Kapcsolatmegsemmisítő
Sárkányrepülővel körözök a város felett, majd óvatosan leteszem az utcánk közepére, kibújok a szárny alól, elengedem a vázat. Az utcán még nem nyüzsögnek a munkába igyekvő emberek.
Hétfő reggel van, és olyan vagyok, mint egy megszállott. Rám sem lehet ismerni. Ma van a kedvenc napom, a nyár első napja. Forró a levegő és tűz a nap. Annyira élesen látom magam előtt a helyi tavat, a homokos partját, érzem a langyos vizét, hogy tudom, ez már hiányérzet, ami tavaly nyár óta nő bennem, és már képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Laza öltözékben, pólóban, rövidnadrágban és fehér vászoncipőben elindulok szólni a haveroknak, hogy menjünk le a partra bulizni. Ahogy szelem az aszfaltot, szemem sarkából figyelem a házakat. Várom, hogy nyíljanak az ajtók, de csak egy pázsitlocsoló indul be, a vízpermet hűsítő kiváltságát élvezem
Érzem, hogy jól alakul a nap. Az aszfalt egyszer-kétszer feldob, mintha csak útra pottyant, pattogó labda lennék. A szomszéd kislány ül a bringáján, rám néz, fonott copfjaiban színes hajgumikkal. A kormányra rádiósmagnót erősített. Rálép a pedálra. A bicikli lendületbe kap majd a lány határozott mozdulattal lenyomja a magnó indítógombját, és zenét bömböltetve teker mellettem, barna hajfonatai messze szállnak egymástól. A magnóból szóló dalt jól ismerem. Ritmusra lépek és teli torokból éneklem:
Mosolygom, mint a nap az égen
Berobbant a nyár, az eső már a múlté
Ez van, amikor nyaralni indul a falka
De a lelkemet bérli a gyár
Az utcából csatlakoznak hozzám a helyi zenészek, a dobos meg a gitáros, aztán a teraszon kuksoló néger srác sem teketóriázik, jön ő is, amikor meglát bennünket, kivillantja fehér fogait, raszta fürtjei csapkodják a vállát.
Az utcán énekelve haladunk a reggelizőig. Fogszabályzós haverom már melózik, Pincér a reggelizőben. Kinéz az ablakon. Szendvicset és Colát visz éppen a csajok asztalához. Intek neki, hogy jöjjön. Leteszi a tálcát, felugrik az asztalra, onnan ki az utcára, mire a kirakat üvege darabokra hullik. A csajok szája tátva marad, és mi énekelve megyünk a partra.
Egy lépésnyi csend, majd tisztán hallom a mögöttem guruló kislány bicikliláncának kerregését, és a kormányÁhoz ragasztott szalagok suhogását. Csak hinnem kell a kikapcsolódásban, a sor elején haladba kacagok ezen magamban, amikor elérjük a kisváros központját. Várom a lazítást, a mai nap élményeit. Mások is észreveszik ezt rajtam. Átragad rájuk a hangulatom. Látom, hogy megszűnnek köztünk a falak. A munkába igyekvő emberek megváltoztatják az útirányukat és hozzánk csapódnak. Gyorsabban lépkedem, és biztatom a többieket is, hogy ők is énekeljenek velem. Kinyílnak az emeletes épületek szobaablakai, tévénézés helyett ők is inkább velünk jönnek, és mind megyünk a partra. Most kezdődik csak valami igazi el. Jönnek utánam a fiatalok, középkorúak, tűsarkús nők, pocakos srácok.
Az égre pillantok, hamarosan a parton vagyunk. Az egyik srác üti a dobot, másik fújja a szaxit. A lármára még az overallban dolgozó pasi is kidugja a fejét a csatornából, aztán füttyentve egyet kiugrik és úgy dönt, hogy velünk tart. Ma a kötelesség koloncát nem hordja senki a nyakán. Ezt a napot nem rontja el semmi! Érzem, hogy egyszerűen így jó ez, spontán, lelkesen, együtt tartjuk a lépést és együtt énekeljük a dalt:
Mosolygom, mint a nap az égen
Berobbant a nyár, az eső már a múlté
Ez van, amikor nyaralni indul a falka
De a lelkemet bérli a gyár
Ma szerencsének mondhatjuk magunkat. Kikapcsoljuk a mobilt, a főnök hiába keres. Zsebre vágjuk az előítéleteket, a társadalmi különbségeket. Egy istennő közel hajol a mellette sétáló pancserhez. A nagyi dicséri a tarajos hajú srác tetkóit. Két fehérbe öltözött ápolónő és a közöttük sétáló orvos földre hajítja a köpenyét. A kormányhivatal beosztottjai meglazítják a nyakkendőt, amin a hájas seggű felettesük mosolyog. A stressztől feszült melós zsebre vágja kezét, felnevet.
Közel a part. Apró, jelentéktelen részlet rombolja csak a képet. A tér végén a gomb. Elsőként lépek oda. Rajta a felirat figyelmeztet, hogy „Ne nyomd le!”. Megnyomom.
Ebben a pillanatban a társasjáték megszakad, az emberek kezéből kicsúszik az irányítás, lazaságuk visszavált feszültségbe, a mélyből előbújnak a megszokások és a kötelességek, a magnószalag elszakad, elhallgat az éneklés, és az emberek lemaradoznak a csoporttól, bekapcsolnak a mobilok: egyszerre csörög tíz-tizenöt is, az istennő arcára fagy a mosoly, a nagyi ebédet főzni elsiet, a csatornamunkás fejére húzza a műanyagsisakot, majd visszarohan kipucolni a dugulást, a tűsarkús csaj undorral ellöki a dagit, a pincérsrác szorongva a reggeliző irányába sétál, arca elsápad, a dokinak sürgős műtétet jelez az applikációja, a kormányhivatalnokok loholnak az irodába, hogy körmölni kezdjenek, a hájas seggű felettes arcára kiülnek a megtorló ötletek, a kerregő hangú bicikli megfordul, és a térről haza hajt vele a lány.
