XIII.LFP.K - Az előőrs
Tíz sol telt el az érkezésünk óta. A sol a földi nap marsi megfelelője és alig hosszabb, mint 24 óra. Lassan kezdem megszokni, meg úgy általában az egész marsi életvitelt. Már ha lehet egyáltalán életvitelnek nevezni ezt a kezdetleges állapotot. Mi vagyunk az úgynevezett előőrs. A feladatunk biztosítani a Marson a megfelelő életkörülményeket az emberiség számára. Fél földi évet kaptunk arra, hogy mindent előkészítsünk az utánunk érkezőknek. Persze az űrállomás biztosít számunkra támogatást. Az állandó kapcsolat mellett rendszeresen küldenek teherszállító rakétákat a kérésünk szerint összeállított rakománnyal felszerelve.
Tehát fél évünk van arra, hogy teljesen kiépített, lakható környezetet biztosítsunk. A média szerint az egész földi lakosságnak lesz elég hely, de ettől függetlenül az utazás először csak a politikusok és más befolyásos emberek kiváltsága lesz. A jómódúaké, akik meg tudják fizetni, hogy az elsők között indulhassanak.
Amikor a Föld Holdja – ismeretlen okból kifolyólag – elmozdult és más pályára állt, teljes pánik tört ki. Egymás után jelentek meg az újabb és újabb tanulmányok, és a számítások eredménye mindig megegyezett. A Hold egyre közelebb kerül a Föld légköréhez és amint eléri azt, zuhanásba kezd, majd mindent elpusztít. három évet jósolnak a folyamatnak. Ekkor jöttünk a képbe mi. Három elszánt biológus, hat mérnök, tizenkét munkás, egy orvos, valamint a kapitány, illetve én, a kapitány helyettese. Persze nem a nulláról álltunk neki a dolognak, a csapatunk már évek óta dolgozott a misszión, csak eddig nem sürgetett minket ennyire az idő. Akkor alakultunk, amikor a szélsőséges időjárás pusztításokat kezdett végezni kontinens-szerte. A politikusok ekkor még nyíltan nem ismerték be, hogy nagy a baj. Közleményt adtak ki, hogy lehetőleg csökkentsük a műanyag-felhasználást és ezzel le is zárták az ügyet.
Leszállásunk óta nem ütköztünk problémába, minden a terv szerint halad. A kolónia egy része már kiépült, persze ezek a könnyebb részek. Egy percig sem volt a terv része a terraformálás, az elejétől fogva egy elkülönített, légkörtől és napkitörésektől védett teret akartunk létrehozni. A napelemparkot csak be kellett üzemelni. A búra – ami a marsi körülményektől megvéd – előttünk két sollal érkezett, nyolc szállítórakéta segítségével. Persze, mind önműködő, ezért ez volt a legsebezhetőbb része a műveletnek. Egy meghibásodott műszer és vége mindennek. Emberi vezérléssel viszont a nehéz súly miatt nem lehetett megoldani. A könnyűszerkezetes lakóházakat pedig pár óra alatt összeszereltük.
– Uram! A víztározók a helyükön vannak, megtörtént a csatlakozás a sarki jéghez. Pár óra múlva már elegendő víz lesz a tartályban, hogy megkezdjük az ivóvízellátást a protokoll szerint. Addig is van rendelkezésre álló tartalék – kezdte meg jelentését a biztonsági főnök.
– Köszönöm, Rebeka! A farm?
– Volt egy kis fennakadás, hamarabb jött egy homokvihar, minthogy a napelem öntisztító rendszere beindult volna, így a lámpákat nem tudtuk még beüzemelni.
– Kell aggódnom emiatt?
– Nem, uram! Kézben tartom a dolgokat.
– Köszönöm, elmehetsz!
– Uram! – megfordul és már el is tűnik csinos fenekével a szemem elől. Vágyakozva nézek utána, majd úgy döntök teszek egy kört, hogy felmérjem a kolónia többi részét is.
Erik és Gábor éppen kibújik a szkafanderéből, amikor odaérek hozzájuk.
– Mi a helyzet srácok?
– Megérkezett az utolsó rakéta is, uram. Mindent kipakoltunk, a szállítók elfoglalták a vendégházakat, hajnalban indulnak vissza, az űrhajóknak pihenni kell – mondja Erik.
– Jól van, fiúk, köszönöm, mehettek aludni! Hosszú solok néznek még elénk.
– Uram! – mondják egyszerre.
Elégedetten pillantok körbe, majd elindulok a kapitány háza felé jelentést tenni, hogy aztán mihamarabb én is nyugovóra térhessek.
A jelek szerint már várt rám. Két dupla whisky van az asztalon, a kapitány pedig a dolgozószobájában téblábol.
– Ó, Ádám! Végre, hogy itt vagy! Mesélj el mindent!
Én el is mesélem. Részletesen. A tenyészfarmot a végére hagyva.
– Hogy mi? – csattan fel, még egy kis Whisky is kilöttyen a poharából. – A legfontosabb eleme az egész ittlétünknek! Ha kudarcba fullad, akkor cseszhetjük! Érted? Cseszhetjük!
– Tudom. Kérlek, nyugodj meg! Rebeka megerősített, hogy már minden rendben van.
– Rebeka… az a nő bármit mondhat, te egy szó nélkül elhiszed. Azt hiszed, nem látom, mi van köztetek?
– Kapitány! – szólok rá, talán kicsit erélyesebben is, mint szerettem volna. – Ő egy beosztottam. Tudod, hogy minden esetben követem az előírást.
– Jó…. tudom. Bocsáss meg…. sejted te mekkora nyomás van rajtam? Az egész emberiség jövője a kezünkben van és az egész alapja az a rohadt tenyészfarm, alig ötven populációval a rendszerben. Tudod mi ez Noéhoz képest? Semmi!
– Tudom – iszom bele a poharamba. – Van hír a Földről? Találtak újabb példányokat? – kortyolok még egyet. Életemben nem ittam még ilyen selymes Whiskyt.
– Áhh… – sóhajt nagyot a kapitány – Egyre több fajt nyilvánítanak hivatalosan is kihaltnak. Egy új mintánk sincs. Az elmúlt években megjelenő klímaingadozás rendesen kicseszett velünk. Ha rosszul sül el a farm-projekt, akkor az ember lesz az utolsó élőlény, ami a Földről származik.
– Eszter és Ákos növényeit leszámítva. Tegnap már láttam a palántákat. Nemsokára friss zöldségeket ehetünk.
– Az remek! – mondja fáradtan és magára erőltet egy mosolyt.
Ezután percekig ülünk még ott néma csendben. Legurítom a maradék Whiskym és elindulok aludni.
– Uram, keljen fel, uram!
Kinyitom a szemem és Rebeka gyönyörű arcát látom magam előtt. Bárcsak minden reggel ő lenne az első, akit meglátok, ha kinyitom a szemem. Vajon még álmodok?
– Uram, baj van, azonnal jöjjön! – Hangja a szokásos csilingelő dallam helyett riadt, ami azonnal magamhoz térít.
– Mi történt? – pattanok ki az ágyból.
– Ööö… – kapja el rólam hirtelen a tekintetét. Ekkor jövök rá, hogy egy szál alsónadrágban állok előtte. – Támadás történt, uram.
– Támadás? – felöltözöm és már úton is vagyunk.
Rebeka lohol elöl, én pedig követem.
– Mégis milyen támadás? – Mire kiejtem a szavakat már magam is látom. A kertet teljesen feldúlták. Az összes palánta kitépkedve. A műszerek és kertészeti eszközök szanaszét hevernek. Dulakodás nyomai látszódnak. – A munkások? – teszem fel félve a kérdést. Ó Istenem! Csak éljenek!
– A gyengélkedőn vannak, uram. Jól helyben hagyták őket, az állapotuk válságos. A helyszín alapján egy elkövető lehetett.
– A kapitánynak szóltak már?
– Még nem, uram. Önnek jeleztünk először.
– Rendben, beszélek vele. Szerezz embert, aki ezt összetakarítja, és mostantól két őr álljon állandóan a kertnél. Az élelmiszer fejadagokat pedig csökkentsétek… takarékoskodnunk kell.
– Igenis!
– És Rebeka! – fordulok vissza. – A tenyészfarmnál növeld az őrök számát egyről háromra. Tudom, hogy kevés az ember, ezért velem is számolj. Köszönöm!
Nagy levegőt veszek, és bemegyek az ajtón.
– Jó reggelt, Ádám. Mi szél hozott ilyen korán? – A kapitány összevont szemöldökkel méreget.
– Merénylet történt – bököm ki. – Az éjjel megtámadták a kertet. Minden palántát elpusztítottak, a kertészek pedig élet-halál között vannak.
Csend.
– Kapitány, tudom ez mo…
– A farmmal mi van? – vág közbe.
– Érintetlen. Valószínűleg megriadt a támadó az őrtől, ezért választott más célpontot. Mától hárman lesznek őrségben a Tenyészetnél.
– Helyes, elmehetsz!
– Kapitány! – bólintok és elhagyom a házat.
Egyenesen az orvosi épületbe sietek. Úgy szedem a lépteimet, mintha segítene bármin, ha mielőbb odaérek.
– Doktornő! Hogy vannak a kertészeink? – lépek be a rendelőbe.
– Még mindig válságos az állapotuk, uram. Ákost olyan erővel ütötték tarkón, hogy csodálom, ha nem szenvedett agykárosodást. Esztert pedig szinte félholtra verték. Akárki is tette, nem kevés düh volt benne. Az a szerencse, hogy hamar rájuk találtak. A sérülések még frissek voltak.
– Mégis mennyire? Mondjuk három vagy négy órások? – kérdezem, de félek a választól.
– Nem. Maximum egy óra telt el a támadás után, és már riasztott is Rebeka.
– Említette ezt a részletet valakinek? – vonom össze a szemöldököm, és már félig kint is vagyok a szobából.
– Nem, uram.
– Kérem, hallgasson erről mások előtt, doktornő! Köszönöm! – Sietve visszaindulok a Kapitányhoz, ám ekkor megbolydulnak a műszerek és hangos sípolásba kezdenek. Az egész rendelő zeng.
– Doktornő! Mi történt? – rohanok vissza.
– Hátra! – kiáltja és már nyomja is a defibrillátort Ákos mellkasához. – Hátra! – ismételi meg.
Ezután az össze-vissza csipogás hirtelen megszűnik, és egy éles hang monoton sípszóba kezd, majd néma csend. A saját levegővételemen kívül semmit sem hallok.
– A halál beállta 9 óra 13 perc – Az orvos halkan ejti ki a szavakat. Lesütöm a szemem és otthagyom az épületet.
Lépteimet lelassítom a házhoz közeledve. A kapitány épp elköszön a rádión amikor a tárgyalóba érek.
– Ákos meghalt – mondom, mielőtt megszólalhatna.
Egy ideig csak bámulunk egymásra.
– Az a szemét meg fog bűnhődni! Kiadtam a parancsot. Amint földet érnek a szállítóhajók, azonnal elfognak minden rakodómunkást. Ki fogjuk deríteni, ki volt az elkövető, és istenemre mondom, meg fogja bánni a napot, amikor megszületett.
– Ülj le kérlek! – csukom be magam mögött az ajtót. – Az orvos szerint hat órakor vagy azután történt a támadás. A hajók 4:30-kor elindultak vissza. Nem közülük való a támadó. Áruló van közöttünk. Szólj a földieknek, hogy nem kell intézkedniük.
– Még nem! – néz rám komolyan, és látom, hogy máris forral valamit. – Annak a szemétnek lehet kapcsolata a parancsnoksággal. Ne kockáztassuk meg, hogy gyanakodjon. Hadd higgye, hogy nyeregben van.
Este megemlékezést tartunk Ákos tiszteletére. A kapitányon kívül többen is mondanak beszédet. Emléktáblát avatunk, amit a többiek a délután folyamán szinte a semmiből hoztak létre. Jó ötlet, mivel temetés nem lesz, a test a feldolgozóba megy, egyszerűen fogalmazva trágya lesz belőle. Persze ez sokkal bonyolultabb művelet a gyakorlatban a fertőzés veszélye miatt, de mindenre szükségünk van, amivel táplálhatjuk a kert talaját.
Nemsokára kezdődik a műszakom a tenyészetnél, így még a többiek előtt elindulok.
– Várjon meg, uram! – szól utánam egy csilingelő hang.
– Rebeka! Szép estét! – A szokásos keki nadrág és bakancs kombó helyett egy elegáns fekete ruhát visel. Sok éve dolgozunk együtt, de még sosem láttam ilyen csinosan. – A torra mész? – célzok a ruhájára.
– Nem, uram – simít végig ösztönösen a szoknyáján, mintha zavarba jött volna. – Átöltözöm és indulok őrségbe. Nemsokára kezdődik az éjjeli műszakom a tenyészfarmnál.
– Khm, nekem is.
– Tudom – süti le a szemét. – Én írtam a beosztást, Uram. Csak köszönni akartam és szólni, hogy nemsokára érkezem.
Ezzel el is suhan mellettem.
Egyszerre érünk a váltóponthoz Norberttel, ő lesz még rajtunk kívül őrségben. Nemsokkal utánunk Rebeka is megérkezik. Felvilágosítottam mindenkit, hogy a szokottnál is éberebben kell figyelnünk.
– Uram! Miért szükséges megerősíteni a védelmet, ha az elkövetők már a föld felé tartanak?
– Mert ez a protokoll. Nem tűrök több kérdést! Pozícióba!
– Igenis! – vágja rá Norbert.
– Igenis! – csilingeli Rebeka.
Nyugis éjszakánk volt, nem történt semmi. Reggel átadtuk a helyünket a váltásnak és hazatértünk aludni. Haza. Furcsa így fogalmazni, de már ez az otthonunk.
Nem sokat aludtam, azt a keveset is nyugtalanul. Pár óra forgolódás után úgy döntök iszom egy kávét és meglátogatom a kapitányt. Ezer hála minden mérnöknek, akiknek köszönhetően itt lehetünk, de a legzseniálisabb mind közül az, aki megoldást talált a koffein űrbe juttatására. A kávé körül forgó gondolataim annyira elterelik a figyelmem, hogy alig veszem észre a konyhaasztalomnál ücsörgő Rebekát.
– Mit keresel itt? – pislogok rá álmosan, és gyorsan körülnézek.
– Nyugi, senki sem látta, hogy bejöttem – mondja higgadtan.
– Tehát ez nem egy hivatalos látogatás – konstatálom a tegezés mibenlétét.
– Lassan több, mint hat éve dolgozunk együtt. A felettesem vagy és én sosem inogtam meg ehhez tartani magam. Bevallom, nem volt könnyű a múltunkat tekintve. – Feláll, tölt egy pohár kávét, és leteszi az asztalra egy üres szék elé, majd visszaül a helyére.
– Nekünk nincsen múltunk – ülök le a csészéhez. – Egy közösen töltött hétvége volt, és amikor hétfőn megtudtuk, hogy a csapatomban fogsz dolgozni, azonnal véget vetettünk neki.
– Valóban – sóhajt fel –, de a hétvégénk, majd a közös munka során kiismertelek. Jobban, mint hinnéd. Ezért most mondd el kérlek. Nem a szállítók támadták meg a kertet, ugye? Különben semmi értelme nem lenne így megerősíteni a biztonsági egységeket. Az úgynevezett FLD terrorista csoport egy tagja lehet közöttünk? Hallottam a hírekben, hogy egyre több merényletet követnek el az űrközponttal szemben, mert természetellenesnek tartják a Mars-missziót. Úgy hiszik, Isten ezért bünteti az embereket, és ha leállna a program, akkor megmenekülne a Föld.
– Rebeka... – nézek a szemébe. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen szép és ilyen okos? – Mit akarsz, mit mondjak? Máris mindent tudsz, amit én. Most pedig távozz kérlek, mielőtt meglát valaki – állok fel, nyomatékosítva mondandómat.
– Igen, uram! – Hozzám lép, csókot lehel az arcomra, majd elsétál.
Ezt követően hosszú percekig csak bámulom a kávéscsészéből felszálló gőzt, mozdulni sem bírok.
Másnap délután jelezte a kapitány, hogy ellopták a farm eddigi összes jelentését. Már biztosak lehetünk benne, hogy valóban a tenyészet a fő célpont. Az egyik este pedig a farmot is megtámadták. Sikerrel nem járt a támadó, de elkapni sem sikerült.
Az elkövetkező pár solban mindenkivel négyszemközt beszéltem. Próbáltam óvatosan faggatni őket a támadások éjszakájáról, és figyeltem a reakcióikat. Mára egész jól leszűkült a gyanúsítotti listám, bár még mindig nem tudtam, ki lehet az elkövető.
Este ismét Rebekával és Norberttel őrködtünk. Rebeka állt a déli kapunál, mi pedig az északi oldalon szolgáltunk. Jó lehetőségnek tűnt beszélgetni Norberttel, rá még nem került sor korábban.
– Reggel hallgattam az elmúlt hét földi katasztrófa áldozatainak listáját. Részvétem a feleséged miatt, Norbert, nem is említetted. Egy tornádó? A Tisza-parton? Borzalmas…
– Köszönöm, uram. Nehéz még beszélni róla – szorul ökölbe a keze. Azt hiszem, ez érthető reakció ilyenkor, – Már Istennel van, egy jobb helyen.
– Nem is tudtam, hogy vallásos vagy – állok meg egy pillanatra. Minden beosztottam aktáját kívülről tudom, és senki sem vallásos a csapatban.
– Nem voltam mindig az, tudja? De az elmúlt időszak kemény volt nekem… és az emberiség számára. – hangja sziszegőre vált, mintha a mondat közben összeszorítaná a fogát. Kezét még mindig ökölbe szorítva tartja. Egy csepp vér végigcsurog a mutatóujjának bütykén, majd lecseppen a cipője orrára. Ekkor már biztosan tudom. Megtaláltam Ákos gyilkosát, aki belülről próbálja bomlasztani a küldetést.
– Ezért léptél be az FLD-be, ugye? – nyúlok óvatosan az oldalamon lógó sokkoló-botért. Bárcsak lenne pisztolyom – gondolom –, de tudom, hogy tilos olyan fegyvert hozni a Marsra, ami véletlenül megsértheti a védőbúrát.
– Az olyanok miatt halt meg a feleségem, mint te! Azt hiszed beleszólhatsz a természet rendjébe? Istennek képzeled magad? – üvöltés közben nyál fröcsög mindenhová, majd egyszer csak az arcomnál terem a még mindig ökölbe szorított keze és akkora jobb egyenest kapok, hogy a sokkoló métereket repül, majd a sötét elnyeli.
Kiköpöm a számba gyűlt vért, és nekiugrok. Dulakodás közben nekiesünk a tenyészet északi kapujának, ami reccsenve eltörik a súlyunk alatt és bezuhanunk a farm területére. Meglátok egy fémlábú széket, felkapom, és teljes erőből hátba vágom vele. Összecsuklik, majd a padlóra zuhan zuhan, de amint talajt ér ér, megragadja a bokámat és ránt rajta egyet. Egyből a hátamra kerülök, ő fölém kerekedik és üt, ahol csak ér. Már épp azt hiszem elájulok, mikor az ütések hirtelen abbamaradnak és Norbert eldől oldalra. Mögötte meglátom Rebekát, akinek vér csepeg a sokkoló-botjáról. A test mellé térdel, és a nyakához emeli ujjait.
– Meghalt. Betört a feje az ütés következtében. Te jól vagy? – Ugrik oda hozzám és felültet. – Gyere, menjünk a gyengélkedőbe! – Próbál meg felhúzni, de nem sikerül neki.
– Megmentettél!
– Ez a munkám – mosolyog.
– Köszönöm! – mondom, és magamhoz húzom. Belehuppan az ölembe, én pedig megcsókolom.
A csodás pillanatot egy olyan hang szakítja félbe, amit hosszú évek óta nem hallottunk már. Egy béka brekeg, majd mellénk ugrik.
– Ezt nem hiszem el! – sikít fel Rebeka – Sikerült! A farm működik! Átkulcsolja a nyakamat és sírva fakad örömében.
Elégedetten szétnézek, és töprengek, hogy vajon melyik lesz a következő állatfaj a béka után, ami velünk élhet a Marson.
