a sarkon befordulva előhúzom az imént zsákmányoltakat. Az óra megér, mondjuk úgy, ötszázat, talán. Ha jobb kedve lesz a kereskedőnek, akkor kaphatok érte hatszázötven kreditet is.

A zsebtárcában pár apró, illetve még úgy száz kredit lehet. Kihalászom, majd eldobom, nincs rá szükségem. Az iratokat benne hagytam, majd leadják a hivatalos szerveknek.

A kolóniát körülvevő burok villódzni kezd a savas esőcseppeknek köszönhetően. – Ideje hazamenni! – Ilyenkor jobb szeretek otthon lenni, fő a biztonság. Még gyerekkoromban átlyukadt a védőburok, az eső bejutott, és halomra szedte áldozatait.

Én is ennek az átkozott folyadéknak köszönhetem, hogy árva lettem. Úgy tizenegy éves lehettem, mikor magamra maradtam, és meg kellett oldanom az élet nagy dolgait. Sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, de mostanra viszonylag egyenesbe jöttem.

A nagyszüleim a Terráról származtak, onnan disszidáltak ide, a Marsnak nevezett bolygóra. Egy jobb élet reményében – hirdette az összes platform –, de mint látjuk, nem jött be.

Megállok az egyik ólomüvegű épületnél. Már régen elvesztette fényét az üveg, csak halványan emlékeztet régi önmagára. Belenézek, és látom unalmas tükörképemet. Sötétbarna, már-már fekete haj keretezi ovális arcomat, vágott szememben az értelem szikrája szunnyad, szív alakú szám már rég elvesztette rózsás színét. Fehér bőröm cserzett, beitta a környék porát, de a fürdés még segíthet rajta.

– Hé, vigyázzál már! – ránt arrébb egy ismeretlen.

Pont jókor, most húzott el egy űrsikló mellettem. – Ezek az átkozott sofőrök! – Hevesen integetek feléjük, és egy szebb helyre küldöm őket.

– Köszönöm! – szorongatom az illető tömzsi kezét.
– Máskor légy óvatosabb! – húzza ki hurkás ujjait.

Most is gazdagabb lettem egy karkötővel. – Szép az élet! – Dudorászva zsebre vágom, és sétálok tovább.

Alig haladok pár utcányit, a védőburok nyárt idéző mintázata eltűnik, csak az esőt látni áttetsző felületén. Pontosan olyan látvány, mintha ezernyi acélgolyó zuhanna felém. – Haladjunk! – Megszaporázom lépteimet, alig teszek pár lépést, kiáltást hallok.

– Álljon meg! – hátrafordulok és egy tucatnyi osztagos szalad felém.
– Biztosan nem! – szaladni kezdek, de valamitől nehéznek érzem a nadrágomat.

Futás közben lepillantok, és valami zöldesfekete izé tapadt a ruhámra. Mindent utálok, ami ismeretlen számomra, mint ez is. Rázni kezdem lábamat, remélve, hogy megszabadulhatok tőle, de valamiért ragaszkodik hozzám. – Hagyjuk, majd később megszabadulok tőle!

Azt gondolva, hogy leráztam követőimet, lassítani kezdek.

Épp eléggé kifulladtam, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Újra a lábamra pillantok, és undorodva veszem tudomásul, hogy az az izé még mindig rám van tapadva.

– Szakadj már le rólam! – rugdosok a levegőbe.

Ha valaki látna, azt gondolná, hogy elmentek otthonról. Ami, ha úgy vesszük, nem is állna olyan messze az igazságtól.

– Brekk… Brekk… – na, még csak ez hiányzott, egy nyálkás szőrcsomó, vagy mi.
– Menj már innen! – járom tovább a táncot.
– Ott van! – kiáltja több osztagos egyszerre. – Állj, vagy lövünk!

Ennek a fele sem tréfa, nyakamba veszem a lábamat, és már ott sem vagyok.

Mit vétettem? Én csak a megélhetésemért küzdök. Vért, verejtéket nem sajnálva lopok egész nap, hogy meglegyen a betevő falatom. – És még ezt is sajnálják tőlem? – Felháborító. Milyen bánásmód ez? Segélyt nem adnak, mindenki oldja meg a saját baját, és mikor ténylegesen sikerül megoldanom, akkor meg kergetnek.

Csak még egy kicsit tartsak ki, már nem sok van hátra. Egy kanyar, egy utca, egy sarok. Ennyi választ el a biztonságól. – Bírd ki! – Újabb erőt gyűjtök, és nekilódulok, mert engem bizony, nem kaphatnak el.

* * *

Az osztagosok a nyomomban vannak. Küszködve kapkodom a levegőt, tüdőm ég, szívem hevesen dobog, ki akar szakadni a helyéről. – Nem állhatok meg! – Erőt veszek magamon és tovább rohanok. Ha elérek az utca végére, és befordulok a sikátorba, megmenekültem.

– Álljon meg! – kiáltják utánam, de eszem ágában sincs megállni.

Sikerül elérnem az utcasarkot, lefékezek, köröm nagyságú szikladarabok csikorognak a talpam alatt. Befordulok, már nincs messze a csatornafedél. Odaérve leguggolok, kínlódva felemelem, és ugrok is befelé a szűk lyukba.

Földet érek, de gyorsan visszamászok pár lépcsőfokot, visszahúzom a fedelet és hallgatózni kezdek. Bakancsok fémesen csattanva dübörögnek el a fejem fölött, végre lélegzethez jutok. – Megúsztam! – Mászok vissza a sötétségbe borult alagútba. Ismerem a rendszert, mint a tenyeremet, itt nőttem fel.

Elindulok hazafelé a szűk járatokon át. A némaságot csak a falakban sercegő neonférgek szakítják meg. Megállok egy percre, fülemet a falra tapasztom. – Szerencsém van! – Előveszem bicskámat, és vésni kezdek.

Nem is kell mélyre hatolnom, felizzanak előttem az ujjnyi vastag férgek. Kékesen fénylenek, gyűrűznek egymás mellett, csodálatos lények. Előveszem a zsebemben rejtegetett pléhdobozt, majd fél tucatot kipiszkálok, és beleteszem. Mosolyogva zsebre vágom, és tovább állok.

Belépek szűk kis odúmba, előveszem a dobozkámat, és a begyűjtött neonférgeket belehelyezem a trafóba. Az utolsót is a helyére nyomkodom, és láss csodát, derengő fényárba borul a szoba. Fáradtan dobom le magam az ágyra, lábamat keresztbe teszem, rám fér a pihenés.

– Hé! Óvatosabban! – szólal meg egy rekedtes hang.
– Mi a szösz? – pattanok ki az ágyból, és rázogatni kezdem ruháimat.
– Itt vagyok!
– Hol az az itt? – kérdezem.
– Az ágyon.

Odanézek, és nem hiszek a szememnek. Ugyanaz az élénkzöld kis valami kuporog az ágyam szélén, mint amit próbáltam menekülés közben lerázni magamról. Közelebb megyek, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Ekkor kinyújtózkodik, mire hátraugrok.

– Mi a fene vagy te?
– Inkább az a kérdés – mutatóujját felemeli –, hogy ki!
– Szóval? – kérdezem gúnyosan. – Ki vagy?
– Frankie, a béka. De a barátaimnak csak Frank – pislog párat. – Akarsz a barátom lenni?

Élénkzöld testét ruha fedi, nagy, fekete szemét kidülleszti. Megközelítem, bőrdzsekijénél fogva felemelem, tőlem távol tartva a komódhoz viszem és ráteszem.

Nyakában bakancs csüng, apró bőrkabátja még apróbb szegecsekkel van kicifrázva. Vékony combjára feszes latexnadrág feszül. Kiegyenesedik, hátát megropogtatja, így meghaladja a húsz centit is.

– Azt hiszem, kihagyom – felelem bizonytalanul.

Cuppogva odasétál az éjjeli lámpához, beállítja a számára megfelelő szögbe, majd felkapcsolja. Beáll a reflektorfénybe, kihúzza magát, nadrágját megigazítja, bőrkabátját meglibbenti. Feje tetején a rózsaszín sörtéket beállítja.

– Na, ne csináld már! – bazsalyog rám csábítónak szánt mosolyával.

Kihúzza piros húzentrógliját, de kicsúszik kezéből, az visszapattan, és a földön terül el. – Ez fájhatott! – Frankie viszont felpattan, mintha mi sem történt volna, és újra a fény középpontjába áll.

– Nem szeretnék lakótársat.
– Rosszul mondod – topog lábával –, akarsz lakótársat.
– Nem.
– De – motyogja. – Egyébként is, segítek a kondíciód fejlődésében.

Lehet, hogy nem is engem akartak elkapni? Kezd összeállni a kép, és elönt a méreg.

– Te nyálkás kis szőrcsomó!
– Ez én lennék? – mutat magára ártatlanul. – Szőrcsomó? Nincs is szőröm – csodálkozik.
– Te bizony! – mutogatok. – És mi az ott a fejed tetején?
– Oh, a hajamra gondolsz? – vigyorog.
– Ha te annak nevezed, akkor igen – billentem oldalra fejem. – Miféle haj ez?
– Hát ragasztott. Nem tetszik? – fésüli hátra, de amint elengedi, az visszaugrik.

Furcsa szerzett, meg kell hagyni, ilyennel még nem találkoztam.

– Miattad kergettek az osztagosok?
– Meglehet – néz félre, száját csücsörítve. – Volt egy kis összetűzésem a szervekkel.
– Akkor, ideje menned – megyek az ajtó felé –, még rám hozod a bajt.
– Ne csináld már! – ugrik párat egy helyben. – Szükséged van a segítségemre!
– Miben is? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
– Lássuk csak – ujjával állkapcsán kopog –, azt hiszem, rád fér a társaság – néz körül egérlyuk méretű hajlékomban.

Miből gondolja, hogy szükségem van rá? Tekintetét követem. Fémkeretes ágyamról pattogzik lefelé a festék, a matracból kiáll pár rugó, és a rá terített szakadt, rojtos, foltos, föld színű pléd se túl hívogató. A falba vésett lyukban egy kopott fémdoboz látható, abban tartom az értékesebb dolgaimat.

Pár ugrással ott terem, felnyitja, és már pakolja is ki a dolgaimat. Tű, cérna, pár kredit, egy-két fénykép és egy nyaklánc.

– Tökéletes! Ez lesz az ágyam! – ugrik az egyik törlőkendőmért, és azt belehelyezi matracnak.
– Nem mondtam, hogy itt maradhatsz! – teszem csípőre kezemet.
– Ugyan! – legyint. – Vedd megtiszteltetésnek, hogy a nagy Frankie-vel lehetsz!
– Nem vagy egy kicsit beképzelt? – dőlök neki a falnak, kezemet zsebre vágom.
– Most miért mondasz ilyet? Szerénységem határtalan – ártatlanul pislog rám.
– Ezt el is hiszed? – húzom fel szemöldököm. – Na, jó! Pár éjszakát itt tölthetsz, de aztán menned kell.
– Azt majd meglátjuk! – szeme csillogásából semmi jót nem olvasok ki.

Hová tettem az eszem? Jobb lett volna elküldeni, mielőtt valami bajba kever.

Korog a gyomrom, ma se jutottam ételhez, talán majd holnap. Eladom a szerzeményeimet, abból pár napig kihúzom. Lecsúsztatom kopottas kabátomat, az idő vasfoga nem kímélte, azt sem.

– Mit csinálsz?
– Nem látod? Lefekszem.
– Nem úgy van az! – ugrál. – Meg kell ünnepelni barátságunkat!
– Mégis miből?
– Bízd csak rám! – kacsint. – Vedd vissza!
– Hát jó – erre kíváncsi vagyok.

Visszaveszem a kabátomat, leporolom nadrágomat és a cipőmet, így talán még vállalható is vagyok.

Frankie viszont… Bakancsára köp, addig suvikszolja, amíg szépen nem csillog. A hajának nevezett valami fényesen mered az ég felé, ruháján egy árva porszem se maradt.

Zsebre vágom azt a pár kreditet, amit Frankie megtalált, majd útra kelünk. A béka és én, furcsa párosítás, hogy ebből mi fog kisülni? Magam sem tudom, de nem is akarom.

* * *

Kellemetlen társaságommal vállamon, a közeli söntés felé igyekszünk. – Miért hagytam magam rábeszélni? – Az igazat megvallva jobbnak láttam, ha beleegyezek, mint hallgatni a folyamatos brekegését. Veszettül sokat tud beszélni, és kezd az agyamra menni.

Elérjük a bejáratot, kopogok rajta hármat, fém csikordul fémen, nyílik az ajtó. Köszönök a biztonsági őrnek, aki szigorú szemekkel méreget, de azért beenged.

A termet lilás fények uralják, a falakon neonfeliratok villognak. A levegőben keveredik az izzadtság, a pipafüst és az alkohol ezernyi aromája. A gőzétől is megszédülök, nem hogy igyak is. Bevallom, még soha nem ittam, de nem azért mert nem akartam, hanem mert nem volt rá pénzem.

A legtöbb asztalt már elfoglalták, de egy még árválkodott ott, a pókhálós sarokban. Célba vesszük, és a részegeket kerülgetve megközelítjük. Nők, férfiak egyre megy, többsége részeg delíriumban fekszik az asztallapokon.

Leteszem Frankie-t a kerek asztalra, lassú léptekkel körbejárja, majd a közepén megállapodik.

– Egyébként, hogy hívnak? – támaszkodik a hamutálnak.
– Még csak most jut eszedbe megkérdezni?
– Hagytál szóhoz jutni? – kérdésre kérdés, hogy utálom én ezt.
– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Egyébként, Anan Wong-nak hívnak.
– Anananananan… – ízlelgeti nevemet.
– Csak simán Anan – pöckölöm meg fehér hasát.
– Vagy, csak kölyök? – pislog párat.
– Maradjunk az Anan-nál.
– Legyen – biggyeszti le száját.

Termetes pincérnő közelít asztalunk felé. Csípőjén egy üres poharakkal megrakott tálcát egyensúlyoz.

Göndör haját egy tarka pánttal fogta össze, dús ajkát pirosra mázolta, szemét halványan kihúzta. Attól eltekintve, hogy egyáltalán nem az esetem, nem néz ki rosszul.

– Mit hozhatok?
– Khm… – köszörüli torkát Frankie, hogy felhívja magára a figyelmet. – Szépségem, ha lenne kedves rám figyelni!
– Igen?
– Egy gyűszűnyit és egy korsót a legjobbjukból!
– Még valamit?
– Ezt inkább én kérdezném, kisasszony! – kacsint rá.
– Hozom az italokat – mosolyogva távozik.

Frankie hosszan figyeli távolodó, ringó csípőjét.

– Anyám, legszívesebben megnyergelném! – brekeg egyet.
– Vajon belemenne? – teszem fel költőinek szánt kérdésemet.
– Nincs nő, ki ellenállna nekem!

Erről inkább nem szeretnék többet tudni, muszáj biztosítanom a lelki békémet.

A pincérnő visszatér, lerakja elénk a pink színű, gőzölgő valamit. Fintorogva emelem az orromhoz, már az illatától kettéáll a fülem is. – Mi lesz, ha le is húzom?

– Már megbocsásson Mademoiselle! A gyűszű az övé – biccent felém –, a korsó az enyém.
– Elnézést! – cseréli ki az italokat. – Még visszatérek! – kacsint és lelép.

Igaza van Frankie-nek, elég nekem ennyi is ebből a löttyből.

Iszogatás közben hallgatjuk a fülsértő zenét, de az idő múlásával valamiért kellemes melódiának tűnik. Társamra nézek, aki már a korsó alját nyalogatja. Megbököm hátsóját, mire kiemelkedik a korsóból. Szeme kábultan csillog, büfög párat, járása bizonytalan.

– Tudod, kölyök – csuklik egyet. – Azt hiszem, berúgtam! – kicsúszik lába alól a talaj, hanyatt esik, és már alszik is.
– Én pedig nem csak hiszem, hanem tudom is! – nevetem ki.

Kicsit mozgolódik, fejét kezére fekteti, lábát felhúzza mellkasához. Horkolva alszik, néha még rángatózik is hozzá. – Édes asszonyokról vagy zümmögő legyekről álmodhat – gondolkodva húzom le italomat.

A bejárat körül lökdösődés alakul ki, majd elcsattan pár pofon is. De a mi kedves pincérnőnk ott terem, és szétcsap. – Nem szeretnék a kezei közé kerülni – döntöm el. Egy idő után visszatalál asztalunkhoz, amit Frankie egyből észrevesz. Kómásan felpattan, a korsó fülére akar támaszkodni, végül nem jön össze neki. Majdnem hasra esik, de nem zavartatja magát.

– Jöhet az újabb kör? – mosolyogva kérdezi a pincérnő.
– Én másfajta körre gondolok! – most végre sikerül a korsóra támaszkodnia.
– Mégis mifélére?
– Te, én és egy ágy… – teszi keresztbe lábait.
– Pöttöm vagy te ahhoz! – kerüli ki a válaszadást.
– Az lehet, de hosszú a nyelvem – kilövi szájából és elkap egy közelben zümmögő legyet –, és nem félek használni! – kacsint.
– Nagyon gusztusos – húzom el a számat.
– Hajnal háromkor végzek – búgja a pincérnő –, várj meg – húzza végig vörös körmeit Frankie hasán.
– Mindenképpen! – fordítja meg a nő kezét és cuppanós csókot nyom rá.

Azt hiszem, hosszú éjszaka elé nézek, és már előre félek, hozzáteszem, jogosan.

* * *

Iszonyú fejfájással ébredek, és még csak azt sem tudom, hol vagyok. Résnyire nyitom szememet, de gyorsan vissza is zárom. A mesterséges napfény kimondottan rossz hatással van a látásomra. Végül meggyőzöm magam, hogy igenis ideje felkelni, kaja után nézni, majd hazamenni.

Rozsdás falak vesznek körbe négy oldalról, alattam fekete zsákok szolgáltatják a kényelmet. – Mi a fenét keresek egy kukában? – Feltámaszkodok, de valamilyen nyákos, nyúlós dologba sikerült beletenyerelnem.

A rothadó bűz beette magát minden pórusomba, hajamba, ruhámba. – Behányok! – Billegve felállok, megkapaszkodom, és átmászok a kukán. Megtámaszkodok, próbálok visszaemlékezni a tegnap éjszakára, de nem megy.

Az utolsó emlékképeim között Frankie-t és az általa elbűvölőnek titulált pincérnőt látom, semmi egyebet. Az is biztos, hogy az első italt sok másik követte, még táncolni is beálltam a sok dülöngélő közé.

Megmozgatom elgémberedett végtagjaimat, minden mozdulatomra recsegek, ropogok. Körbenézek, de ez a környék egyáltalán nem ismerős. Omladozó házak vesznek körül, némelyiknek tornáca is van. – A Marson vagyunk egyáltalán? – Olyan, mint a régi mesekönyvekben a westernfaluk. – Már csak lovak hiányoznak.

Ha léteznének ezen a bolygón. Itt csak legyek, csótányok, patkányok, kétéltűek és szúnyogok vannak. Azokat sikerült a Terráról elhoznunk, de valami hasznosat, azt már nem. Azt mondták, itt is vannak élőlények, majd háziasítjuk őket.

Persze nem sikerült, mert azok a dögök úgy gondolták, hogy a háziasítás nem nekik való, így inkább minket tekintettek eledelüknek. – Ez se jött össze! – Az emberiség többszörös bukásra ítéltetett, az már biztos.

A szemben lévő háznak nyikorogva nyílik az ajtaja, és Frankie sétál ki rajta. Arcán a kielégülés jeleit látom, sörénye összevissza áll. Cuppogva ugrál le a lépcsőn, feláll, tesz pár lépést, majd nyújtózkodik egyet. Partnere szétzilált hajjal, elkenődött sminkkel lép ki a házból.

A korhadt korlátra támaszkodik, kilátszódó melltartójából majdnem kibuggyan a melle.

– Frankie – szól utána, mire az említett megfordul –, ha erre jársz, látogass meg!
– Szépségem, az sosem fog megtörténni!
– De miért? – sápad el a nő.
– Elutazom, de mindig örömmel fogok visszagondolni boldog perceinkre!
– Szeretlek, Frankie! – kiáltja.
– Én is téged, egyetlen Habcsókom! – integet, majd odaugrál hozzám. – Vegyél már fel!

Felteszem a vállamra, majd elindulok valamerre, csak azt nem tudom, hogy merre.

Kifordulok az utcából, a kolónia zaja egyszerre tolul fülembe, fejem széthasad. – Kell valami bogyó! – Felettünk repkednek az űrszekerek, siklók, marsjárók. – Nekem még csak egy légdeszka sem jutott! – panaszkodom magamban.

– Miért gyalogolunk? – kapaszkodik egy sötét hajtincsembe.
– Talán mert nincs más szállítóeszközöm, mint a lábam?
– Hmm… Lebegő cipőd sincs?
– Szerinted? – emelem fel ütött-kopott bakancsomat.
– Jól van na! Le ne harapd már a fejem! – kuncog magában.
– Mitől vagy ennyire feldobódva? – kíváncsiskodok.
– Hát nem láttad az arcát? – sóhajtozik a fülembe.
– Mit kellett volna látnom?
– Hát, hogy jó munkát végeztem!
– Az öndicséret büdös – dünnyögöm. – Mégis hogyan?
– Mire valók a tapadókorongok?
– Ezt valahogy nem akarom tudni.
– Igazad van, kölyök vagy még a felnőttes dolgokhoz.
– Bárhogyan is nézzük, de szerintem, verlek a magam huszonegy évével.

Unottan cuppog párat, nem tetszik neki válaszom.

– Mondták már, hogy fapofa vagy? Még humorérzéked sincs.
– Ha nem tetszik, elmehetsz. Egyébként is azt mondtad, hogy elutazol.
– Csak azért mondtam, hogy ne fájjon utánam a szíve.
– Milyen kedves tőled!
– Ugye?
– Irónia volt.
– Azt nem ismerem.

Megrázom a fejem, de kár volt. Most sokkal erősebben lüktet, mint előtte.

Halk sziszegésre leszek figyelmes, felnézek, és egy űrsikló kezdi meg ereszkedését. Hátrálni kezdek, biztos, ami biztos, egyben szeretnék maradni. Elhúzzák az ajtót, és hófehér öltönybe öltözött varangyok, kezükben gépfegyverrel pislognak ránk.

– Frank, érted jöttünk – akkorát nyel, hogy még én is hallom.
– Ismered őket?
– Gáz, ha azt mondom, hogy igen? – némán bólintok.

Frankie megásta most a síromat? Fegyvereikkel mutogatnak, hogy szálljunk be. Nincs más választásunk, lehúzott fejjel bemászok, elindulunk és út közben csak egy dologra tudok gondolni. – Remélem, a fejem megmarad, ugye?

* * *

Alig egy napja ismerem Frankie-t, de miatta felborult az életem. Megkergettek az osztagosok, hívatlanul beköltözött hozzám, berúgatott, és egy kukában aludtam. Most pedig, halványlila gőzöm sincs, hogy hová tartunk. De utastársaimat elnézve, nem sok jóra számíthatok.

Folyamatosan felfújják magukat, azt hiszik, így félelmetesebbnek tűnnek. De csalódást kell okoznom, inkább csak hájasabb benyomást keltenek. Bár amikor ujjuk a ravaszra csúszik, egyből változik a meglátásom.

Útközben egy szó nem sok, annyit se szólnak hozzánk. Ami nem is baj, ismerve Frankie lepcses száját. Esetleg még olyat találna mondani, ami miatt megütnénk a bokánkat. Mondjuk, csodálkoznék, ha nem így lenne.

Ereszkedni kezdünk a kolónia peremvidékén. Itt már tényleg a veszélyes bűnözők, a társadalomból kitaszítottak laknak. Félve lépek ki a siklóból, derékig érő olajzöld fű ölel, és párától terhes ködön kell keresztül hatolnunk.

– Hol vagyunk? – súgva kérdezem Frankie-től.
– Ezt a helyet úgy hívják – a hatás kedvéért széttárja karját –, hogy a Misztikus mocsár.
– Túl drámai vagy, nem áll jól neked.
– Csak próbálkoztam, hátha bejön – leguggol a nyakhajlatomba, fülkarikámba kapaszkodik.
– Mitől misztikus?
– Mert itt csodatévő mesterek élnek.
– Kicsodák?
– Mármint gyilkosok, zsebmetszők, svindlerek és hasonló gengszterek.
– Szép! Te melyik kasztba tartozol?
– Szerinted? – hangjában a visszafojtott nevetés bujkál.
– Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
– Meglesz, kölyök!
– Anan.
– Ja, úgy, úgy…

Egy kis tisztásra érünk, ahol érdekes módon kitisztult a levegő, és még a föld is száraz.

Álldogálunk egy darabig, már azt gondolom, hogy nem fog történni semmi. Elnézek a fű fölött, egy sávban mozognak a fűszálak. Pillanatok múlva szétnyílik a sövényszerűség, és egy patkány vontatta űrszekér áll meg előttünk. Méretre talán akkora lehet, mint egy jól megtermett görögdinnye.

– Na, most vagyunk bajban – bök nyakba Frankie.

Kíváncsian szemlélem az előttem zajló jelenetet. A kövér, nagydarab patkány beleszimatol a levegőbe, majd farkát maga aláhúzva összegömbölyödik. Az űrszekér oldalát leengedik, elhúzzák a színpadi függönyt, és akkor meglátom a lényeget.

Forgószékében, elegánsan pipázva, keresztbe tett lábbakkal ül a vezér. Világos karimájú kalapja alól néz rám értelmes gombszemeivel.

– Frank – hangja mélyen szól –, nagy bajban vagy.
– Keresztapám – ugrik le vállamról, és meghajol a szekér előtt –, hiányoztam?
– A rokonod? – értetlenkedem.
– Ő a Don – rúgja meg bokámat az egyik varangy –, mindenki keresztapja.

Most, hogy mondja – vonom meg vállamat –, mindenki nagy tisztelettel van felé. – Mi ez, a varangymaffia? – nevetséges.

– Te ki vagy?
– Minden tisztelettel – hajolok meg – Anan Wong.
– Érdekes – húzza össze nem létező szemöldökét.
– Nekem mondja?– szemtelenkedésemért pofon lesz a jussom.

Ki gondolná, hogy egy dagadt varangy álló helyzetből ilyen magasra fel tud ugrani? Mert én nem, és ez igencsak váratlanul ért.

Átkozom a tegnapi napot, és azt, hogy felkeltem. Többet ért volna, ha otthon maradok a négy fal között, De nem, hajtott az éhség, és a megélhetés. – Kellett ez nekem?

– Miben lehetek a szolgálatodra? – ugrál közelebb Frankie.
– Leróhatod az adósságodat – pöfékel egyet a Don.
– Jól hangzik – dörzsöli össze tenyerét.
– Te és az új – emeli rám mutatóujját – barátod…
– Elnézést, de nem vagyok a barátja – mentegetőzök.
– Vele vagy?
– Igen, de…
– Akkor a barátja vagy.
– Értettem – hajtom le fejem.
– Szóval, mi a feladat Don? – szájtátva várja a választ újdonsült barátom.
– A lányomat elrabolták – ujjait járatja a karfán, mintha zongorázna –, a ti feladatok lesz visszahozni.
– De…

A keresztapa gyilkos tekintetét rám emeli, amitől belém fagy még a szó is. Ellenkezésnek helye nincs, ha meg akarom úszni, akkor bizony megmentjük azt a bizonyos lánykát.

* * *

Ha a pillantással ölni lehetne, akkor Frankie már alulról szagolná a mocsár kénköves szagát. Most először érzi ő is, hogy túlment egy bizonyos határon. Kerüli pillantásomat, csak hümmögve kommunikál. Újonnan szerzett, kedves varangybarátaim idehozták már a szkafandert és a hozzá tartozó oxigénpalackot. Hiába ellenkeztem, hogy nem akarom, vagy, hogy csak tegnap óta ismerem ezt a bajkeverő békát, nem hatotta meg a Don-t.

Belebújok az ezüstösen csillogó ruhába, ellenőrzöm a csatlakozásokat. Még életemben nem rettegtem ennyire. El kell hagynom a kolóniát, ki kell merészkednem, és az lesz a csoda, ha nem csinálok be. Frankie is öltözködik, nagyon magabiztos, mintha már csinált volna ilyesmit.

– Kész vagy? – remegve kérdezem.
– Igen. Induljunk! – magabiztosan ugrál előre.

Odamegyünk az ellenőrzőponthoz, igazoltatnak, megkérdezik, hogy mennyi időre maradunk távol.

– A lehető legrövidebb ideig – válaszolom.

Tudomásul veszik, jelzik, hogy felvehetjük a sisakokat.

A hidraulikus ajtó bezárul mögöttünk, elkezdik a kiegyenlítést, majd kinyílik a szabadba vezető ajtó. Beállítom a gravitáció mértékét, ellenőrzöm az oxigénszintet, és elindulunk.

– Nincs messze a bázis – motyogja a mikrofonba Frankie.
– Szerintem az egy méter is túl messze van – sóhajtom. – Mi lesz, ha elered az eső?
– Nyugi, saválló a ruha – biztosít róla –, legalábbis ezt mondták a turkálóban.
– Hogy hol? – állok meg.
– Az üzletben.
– Nem, az előbb turkálót mondtál.
– Az is egy üzlet nem? – felnéz rám, bár arcát nem látom a sisaktól.
– Csak nem mindegy, hogy milyen.
– Azt mondták, hogy befoltozták.
– Inkább ne mondj semmit! Jobban járok – pár lépést teszek előre.

Állítok a gravitáció mértékén, majd elrugaszkodok a vörös homoktól.

Frankie is követi példámat, így egyetlen lépéssel több métert haladunk a célunk felé. Tudom, hogy nincs időm bámészkodni, de még sosem voltam a burán kívül. Fekete üresség vesz körül, elvétve látni pár világító gázgömböt.

Ahogy haladunk előre, mély szakadékok tátonganak előttünk, néhol több méter átmérőjű kráterek. A sziklák barnásvörösesek, a peremük pengeélesnek tűnnek. – Csak bele ne akadjak!

Levegőmozgásnak semmi jele, minden nyugodt. Csak a lépteink által felkavart porszemecskék lebegnek körülöttünk, ami idővel visszahull helyére. – Szép, de húzzunk innen! – Nincs kedvem a semmi közepén elpatkolni.

Távol a messzeségben valami megcsillan. Gondolom a kutatóbázist betakaró védőburok külső védelmi rendszere az.

– Az lesz az! – mondja Frankie.
– Biztos, hogy jó döntés odamenni?
– Miért ne lenne? Maximum megesznek a húsevő növények, vagy az óriáspatkányok ropogtatják el a csontodat.
– Miért nem a tiédet?
– Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy észrevegyenek!
– Nem mondod? És velem mi lesz?
– Ígérem, szép búcsúztatót rendezek.
– Nem vicces!
– Én komolyan mondtam.

Még jobb. – Elegem van! – Ennyi, feladom, ha megúszom ép bőrrel, elmegyek térítőnek, és elvégzek napi száz imát. Megnősülök, lesz tíz gyerekem, és tisztességes munkát fogok végezni.

Megígérni könnyű, de betartani, na, az már sokkal nehezebb. És ismerjük be, a könnyen tett ígéreteket, könnyen el is felejtjük. Valószínűleg rám is ez vár, de bánja fene, inkább ígérek fűt, fát, majd a lelkiismeretemmel később számolok.

Odaérünk, már szakad rólam a víz. Megkeressük a rejtett ajtót, megadjuk a biztonsági kódot, és várjuk, hogy kinyíljon. Pirosan világít, már azt hiszem, hogy nem fog zöldre váltani, de egy hosszú sípolást követően színt vált.

Belépünk, kiegyenlítünk, és megszabadulunk a sisaktól. Lihegünk, szakad rólunk a víz, de mikor egymásra nézünk, elnevetjük magunkat. Tudom, hogy azt mondom, átkozom a napot, amióta megismertem Frankie-t, de ha őszinte akarok lenni, azóta élek, hogy belépett az életembe. Mondjuk az is meglehet, hogy miatta is halok meg, még idő előtt, de az már más kérdés.

* * *

Az izgalomtól túlfűtötten haladunk egyre beljebb, figyelve, hogy ne keltsünk zajt. Olyan növényzet veszi körül a burkot – átszőve egymást –, amiket még soha nem láttam. De még csak nem is hallottam róluk. – Talán félnem kellene? – Ugyan, azon már rég túljutottam. Egy egyszemélyes űrkomp mellett sétálunk el, kissé ütött-kopott, már megszolgálta idejét. Vékony, zöld indák ölelik át dús testét, de még ellenáll szorításának, igazán kitartó.

– Ne bámészkodj! Haladjunk! – szól Frankie.
– Mióta vagy te ilyen komoly?
– Tudok az lenni, ha szükséges.
– Hihetetlen!
– És mégis igaz.

Elérjük a második védelmi burkot, ott is beütjük a kódot. Nem volt akadály, haladhatunk tovább.

Az a hír járja, hogy ezen a helyen illegális kísérleteket végeznek, embereken, állatokon, növényeken. Nagy hatalmú emberek finanszírozzák elborult elméjű tudósok játékát.

Kihalt minden, sehol egy árva lélek sem, amit furcsállok, de nem teszem szóvá. Ettől a helytől kiráz a hideg, legszívesebben elhúznám a csíkot.

Megtaláljuk az épület bejáratát, az ajtó tárva-nyitva. – Vajon ez szabályos? – Nem zárt rendszerrel kellene működtetni? Hogy ami bent van, az ne jusson ki, és ami kint van, ne jusson be? Először csak belesek a végeláthatatlan, széles folyosóra, a hosszú világítótestek pislákolnak.

Bemerészkedünk, elsőnek én megyek, szorosan nyomomban Frankie-vel. Szinte már lábujjhegyen közlekedek, összerezzenek a legapróbb zajtól is. Elhaladunk egy zárt ajtó mellett, halk neszezés hangja szűrődik ki alatta.

Pár méter után egy ablak mellett osonunk el, amin a roló le van szaggatva, és barnásvöröses foltok éktelenkednek rajta. –Frászt hozza rám ez a hely! – Ennek nem így kellene lennie, valami történt.

Elérjük a recepciót, papírok szanaszét hevernek, a dolgok leverve, mintha menekültek volna. Itt egy körömcipő, ott egy táska. – Valami bűzlik! – De nem én.

Elérjük a folyosó végét, jobbra fordulunk. Itt már nincs világítás, a sötétségben tapogatózunk.

– Ennek a végén lesz? – suttogom.
– Azt mondták – súgja vissza.

Lehajolok és felveszem Frankie-t, mégiscsak gyorsabban tudunk haladni, ha viszem.

Megnyújtom lépéseimet, és már ott is állunk az egyes számú kísérleti labor előtt. Az automata ajtó nyílik, és mi belépünk. Terráriumok, üvegtartályok sorakoznak az acélpolcokon. Mellettünk méretes lombik tartályokban ismeretlen lények lebegnek.

Torz szülemény mind, mesterséges mutáció végterméke. – Menni akarok! – Majdnem felnyüszítek félelmemben, de megemberelem magam, mégiscsak férfi vagyok.

– Nézd! – mutat előre Frankie.
– Mit?
– Hát nem látod?

Leteszem, pár ugrással egy terrárium előtt terem.

– Nyögd már ki! – odalépek mellé.
– Nem csodálatos? – gyönyörködik valamiben.

Mereszteni kezdem szemem, és akkor meglátom, amit Frankie is lát. Egy nőstény békát, aki pont úgy néz ki, mint ő. Kecses vonalú, szép, élénk színekkel, bájos pofival.

– Neked mindenki az! – sóhajtom.
– De ő más! – tapad az üvegfalra.
– Miért? Ugyanúgy néz ki, mint te!
– Jaj, nem rá mutattam, hanem rá! – mutat a terrárium túloldalára.

Meglátom, és elborzadok. – Hogy a fenébe lehet ilyen rossz ízlése? – Méregetni kezdem újdonsült választottját, de semmi szépséget nem látok benne. Bőre piszkosbarna, feje környékén kisebb-nagyobb dudorok helyezkednek el, rövid lábai vannak, és a szeme is apró.

Testét rózsaszín dressz fedi, tüllszoknyával. Ízléstelen, nem vitás, de ki lennék én, hogy ítélkezzek? Közelebb merészkedünk, elolvasom a címkéjét. „Sybill a varangy. Ceres kolónia.” Szóval ő a Don lánya. – A Don lánya? – Frankie, ne csináld ezt velem. Ha összeszűröd vele a levet, kinyírnak.

Oké, nyugodjunk le. Megmentjük, hazavisszük és békében elválunk. Legalábbis ezt tervezem, és ennek így is kell lennie. Leveszem a terrárium tetejét, és kiemelem kövérkés testét.

– Sybill kiasszony – szólítom meg, de ő csak kábultan pislog rám –, az apja küldött önért, hazavisszük.
– Jó – nyekergi beképzelten.
– Sybill, kedves – búgja Frankie – megmentjük önt.

Ahogy felméri társamat, egyből felélénkül, szeme csillogni kezd, majd csábosan pislog.

– Az én hercegem eljött értem! – színpadiasan homlokára helyezi kezét. – Micsoda szerencse!

Elegem van ebből a színjátékból és ebből a helyzetből. Nincs időm végignézni az udvarlási szertartást, el akarok húzni. Egyik zsebembe becsúsztatom Sybill kisasszonyt, a másikba pedig Frankie-t. Nem tudom a többieket megmenteni, de amint visszaérünk, szólok a megfelelő szerveknek, és ők majd intézkednek. Most pedig, irány haza.

* * *

Neszezést hallok mindenfelől, apró korcogásokat, kaparászásokat. Mennyire gáz, ha azt mondom, inamba szállt a bátorságom. – Csak el innen, jó messzire! – Elindulok visszafelé, és fellélegzek. Nemsokára újra a megszokott környezetemben leszek, azonban…

Mindig van egy azonban, ami most a gyér világításban a falra vetülő árnyék. Ahogy haladok, úgy szaporodnak. Hangokat hallok, szuszogásokat, neszezéseket, és ami a legjobban megijeszt, azok a vijjogások.

Befordulok a fő folyosóra, már látom a fényt. Egy pillanatra hátranézek, de kár volt. Vörösen izzó foltokat látok, amik mozognak is. Ugrálva közelednek, leblokkolok, majd mikor észhez térek, rohanni kezdek.

– Óvatosabban! – szólal meg Frankie zsebem mélyéről.
– Majd, ha ráérek, aggódom érted! – lihegem.

Kirobbanok az ajtón, nyomomban a vérszomjas dögökkel.

Túl sokat kell futnom az utóbb pár napban, lassan megedződöm. Gyöngyözik a homlokom, de nem állok meg, csak előre, az átjáró felé. Beütöm a kódot, pirosan világít, majd újra és még mindig semmi változás. Teszek még egy próbát, több esélyem nem lesz, és végre megjelenik a fényes, zöld csík. Berregve nyílik a kapu, feltépem és folytatom a rohanást.

– Ezek hogy kerültek ide? – körbenézek és mindenhonnan szőrös, hosszú farkú, hegyes fogú lények néznek rám éhesen.
– Mi a baj? – dugja ki fejét Frankie. – Ó!
– Ó, bizony! Ezt nem ússzuk meg!
– Ott az űrkomp!
– Mit kezdjek vele?
– Szaladj már oda! Ott biztonságban leszünk!
– Csak addig, amíg szét nem tépik! – kiáltom. – Látod a fogukat?
– Azért siess!

Ha ezt túlélem, akkor kinyírom Frankie-t. Minden rossz, ami történik velem, az az ő hibája. Káosz lett az életem, egy húsz centis mitugrász miatt.

Odarohanok, felfeszítem a fedelét, nyikorogva nyílik, és már pattanok is be. Alig hogy magamra csukom, egy mocskos szörnyeteg az oldalának vágódik. Éles fogait csattogtatja, át akarja rágni a burkolatot.

Addig kell cselekednem, amíg rá nem jönnek, hogy üvegből van az ablaka, és az könnyen áthatolható. A botkormány alatt kihúzom a drótokat, vörös, fekete, zöld és sárga. Elkezdem összeillesztgetni őket, amíg az egyik kombináció szikrázni nem kezd. – Megmenekültünk!

Arra se veszem a fáradtságot, hogy beállítsam az ülést. Megkocogtatom a műszerfalat, alig van benne üzemanyag, a többi jelzőlámpáról azt sem tudom, hogy micsoda. Megrázza vaskos testét, hörög, majd megemelkedik.

Abban a pillanatban vissza is esik. – Gyerünk már! – szurkolok a kompnak, erőltetem, nyomom a pedálokat. Újra erőre kap, és dülöngélve repülni kezd. Emelkedünk, majd hirtelen kilövünk. Az ellenállástól belesimulok az ülésbe, mozdulni se tudok.

Átszakítjuk a védőburkot, és a visszapillantóban látom, hogy a vákuum működésbe lépett. Ennyit a külső kerületről és a támadó mutánsokról.

Száguldunk a kolónia felé, átveszem az irányítást, az adrenalin tombol bennem. Majdnem ott vagyunk, mikor a komp köpködni kezd, vészesen fogy az üzemanyag. – Mondtam én, hogy nincs szerencsém! – El kell érnünk a parkolót, különben itt halunk meg.

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – kezd el mantrázni Frankie.
– Vallásos vagy?
– Én? Dehogy! – bújik ki zsebemből és a vállamra ül.
– Akkor miért? – nagy erőfeszítések árán próbálom korrigálni a járművet.
– Úgy gondoltam, meg fog nyugtatni.
– Hát nem!
– Akkor énekeljek? – kérdezi, majd nekikezd. – Love me tender…
– Mi a fene ez?
– Elvis!
– Az biztos, egyenesen a pokolba!
– Kölyök, nem ismered a királyt?
– Nem, de elhiszed, hogy ebben a pillanatban nem érdekel!
– Pedig ő volt a legnagyobb király a Terrán.
– Aha… De inkább azt mondd meg, hogy mit csináljak!
– Kapcsold fel a tartalék üzemanyagot szabályozó gombot.
– Hogy mit?
– Azt a sárga gombot – mutat a fejem fölé.

Megnyomom, és ahogy megkapja a dózist, szépen siklunk tovább.

Átszeljük a mélyedéseket, krátereket, átlavírozunk a szorosokon, végül tökéletesen landolunk az űrpályán. – Megcsináltuk! – Lekapom vállamról Frankie-t és jól megszorongatom.

– Tudod, ki a király? – kérdezem.
– Elvis?
– Nem, hanem te!
– Én? – hebegi. – Mint Elvis, csak én a Marson! – ujjong.
– Úgy bizony! – rázom meg apró testét.
– Hát akkor, love me tender, love me sweet…

* * *

A pályafelügyelők igen furán méregettek minket, amikor kiszálltunk a megviselt űrkompból. Én is megnézem, hogy ugyan mi kelthette fel figyelmüket. Lemezdarabok hiányoznak a testről, amit karomnyomok szántottak keresztbe, hosszába. A hátsó szárny félig leszakadva, alig tartja helyén pár csavar és vezeték.

– Nagy mázlista vagy, fiú! – mondja az egyik szerelőmunkás.
– Most már én is elhiszem! – vizslatom a kompot.
– Itt akarod hagyni?
– Remélem, többé nem lesz rá szükségem! – paskolom meg a testet.
– Akkor se kellene itt hagyni.
– Hová vigyem? Ráadásul, aligha lenne képes megmozdulni.
– Jó pénzért, elintézem! – villantja elő foghíjas fogsorát.
– Legyen úgy, de most nincs nálam egy kredit se.
– Az baj.
– Mindjárt visszajövök, és elintézem! – biztosítom róla és kezet rázunk.

Milyen hiszékenyek az emberek. Eszem ágában sincs visszajönni ezért a hulladékért, bár hálás vagyok neki, de azért én se vagyok a pénzem ellensége.

Bekukkantok a zsebembe, a varangy kisasszony húzza a lóbőrt, mint aki ezer éve nem aludt. – Hogy tud ilyen nyugodt lenni? – Veszélyben volt az életünk, kis híján ott hagytuk miatta a fogunkat, erre ő csak alszik. – A szemtelenségnek is van határa!

– Vigyük haza Sybill kisasszonyt, utána pihenhetünk.

Frankie beleegyezően bólint, majd felém nyújtja karját, hogy felvegyem. Mikor lett belőlem két lábon járó dada?

Minden előjel nélkül dobolni kezd a méhsejt szerkezetű védőburkon az eső. – Már megint! – Ilyen időben biztos, hogy nem megyek a mocsárba, inkább hazarohanok, ahogy csak bírok. Sok mindent elviselek, osztagosokat, a külvilágot, kísérleti patkányokat vagy hasonlókat. De az esőt nem.

A szűk kis odúmban gyéren szórja fényét a lámpa, beteszem az ajtót mögöttem. Frankie kikecmereg zsebemből és nyújtózik egyet.

– Helyes döntés volt hazajönni! – ugrik fel az ágyra. – A kisasszonynak ki kell pihenni fáradalmait!
– Miről beszélsz? – veszem le bakancsomat. – Egész végig húzta a lóbőrt!
– Nem értesz te a nőkhöz.
– Mert te igen?
– Ezt még kérdezned kell?

Válaszra se méltatom, inkább odamegyek a falba vésett lyukhoz, és Sybill-t kibányászva zsebemből a dobozba teszem.

Keresek egy elnyűtt pólót, és felszögelem a falra. Mégiscsak egy hölgy a vendégünk, vagy mi a szösz. Az ágyhoz megyek és rávetem magam, szükségem van egy kis alvásra. A párnát felrázom, majd belefúrom arcomat, élvezem a puha ölelését.

– Frankie – szól Sybill. – Ide tudsz jönni?
– Ha odamész, megöllek!
– Hogy utasíthatnám vissza? – és már ugrik is.
– Frank! – a füle botját se mozgatja.

Esküszöm, ha csinálnak valamit, kidobom mindkettőt.

Jó előérzetem volt. –Úgy tudtam! – Pár perc múlva brekegés és kuruttyolás hangja tölti be a szobát.

Nem akarom hallani, ahogy násztáncot járnak! Ez nem az én érzékeny fülemnek, és nem is a fantáziámnak való. De a hangok csak szálnak felém, egyre hangosabban és élvezetesebben. – Nem bírom! – Beleboxolok a párnába, kipattanok, belebújok a papucsomba. Nagy duzzogások közepette elhagyom az otthonomnak nevezett kis lyukat.

* * *

Másnap reggel, hulla fáradtan indulunk a mocsárhoz. Frankie száján önelégült mosoly terül szét, Sybill pedig kielégülve pislog felé. Nem vagyok hajlandó hozzájuk szólni, pedig erősen próbálkoznak. Figyelmeztettem Frankie-t, hogy ne csináljon semmit, de nem hallgatott rám.

Egyre beljebb gázolunk a posványban, nem győzöm széthajtogatni az előttem sorakozó növényzetet. Árnyak osonnak körülöttünk, vakító szempárok figyelik minden lépésünket. – Hol a fenében van a tisztás? Valahol itt kell lennie! – morgolódom magamban.

Végül sikerül rátalálnom, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Leülünk és várakozunk, nemsokára meg kell érkeznie a Donnak is. Frankie egyre közelebb húzódik, de megfogom grabancát és átrakom a másik oldalamra.

Elég csúnyán néznem, hogy bele fojtsam a szót. Most nincs helye a romantikának, ha a nyakunkon akarjuk tudni a fejünket. Márpedig nem szívesen válnék meg tőle, valahogy hozzám nőtt.

Mozogni kezd a fű, és előbukkannak a Don varangyai. Szétnéznek, majd kuruttyolnak egyet, és akkor faragott botjára támaszkodva kilép a sűrű zöldből maga a fővezér.

– Apa! – ujjongva ugrál hozzá lánya.
– Jól vagy kicsi kincsem?
– A lehető legjobban! – mosolyogva átöleli.
– Minden rendben ment? – szegezi rám átható tekintetét.
– Többnyire – felelem. – Bár nem volt veszélytelen.
– Várható volt, de megoldottátok.
– A muszáj nagyúr – húzom el számat. – Mi lesz a fizetségünk?
– Elengedem Frankie tartozását.
– És az enyém?
– Mondtam, nincs tartozás.
– De az Frankie fizetsége, nem az enyém.
– Hmm… Hogy hívnak, kölyök?

Már elegem van abból, hogy mindenki így hív. Ha kell, ha nem.

– Anan Wong – húzom ki magamat ültömben.
– Anananananan…
– Ne már! Csak Anan.
– Legyen. Tessék – húzza le ujjáról pecsétgyűrűjét –, ez jó pár ajtót megnyit majd előtted.

Hajlongva megköszönöm és elveszem a pompás gyűrűt.

– Ideje mennünk – ütögeti meg lánya karját.
– Don – áll fel Frankie ujjait tördelve.
– Mondani akarsz valamit?
– Apa, csak meg akarja köszönni a lehetőséget.
– Szóra sem érdemes, menjünk.

Ahogy jöttek, úgy távoztak. Hangtalanul vesztek bele a növényzetbe, és még csak hátra se néztek.

Elég csak Frankie-re néznem, az arcára kiült a fájdalom. Szíve darabokra törve dobog benne, és nem tudom, hogy mennyi időre van szüksége, hogy feldolgozza az újonnan felfedezett szerelem elvesztését. Nem merem megkérdezni tőle, hogyan érzi magát, vagy szüksége van-e valamire. Ilyenkor jobb a hallgatás, legalábbis szerintem.

– Na – áll fel, leporolja magát –, mehetünk? – hangja vidáman cseng.
– Jól vagy?
– Már miért ne lennék? – néz rám értetlenül.
– Sybill és te?
– Ja, hogy az! – rugózva indul el. – Színház az egész világ.
– Már megint nem értelek.
– Mondtam én, hogy nem értesz a nőkhöz.
– Blablabla… – felállok én is, és megvárom, amíg felmászik a vállamra.
– Tudod, a női szívet az dobogtatja meg igazán, ha látja, hogy vágyódnak utána.
– Szerinted!
– Hidd el, csak az számít, hogy mennyire jól alakítod a hős szerelmest.
– Voltál már igazán szerelmes?
– Hülyéskedsz? Az nem illik hozzám.
– Miért ne illene?
– Hát nem mondtam még el a teljes nevemet?
– Neked van olyan?
– Minden tiszteletreméltó lénynek van – kapaszkodik fülkarikámba és elindulunk.
– Én kérek elnézést. Szóval, hogy hívnak?
– Frankie Oh’de Casa-Nova.
– Komolyan? – nevetem el magam.
– Kinevetsz?
– Dehogy, Mr. Casa-Nova.

Az elfojtott nevetéstől rázkódik a vállam. Erre szokták azt mondani, hogy a név kötelez, és most már értem miért.

– Mondtam, a barátaimnak csak Frank.
– És én az lennék?
– Szinte az egyetlen.
– Micsoda megtiszteltetés.
– Hát akkor erre inni kell! – ugrál, majd kiszakítva fülbevalómat.

Csak mosolyogni tudok lelkesedésén, ő az örök optimista.

Ha pár nappal ezelőtt azt mondják nekem, hogy hihetetlen kalandban lesz részem egy mindenre kész békával, akkor azt kinevetem. Bár egyrészről ki mondta volna? Másrészről, Frankie érkezésével kinyílt előttem a világ. Eddig csak egyhangú nyomorúság vett körül, és mindennap ugyanaz a monotonitás.

Most viszont élek, és létezem. Nem tudom, hogy mit fog hozni a holnap vagy a holnapután. De már most izgalommal tölt el, hogy Frankie-vel oldalamon biztosan történni fog valami, és nekem csak ki kell várnom. Mondhatnám azt, hogy türelmesen várni fogom, de nem így van.

Esni kezd, és most először nem riadok vissza. Tárt karokkal várom a kihívásokat, hiszen már nem vagyok egyedül. És ezt neki köszönhetem, Frankie Oh’de Casa-Novának.