XIII.LFP.K - A Mars új lakója
A kis zöld levelibéka ebihal, Szammakko, akit mindenki csak Szamminak becézett, kíváncsi teremtésnek számított. Nem szerette a tavacskát, amiben élt, mert unalmas volt, egyre melegebb, ráadásul szeméttel piszkított, szennyezett is volt. Nap-nap után telt el úgy, hogy a kis ebihal órákig egy csendes, még kevésbé szemetes helyen álmodozott. Valami boldogabb, izgalmasabb, szebb életre vágyott, egy olyan tóra és körülötte erdőre, ahol nem hallja folyton azt a hírt, hogy egy vízisikló ebéd közben véletlenül lenyelt egy nejlon zacskót is, és görcsösen kínzó gyomorfájdalmak után műanyagmérgezésben pusztult el. Kis fantáziája beindult, fékezhetetlenül száguldott, megállítani már nem lehetett. Gondolataiban szebbnél-szebb, vidámabbnál-vidámabb képeket festett le arról az ideális világról, ahol családjával és barátaival, sőt – miért ne? –, az összes erdőben és annak környékén élő állat- és növényfajjal egyetemben szeretett volna élni. Ahogy ott a tavacska eldugott zugában egyik nap ábrándozott, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a sárdarab, amin éppen hempergőzött, felröppent a magasba. Szammi ijedtében a már kifejlett mellső lábacskáival belekapaszkodott a sárdarabba. Most jött csak rá, hogy az éppen ott nyaraló kisfiú dobta föl a sarat, csupán szórakozásból, hogy megnézze, milyen magasra képes feldobni. A sárdarabka az ebihallal együtt szélsebesen száguldott felfelé, egyre magasabbra. És minél magasabbra értek, annál eszeveszettebb iramban repültek, illetve annál narancssárgább színt öltött a saracska. Majd, mikor elérte a vörös színt a sárdarab, a még mindig rajta utazó Szammival együtt egy idegen helyen, egy ismeretlen, rozsdabarna vizű sós tóban landolt. Amint a vízbe ért, az eddig megszeppenten utazó békaporonty elvesztette az eszméletét.
Kisvártatva arra eszmélt fel, hogy észrevette, a víz alig tartalmaz valamicske oxigént, és ő néhány órán belül megfullad. A víz egyébként sem édesvíz volt, hanem valami borzasztóan sós lötty, ami irgalmatlanul marta a bőrét és csípte a szemét. Szegény Szammi nem tudhatta, de ez a fura sárdarab a Marsra repítette őt. Először egy narancscsőrű marsi muggyvágó szúrta ki éles szemével az oda nem illő élőlényt. Odaszállt, merő kíváncsiságból jól megcsipkedte, majd tovarepült. Aztán a Marson élő négy békafaj közül az egyik, a zöldes-kékes különc zülönc ugrált oda hozzá. Azt tartották, hogy ez a béka a legsegítőkészebb, a legjószívűbb állatfaj az összes marslakó közül. De az öreg zöldes-kékes különc zülönc éppen csak egy pillantást vetett a fájdalomtól szenvedő Szammira, már ott is hagyta őt, nem volt rá kíváncsi. Néhány perc elteltével eleredt az eső. Ez nem olyan eső volt, mint a Földön, ennek az esőnek sósak voltak a vízcseppjei, s már-már vörösek, nem átlátszóak. És ahogy egy-egy esőcsepp megérintette a kis ebihal hátát, az minduntalan fájdalmat okozott neki. És mindig mást. Az egyik forró volt, a másik jéghideg, a harmadik olyan volt, mintha éles kést szúrtak volna a hátába, aztán egy csípős jött, majd egy ragacsos. Szammi keservesen sírt, már alig kapott levegőt.
Az eső elmúlta után pontosan fél perccel elhaladt mellette három jól megtermett, már teljesen kifejlett kamasz mars narancs varangy. Amint meglátták a küszködő ebihalat, nemhogy a segítségére siettek volna – ahogy ez erre a békafajra annyira jellemző volt –, hanem csúnyán megdobálták őt, egy, csak a Marson honos barack-harack szúrós gumójával, aztán kacagva tovább szökdécseltek. Ezután az éppen arra haladó két baljós bűzös-brekkencs kínozta meg Szammit, mégpedig úgy, hogy undorító narancssárga váladékot spricceltek rá, ami az ujjuk végén lévő karmokból fröccsent elő. A folyadéktól nemcsak égető hólyagok nőttek egész testén, hanem piros, polipkarra emlékeztető csápok is. Az ebihalacskára most kétfülű, háromszemű, csattogós marslakók átlátszó, szivárványcsillós bombát kezdtek el dobálni, aminek következtében a békagyermek rózsaszínné változott. és hólyagos kis testét marsssosssmoha lepte be. Ez volt az utolsó, amire emlékezett, ugyanis elsötétült előtte a világ.
Egy félórát feküdt ott eszméletlenül, kiszolgáltatva magát az arra járó marslakóknak. Levegője súlyosan fogyott, egészen biztosan meghalt volna, ha nem sétált volna el a tó mellett egy négytagú mocsári varcs-varty család, egy nővérrel meg egy húggal, valamint természetesen a két szülővel. Eme különleges békafajról, ami csak és kizárólag a Marson élt, elég szörnyű hírek terjengtek. Azt állították, hogy ezek a békák szívtelenek, önzők, irigyek, soha senkinek sem segítenek, és senkivel nem állnak szóba, vagy ha mégis, akkor udvariatlanul, mindig mogorván, motyogva válaszolgatnak. Ezenkívül leírhatatlanul rondák is (bőrük petyhüdt, barna, szürke, vagy zöld színű, békáktól szokatlan módon hajuk van és a hímeknek agyarszerű szarv nő ki a fejükből). A pletykák szerint a mocsári varcs-vartyok étrendje véres dögökből áll.
Szamminak ezúttal szerencséje volt. A család megállt mellette ugyan, de esze ágában sem volt a pici, agyonkínzott ebihalacskát még rücskös ujjaikkal is bántani. Az édesapa óvatosan kiemelte őt a vízből, finom mozdulattal, ügyelve arra, hogy ne sértse meg, a karjába vette, végül sarkon fordult és elindult hazafelé. A család többi tagja pedig követte őt. Miután hazaértek, kitisztították és bekötözték a sebeit, valami szokatlan gyógyszert adtak be neki, majd lefürdették (sótlan vízben) a még mindig eszméletlen testet, aztán végezetül bebújtatták őt a külön vendégek számára fenntartott, puha, meleg, rendkívül kényelmes ágyba. Amikor Szammi magához tért, az első dolog, amit észrevett, az volt, hogy már tökéletesen tud levegőt venni – időközben ugyanis extra marsbéli oxigénpalackot kapott –, a második pedig az, hogy rájött, már biztonságban van. Csak ezután jött rá, hogy milyen éhes.
A két békalány, Marsalencse és Lóvacsár azonnal észrevették, hogy vendégük kinyitotta a szemét. Rögvest elszaladtak hát, hogy aztán finom ételektől és italoktól roskadozó tálcával térjenek vissza. Tehát az az állítás, miszerint a mocsári varcs-vartyok csak döghússal táplálkoznak, egyáltalán nem volt igaz. Sőt, épp ellenkezőleg, inkább csak a növényekből készült ételeket ették. Szammi választhatott, hogy mit egyen. Végül hosszas töprengés múlva a marslencse saláta, narancssárga rizs, illetve a grillezett maradicsom mellett döntött. Hozzá pedig kristálytiszta forrásvizet ivott, amit egy egzotikus forrásvízből, a Vörös homokásvány folyékony halmazállapotú vizét leszűrve lehetett kinyerni. Már javában falatozott, amikor odaugrott hozzá a békagyerekek édesanyja.
– Jól érzed itt magad, kisfiam? – kérdezte szelíden mosolyogva.
– A lehető legjobban, nem is akarnék elmenni innen – válaszolta a kis ebihal.
– Akkor jó hírem van számodra – mosolygott még szélesebben az édesanya. – Nem kell soha többé elmenned innen, mert a férjemmel és a gyerekeimmel közösen úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk. Persze csak ha szeretnéd.
Szammi e szavak hallatára elmosolyodott, és boldogan átölelte a békamama nyakát.
