Az első próba

Szépirodalom / Novellák (316 katt) Jimmy Cartwright
  2023.10.03.

A lakótelep szélén álló garázsok utolsó sorának leghátsójából fura hangok szűrődtek ki a csukott ajtón keresztül. Persze ezeket senki sem hallotta ezen az őszi, pénteki koradélutánon, hiszen a felnőttek jórészt még dolgoztak, a nyugdíjasok délutáni sziesztájukat tartották paneldzsungeli lakásaikban, a diákok pedig még vagy az iskolában voltak, vagy valamilyen különórán tanultak. Ám, ha mégis járt volna arrafelé valaki, akinek kiváló a hallása, és szánt szándékkal hallgatózik, fülét a garázsajtóra tapasztva, az alábbiakat hallhatta volna:

– Mit csinálsz, Géza? Azt nem oda kell dugni!
– Jól van na, most csinálom először! Te se tudnád, Palikám.
– De most már tudom, szóval ne abba dugjad, hanem a fölötte lévőbe!
– Oké, de miért nem mindegy?
– Mert a rózsaszín az input, a barna meg az output. Tehát, ha a barnába dugod, nem lesz hangja és azt nem is úgy érzékeli, meg még be is szarhat. És a rózsaszín a rózsaszínbe megy, a barna meg a barnába, az F betűs az F betűshöz, az L betűs az L betűshöz. Érted? – magyarázta a szakadt, kék farmernadrágba és farmerdzsekibe öltözött, magas szárú fekete bakancsot viselő Pali.
– Értem! Akkor ez az L betűs rózsaszín kuki megy az L betűs rózsaszín puniba, az F betűsek meg ugyanígy. A piros az micsoda? – érdeklődött a fekete farmert, bőrdzsekit és rövid szárú bakancsot viselő Géza.
– Igen, most jól dugtad. Az is input, de másfajta.
– Milyen másfajta?
– Az most nem érdekes, Géza! Mi azt nem használjuk. Még.
– Értem. És amúgy miért kellenek ezek a fura színjelölések?
– Azért, hogy ha valaki nem tudna olvasni, azért a színeket csak megismeri.
– De mi van, ha színvak is az illető?
– Az ne dugdosson semmit sehova! Hagyjál már a hülyeségeiddel!
– Jó, jó, de miért pont ezek a színek?
– Mert ez házi gányolás. A gyáriakon általában piros meg fehér van, de a fehér épp elfogyott a Keravillban. Azért is van a barna banándugó alatt fehér szigszalag jelölés.
– Oké. A többiek mikor jönnek? – igazította meg Géza a fülcimpáján átszúrt biztostűt.
– Már itt kellene lenniük. Biztos megint bementek piát venni valahová. Mondjuk az jó, mert az oldja a feszültséget.
– Az pont nem jó, akkor nem lesz áramunk.
– Géza, te nagyon hülye vagy! Neked már nem kell inni többet. A bennünk lévő feszültséget oldja, te nagyon te! Hogy ne izguljunk a próba közben.
– Hú, ja, jó!

Kintről motorzúgás és gumicsikorgás hallatszott.

– Szerintem megjöttek – indult Pali a garázsajtó felé.

A garázs előtt két, késő tizenévesnek kinéző suhanc kászálódott ki egy piros kockaladából. Az egyik feltűrt szárú kék farmernadrágot és fekete bőrdzsekit, a másik hasonló módon feltűrt fekete farmernadrágot és fekete farmerdzsekit viselt. Egy műanyag gitártokot, és egy láda sört vettek ki a csomagtartóból, majd magas szárú, fekete bakancsaikkal rugdosni kezdték a garázsajtót.

– Géza! Megjöttünk! Engeggyé be! – kiabálta az egyik.
– Ja! Hoztunk sört! – ordibálta a másik.

A garázsajtó kinyílt, és ha valaki épp benéz, a következő, meglehetősen kaotikus látvány tárulhatott volna fel előtte: a helyiség hátuljában egy komoly dobfelszerelés uralta a teret, jobbra előtte egy állványon elhelyezett szintetizátor állt, amely fölé oldalról belógott egy mikrofon. Előrébb, középen egy mikrofonállvány, és egy gitárállványon elhelyezett elektromos gitár foglalt helyet. Balra egy magányos mikrofonállvány várta jobb sorát. Közöttük ide-oda kígyózó kábelek, melyek egy része a satupadon felállított keverőhöz és erősítőhöz, egy másik részük pedig a két hátsó sarokban felállított hangfalhoz futott.

– Ti meg hogy néztek ki? – tört elő Gézából a harsány röhögés.
– Ahogy be, te kretén! – vicsorgott rá a fekete bőrdzsekis Jani mind a hatvannégy fogával.
– Azé' ti se' vagytok semmik! – röhögött fel Atis, miközben mind a négyen bementek az épp zenei próbateremként funkcionáló garázsba, és becsukták maguk mögött az ajtót.
– De tényleg, mi ez a frizura, Jani?
– Hát punk frizura, Palikám! Taréj. Így leszek menő punk zenész.
– És mivel csináltad? – mérte végig jobbról balra, összevont szemöldökkel Géza.
– Hát, először is ollóval lenagyjáztam, aztán apám borotvájával két oldalról lekaptam a felesleget, utána meg kölcsönvettem nővérem lila hajfestékét. Mikor megszáradt, fogtam egy adag tapétaragasztót, hogy megálljon rendesen.
– Nem vagy te normális, Jani! – szakadt ki Paliból a röhögés. – Arra hajzselét szoktak használni.
– Minek nézel te engem? Nem vagyok én depöcsös buzi. Attól csillogna. Így fasza tompa.
– Mint az agyad... – mormogta Géza az orra alatt.
– És hogy fogsz majd így aludni, vagy sapkát húzni télen, hogy ne fázzon a fejed?
– Palikám, eddig is oldalt fekve aludtam, azzal nem lesz gond. Sapkát meg eddig se hordtam.
– Ahogy gondolod, Jani! – vonta meg Pali a vállát. – Na és te, Atis?
– Hát, Jani már lecsapott a taréjra, nekem maradt a mohawk. Mondjuk ez egyszerűbb is, nem kellett annyit borotválni sem. Ráadásul szerencsére elég erős szálú hajam van, így nem kell összekenni semmivel. A piros hajfestéket Jani nővértől kölcsönöztem.
– És odaadta? – nézett Géza Atisra elkerekedő szemekkel.
– Persze. Odamentem hozzá és megkérdeztem „Te Szilvi! Kölcsön adnád a vörös hajfestéked?”. Mire ő azt mondta „Persze, Atis édesem, vigyed csak, nekem most úgysem kell.”, miközben felállt a pipereasztalától, kezében a vörös hajfestékes flakonnal, és míg a kezembe nyomta, adott két nagy cuppanós puszit.
– Téényleg... – Gézának, ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemei, és a szája is tátva maradt. – Hogy mit csinált? Megpu... Téged? Meg édesemezett?! Hát...
– Nem, te idióta! – vágott közbe Atis. – Szilvi a közelbe' se' volt. Amúgy is annyi ilyen vacakot használ, észre se fogja venni, hogy egy kevés hiányzik.
– Hallod, Atis! Ne szívass! – csóválta meg a fejét Géza.
– És a ti fejetekkel mi van? – nézett Jani Gézára. – Mi lett a szép, hosszú fekete hajaddal?
– Én csak bekentem zselével, aztán csináltam fel, középre ilyen... gúlákat.
– Durva! Jól néz ki! – mondta Atis. – És te Pali? Mi ez a lenyalt fej?
– Nincs ez lenyalva! – fordította a fejét oldalra, így Jani és Atis is meglátták a turpisságot. – Két oldalt felnyírattam, a felül megmaradtat meg hátul egy gumival összefogtam.
– Így ő lett a lófarkas kislány... – kezdte Géza vigyorogva.
– Megrángatom a biztostűdet! – villant rá Pali.

Géza ijedtében hátrált egy fél lépést, de a többiek felvihogtak a poénján, így Pali is engedett.

– Jut is eszembe! – fordult Géza Jani felé sandán, kaján vigyorral a képén. – Jani! Láttad már pucéran a nővéred?
– Ütlek, borulsz! – jött a válasz, miközben Jani ökölbe szorította jobb kezét.
– Na, na, na! Srácok! Zenélni jöttünk, nem verekedni! – csitította őket Pali.

Géza elmélázó tekintettel nézett egy pontot a végtelenben.

– Pedig Szilvinek olyan gyönyörű teveszőr pulcsijai vannak...
– Ezt most hogy érted? Tudomásom szerint nincs is egy teveszőr pulcsija se – mondta Jani.
– Na, hát van a kétpupú teve... – kezdte Géza, miközben kezével saját magán illusztrálta mondandóját.

Jani egészen közel lépett Gézához és fenyegetően fölé tornyosult.

– Húzzál bőrt a fogadra, de gyorsan, mert repül a pillangó, oszt ki tudja, hol áll meg! Le lehet szállni a nővéremről. Amúgy se vagy az esete, akárhogy is kapálózol. Különben is, most a rendőrfőnök nagyobbik fia a pasija, szóval jobb, ha messziről elkerülöd!
– Jóvanna, csak húztalak – mondta Géza. – Már poénkodni se lehet?
– A nővéremmel nem. Le lehet róla szállni!
– De még rá se szálltam... – nevette el magát Géza.
– Jaj, te nagyon idióta, te! – ragadta vállon Jani, és megrázta. – Ha nem lennél a barátom pelenkába szarós korod óta, már rég a földön szipákolnád a port – ölelte magához, és veregette meg a hátát.
– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni – viszonozta Géza a hátveregetést.
– Jó, de komolyan mondom, ne baszogasd a nővérem, mert a pasija vesz elő. Annak meg biztos nem lesz jó vége.
– Erre most nem mondok semmit... – nevetett fel Géza, majd Jani is. – És ha szeretnéd, hogy így is maradjon, ne használj ilyen szavakat a nővéreddel kapcsolatban. Attól tartok, nem bírnám ki, hogy ne csapjam le az ilyen magas labdákat. Ejh! Szar ügy egy ilyen viszonzatlan szerelem...
– Hé! – csillant fel Atis szeme. – Ez jó lehetne egy szám címének. Mondjuk úgy, hogy „Szar ügy a viszonzatlan szerelem”.
– Erről jut eszembe! Hagyjuk a családi drámákat, és kezdjük el a próbát! Megy az idő, srácok! – mondta Pali.
– Előbb gurítsunk le egy Kőbambit erre a nagy ijedtségre! – javasolta Atis.
– Jó ötlet! Csak vigyázzunk a vezetékekre, meg a felszerelésre! – mondta Pali. – Nem szeretnék elektromos tüzet! Már minden be van izzítva.
– Borsodi nem volt? – kérdezte Géza.
– Miért kell neked mindig rentit... renid... redit... különcködni? – kérdezte Jani. – Borsodi mi? Mér nem mindjárt Dab?
– Mert ma még enni is akarok.
– Az meg hogy jön most ide? – húzta fel Jani a szemöldökét.
– Hát abrak a Dabra...
– Géééjjjzaaaa! – kiabáltak rá mindhárman.
– Jó'van, jó lesz a Kőbambi is. Mindegy, csak hasson!

Üvegek szisszentek, majd koccantak.

– Egs! – mondták a srácok, és legurítottak fél-fél üveggel.
– Kezdhetjük a próbát? – kérdezte Pali.
– Előbb kellene valami név. Bandanév. Tudjátok! – mondta Géza.
– Akkor, mielőtt belecsapunk a húrokba, döntsük el, mi legyen a nevünk – mondta Pali, miután felvarrókkal és kitűzőkkel teli aggatott farmerdzsekije ujjával letörölte szájáról a sört.
– Szerintem előbb azt döntsük el, milyen zenét akarunk játszani – kezdte Atis. – Mert ha mondjuk Sex Pistolsosat, akkor ahhoz kell nevet találnunk. De ha mondjuk inkább Joy Divisionöst, vagy The Clash-est, akkor ahhoz. Vagy ha amerikai hardcore-t... értitek!? Vagy mondjuk, érted, olyat, mint a Trottel, vagy a Rottens, vagy a CPg, a VHK, az ETA...
– Azt ismerem, az Etát! Szép hosszú, izmos combjai vannak – mondta Géza távolba meredő tekintettel.
– Én itt a punk zenekarról beszélek, nem a triatlonozó Kovács Etáról, te nagyokos! – világosította fel Atis.
– Ja, nekik van az a számuk, hogy Spicli!
– Igen, Géza! Tudtam én, hogy képben vagy! Az a lényeg, hogy találjuk ki, milyen zenét akarunk játszani, és ahhoz válasszunk nevet.
– Először is zenélnünk kellene tudni... – kezdte Pali.
– Nem lehet az olyan nehéz, majd belejövünk! – vágott közbe Jani. – Már én is tudok két akkordot, pedig még csak három hónapja basszerozok – húzta ki magát, és düllesztette ki mellkasát.
– Én meg őstehetség vagyok, ha dobolni kell. Mondjuk, azért jó volt, hogy másfél évig tanultam is. Kár, hogy kicsaptak, mert szolfézsra nemigen jártam be. De ki a francot érdekel, Hájden, meg Mócárt, meg Pucsíni!? Meg hogy ezek ezer éve micsinátak? Mér' nem azt taníccsák, hogy... mittudomén, csak ne ezt...
– Jól van, Géza, nyugodjál meg, igyál még egy sört!
– Köszi Pali! Azér' jó, hogy a fater értékeli, hogy legalább ehhez van tehetségem, és vette ezt a dobszerkót, meg megengedte, hogy itt a garázsban gyakoroljak. Meg mos'már ti is.
– Ja, jó fej az öreged! Múltkor is hozott egy kazit egy illegális Ricse koncertfelvétellel – mondta Jani.
– És daráltak benne élő csirkét?
– Ezt meg honnan veszed, Géza? – vonta össze Pali a szemöldökét.
– A múltkor mondta a Pisti, hogy a nővéréék voltak egy Ricse koncerten... valahol... és a Nagy Feró ledarált egy élő csirkét a színpadon.
– Ember! Ez durva! – mondta Atis, miután végzett a félre nyelt sör miatti krahácsolással.
– Én ezt nem hiszem – jelentette ki Pali. – Szerintem ez nem igaz.
– De a Pisti mondta...
– Ja, meg a Pisti azt is mondta, hogy volt már nővel, pedig még csak tizenhárom éves. De azt már nem mondta meg, ki volt az a nő. Annyit mondott, hogy nem akarja megmondani, mert a lány szülei még azt gondolják, hogy szűz. És, ha kiderülne, hogy ő, mármint a Pisti megdugta, abból nagy baj lenne.
– De rendes gyerek ez a Pisti! – bólogatott elismerően Géza. A többiek összenéztek.
– De naiv gyerek ez a Géza! – csóválta Jani a fejét. Gézán kívül mindenki felröhögött.
– Mos'mér...? Ja, hogy ezzel azt akarod mondani, hogy a Pisti kamuzik...?
– Te még nem jöttél rá, hogy ha kérdez is, hazudik? – kérdezte Pali. – A múltkor is mesélte, hogy volt Pesten valami kaszinóban. Merthogy a faterja valami nagy fej a pártban, és őt is beengedték. Aztán rákérdeztem apámnál, hogy a Szabó István apja, a Szabó László milyen funkciót tölt be a pártban. Erre azt mondja, hogy semmilyet, csak sima párttag. Érted!?

Géza feje kissé előre bukott, vállai megereszkedtek.

– Akkor ne higgyek neki?
– Ha jót akarsz magadnak, Géza, akkor ne – válaszolta Atis. – De visszatérhetnénk a témára? Ott tartottunk, hogy ki kellene találni, milyen zenét játsszunk.
– Szerintem olyat, amilyen sikerül. Csak nézzük meg, mit is tudunk most, aztán jöhet a névválasztás. Oké?

Jani hevesen bólogatni kezdett.

– Jól van, Pali, ebben van valami. Lássuk, mit tudunk!
– Oké, akkor mindenki vegye kézbe a hangszerét és foglalja el a helyét! – kérte Pali.

Géza szélesre húzta a száját, jobbjával vakargatni kezdte feje hátsó felét, és sanda félmosollyal megszólalt.

– Nekem ugye elég csak a dobverőket kézbe venni?

A többiek egymásra néztek, és szinte egyszerre nagyot sóhajtottak a fárasztó poénon.

– Géza! Ahogy neked könnyebb! – csóválta a fejét Pali. – Csak haladjunk már, megy az idő!

Géza a helyére kászálódott, miközben az orra alatt valami ilyesmit mormogott:

– Igaz, hogy fura poénjaim vannak, de azér' nem kell mindig engem baszogatni. Van, amiben jó vagyok. Különben is, fogalmazhatnátok egyértelműbben, hogy ne jusson eszembe mindig valami marhaság! Na mindegy! – A szék nagyot nyögött, ahogy Géza letette rá magát. – Amúgy te hány akkordot tudsz már, Pali? – kérdezte, miközben kezébe vette és látványosan megpörgette a dobverőket.
– Hármat! – húzta ki magát Pali, állát felemelve.
– Fú, akkor te itt túlképzett vagy! – mondta Jani, arcán széles vigyorral, miközben nyakába akasztotta a basszusgitárt.

Atis ekkor meglepetés- és véletlenszerűen lenyomott három billentyűt a szintetizátoron.

– Hé! Ez jól hangzik! Ez milyen akkord? – Géza a nyakát nyújtogatva próbálta meglesni.
– Nem tudom. Két fehér, meg egy fekete.
– Á, ez G-moll! – lesett oda a szólógitár mögül Pali.

Géza hirtelen visszahuppant a székére, kezéből majdnem kiejtette a dobverőket.

– Apám, de tud valaki! Csak így ránézésből megmondta!
– Ez jó alap lehet – folytatta Pali. – Erőteljes akkord. Mi lenne, ha felütéssel kezdenénk?
– Az fáj! – mondta Géza szemöldökét összevonva.
– Micsoda? – kérdezték a többiek szinte egyszerre.
– A fejütés. Én nem fogom szétverni a fejem, max. imitálok.
– Nem fejütést mondtam, hanem felütést. Ellel!
– És az mennyivel jobb, ha az állkapcsom ütöm, nem a kobakom?
– Te Géza! Te miért nem mész inkább vonatkerék-pumpálónak? – kérdezte Atis.
– Á, anyukám mondta, hogy nem végezhetek nehéz fizikai munkát.
– Akkor hámozzál léggömböt! – javasolta Jani. – Az könnyű!

Pali kezeit széttárva, lábával dobbantva ripakodott a többiekre.

– Hagyjátok már szegényt! Ő is még csak most tanulja a zenélést. Megmutatom, mi az a felütés.
– Gitárral? Hát az még jobban fáj, mint ököllel – kerekedett el Géza szeme.
– Te Géza, te nagyon te! A felütés egy zenei kifejezés. A zene első ütemét megelőző hangot, vagy hangokat jelenti. Vagy a hangsúlytalan ütemrészen a főhangsúly előtt történő kezdést. Világos?
– Aha. Asszem.
– Figyeljetek! Atissal megmutatjuk. Maradunk a G-mollnál. Én ezt fogom játszani.

Pali a G-moll hangjait kezdte külön-külön játszani a gitárján, a többiek figyelmesen hallgatták.

– Megvan? – kérdezte, miután befejezte.

A többiek bólogattak.

– Atis, akkor annyi kellene, hogy te kezded, és az előbb az általam játszott ritmusban kétszer leütöd az előbb játszott G-moll akkordot. Tudod, a két fehéret, meg az egy feketét. Valahogy így: pam-pam, én meg utána elkezdem játszani az előbbi riffet.
– Micsodát? – kérdezte Géza.
– Ez ilyen gitáros kifejezés, neked még nem kell tudni, mit jelent. Te dobos vagy.
– Ja, oké!
– Mehet? – nézett Pali kérdőn Atisra, aki bólintott és már kezdte is.
– Na, érthető, mi az a felütés? – kérdezte Pali, miután pár másodperc múlva befejezték.
– Ó, ezt én ismerem, csak nem tudtam, hogy így hívják! – csapott Jani a homlokára.
– Hát így már én is tudom! – mondta csillogó szemmel Géza.
– Jó, akkor ez marad így négynegyedesben... Ezt azért ugye tudjátok mi? Énekórán tanultuk.
– Persze, persze! – bólogattak a többiek.
– Oké. Jani, neked kábé az lenne a dolgod, hogy a G-moll hangjain, engem követve, de ütemenként csak kettőt pengetve követsz. Menni fog?
– Ja, ez picsafüst.
– Remek! Géza! Te próbálj meg valami alap négynegyedes ritmust!. A legegyszerűbb is megteszi, most még csak próbáljuk, hogy is működik, nem kell bonyolítani.
– Olyat tudok! – bólogatott Géza.
– Akkor légy szíves egy beütést, Géza! – mondta Jani.
– Igenis! – szalutált Géza a dobverőkkel. – Egy micsodát?
– Egy beütést – közölte Jani rezignált hangon.
– Oké, oké! Az mi? – Géza láthatóan nem értette a kérést.
– Azt kértem, hogy üssél be.
– Neked? De te a barátom vagy, Jani!
– Ha így folytatod, már nem sokáig.
– De most megint mi van? – kérdezte Géza kétségbeesetten.
– Nem igaz, hogy ezt sem ismered! Milyen dobos vagy te? – kérdezte Atis.
– Amatőr... – válaszolta Géza.
– Na, akkor a beütés az úgy van... – kezdte Pali, miután egy nagy sóhajjal lenyugtatta magát.
– Dobverővel kell? – kérdezte Géza félve.
– Naaa! Hát megy ez! – kezdett Atis örülni.
– De az fáj, és ilyen hurkás lesz utána... – kezdte Géza.
– Hhhhmmmmajdnem! Nem saját magad kell üssed, hanem a két dobverőt össze, a négy negyed ütemére. Tudod, ahogy a profik csinálják: egy, két, há', négy! – mutatta Pali Gézának.
– Hát akkor miért nem ezt mondjátok? – csóválta a fejét Géza. – Hát így mán' tudom! – mondta határozottan, majd az ütőit tökéletes ritmusérzékkel négyszer egymáshoz ütve dobolni kezdett.
– Erről van szó, Géza, erről van szó! – mosolyodott el Pali. – Most akkor úgy csináld, hogy beütsz: egy, két, há', négy, kihagyod az első ütemet, amiben Atis elkezdi a felütést: pam-pam, és mindenki bekapcsolódik a második ütem elején.

Géza beütött, Atis felütött, és a srácok zenélni kezdtek. Már amennyiben zenének lehet mondani, amit műveltek. Pár perc után abba is hagyták.

– Jó lesz ez, srácok! – lelkendezett Pali. – Ez már majdnem egy szám. Csak tegyünk hozzá még egy akkordot és váltogassuk! Meg nem kell ilyen hosszan, és lehet kicsit pörgősebben.
– Milyen akkordot tegyünk még hozzá? Tudja valaki, hogy zeneileg mi illik a G-mollhoz? – kérdezte Jani.

A négy lelkes fiatal egymás tekintetét leste, de úgy tűnt, egyiknek sincs halványlila fingja sem a feltett kérdéshez.

– Na jó, nehogy már itt akadjunk el! – csattant fel Géza. – Amúgy, Jani, neked honnan jönnek ilyen kérdések?
– Bejárok zeneelméletre... – vonta meg a vállát.
– Azmi? – kérdezte Géza.
– Szolfézs, csak nem akartam előszörre így mondani, mert tudom, te utálod.
– Mer' ott tanítanak ilyeneket is?
– Ja, ha odafigyel az ember, meg esetleg kérdez is. De a G-mollról még ott sem volt szó.
– Akkor esetleg legközelebb meg tudnád kérdezni a tanárt, hogy milyen más akkord illik a G-mollhoz? – adta ki Pali a feladatot.
– Persze, simán, hétfőn délután megkérdezem.
– Akkor addig visszatérhetünk a névválasztásra? – kérdezte Atis. – Amit eddig játszottunk, olyat még nem hallottam. Úgyhogy asszem, a Kétballábas Csirkekacsa bandanév ötletem nem lesz jó.
– Volt ilyen ötleted? – nevetett fel Pali. – Háttezmilyemmá! Mondjuk, jó szar, én simán leszavaztam volna.
– Volt még olyan ötletem is, hogy legyünk Üveges Csirkeszemek. Ez tán egy fokkal jobb.
– Hát egy fokkal – bólogatott Jani vigyorogva. – De miért vagy így ráfüggve a csirkékre?
– Nemtom, szeretem a csirkehúst. Nagyanyám a tanyán mindig finom tyúkhúsleves főz.
– Szerintem hagyjuk az állatokat! Ennél a szintnél már most jobbak vagyunk – mondta Pali.
– Igen, inkább valami figyelemfelhívó, de egyben polgárpukkasztó kellene – gondolkodott hangosan Atis.
– És mi van, ha befutunk? – kérdezte aggódva Jani. – Olyan név kellene, amit akkor is nyugodtan használhatunk, ha megtöltünk egy stadiont.
– Tetszik ez a rendkívüli optimizmusod! – nevetett fel Géza.
– Most miért? Nincs igazam?
– Annyira azért még nem vagyunk jók, Janikám – közölte Pali.
– Igaz. Induljunk ki másból! Szóval mi egy zenekar vagyunk, akik a közönséget akarják szórakoztatni. Meg magyarok is vagyunk, ez szerintem jó lenne, ha tükröződne a nevünkben. Mondjatok magyaros dolgokat! – kérte Jani.
– Gulyás!
– Íj! Tegez!
– Ló! Fogat! Ostor!
– Puli! Pásztor! Fokos! Mente! Szűr!
– Huszár! Betyár!
– Állj! Állj! Állj! – csitította Pali a többieket. – Ezzel a betyárral szerintem lehetne mit kezdeni. Végül is rendszerellenes, lázadó punkok vagyunk. A betyárok is valami ilyesmik voltak.
– Jaja! Ez jó! Legyünk valamilyen betyárok! – lelkendezett Géza.
– Gulyásfaló betyárok! – dobta be Jani.

Egy pillanatra mindenki elgondolkodott az ötleten.

– Á, ez hülyeség! – mondta Atis. – Erről ilyen kövér, bő gatyás, szűrbe öltözött emberek jutnak eszembe, akik bográcsból eszik a gulyást.
– Nekem se tetszik – rázta a fejét Géza.
– Hogy nektek semmi se jó! – csapott a levegőbe Jani.
– Mi lenne, ha vinnénk bele szójátékot? Attól intelligensnek tűnnénk – javasolta Pali.
– Az meg mire lenne jó? – értetlenkedett Géza.
– Komolyan vennének. Azt gondolnák, hogy ezek a srácok tudják, mit csinálnak – érvelt Pali.
– Aha, aha! – bólogatott Atis. – Mit szóltok a Zenekari betyárokhoz?

A többiek kissé értetlen tekintettel néztek rá.

– Tudjátok, a színházakban vannak ezek a zenekari árkok. Ebben van szójáték, meg kultúra, meg intelligencia. És mi lenne, ha úgy írnánk, hogy az árok előtt a „bety” végig nagybetű lenne? Így még jobban kijönne, hogy a zenekari árok volt az alap. Adjatok csak egy papírt, meg egy tollat!
– Itt van – nyújtotta oda neki Pali a kért eszközöket, miután az egyik szekrényből előkotorta azokat.

Míg a többiek nagyokat kortyoltak a sörükből, és olyan fontos kérdéseket beszéltek meg, hogy ki melyik zenekart kedveli, addig Atis akkurátus kézmozdulatokkal, fura, szögletes betűkkel lerajzolta zenekaruk általa elképzelt nevét: „Zenekari BETYárok”, majd megmutatta a többieknek.

– Fú, ez nagyon jól néz ki! – lelkendezett Géza.
– Meg van véve – jelentette ki Pali.
– Végül is, jó lesz – mondta Jani. – Játszunk is ma még, vagy mi lesz?
– Ja, simán, kísérletezzünk! Abból még sose vót baj! – mondta Géza.
– Ebbe most ne menjünk bele, de ami igaz, az igaz, a zenei kísérletezésbe még nem haltak bele – mondta Pali. – Jani, te melyik két akkordot tudod?
– Csak a két alapot, a C-dúrt, meg a D-dúrt.
– Ezeket én is ismerem. Atis, neked ezek megvannak?
– Igen, ezeket már én is ismerem!
– Akkor szerintem egyelőre kezdjünk ezekkel valamit! – javasolta Pali.
– Ja, csapjunk a húrok közé! – kiáltotta lelkesen Jani.

És bizony, a srácok a húrok közé csaptak. Egész addig játszottak, míg el nem fogyott a sörük. Aztán beültek a törzshelyükül szolgáló Gyülekező nevű becsületsüllyesztőbe, és jól megünnepelték a Zenekari BETYárok megalakulását.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 3 db)