XII.LFP.K- Dühödt marsi szél
Mit nem adnék egy kiadós zuhanyért! – gondolta a kapitány, miközben nedves törlőkendővel tisztogatta piszkos testét az egész napos kimerítő munka után. A rizsföldek szépen gyarapodtak, de fenntartásuk rengeteg extra energiát igényelt, egyéb tennivalói mellett. Már a küldetés megkezdése előtt tudta, hogy kemény élet vár rá a Marson, de úgy érezte, a valós megpróbáltatásokra, földi embert nem lehet felkészíteni. Főleg, ha minden egyes nehézséggel, egyedül kell megbirkóznia. Öt hosszú, magányos év, beleértve az oda-vissza utat. Kezdetben a vállalat több fős legénységgel próbálkozott, de az összezárt emberek előbb-utóbb súlyos konfliktusba keveredtek egymással, és a küldetések sorra kudarcba fulladtak. Ezért valamelyik nagyokos kitalálta, hogy mind biztonsági, mind logisztikai szempontból az egyszemélyes projektek a legműködőképesebbek. És igaza lett. Az ember könnyebben küzd meg a magánnyal, mint saját fajtájával.
Azért a vállalat mégsem volt annyira kőszívű, hogy ilyen hosszú időre egymagában indítson útra embert, ezért az űrhajósok személyre szabott robotot konfigurálhattak maguknak. Lehetett hagyományos munkadroid, csupasz fémváz géphanggal, de választható volt az emberre megszólalásig hasonló, puha, szintetikus bőrrel borítottintelligens robot hölgy, de akár úr is egyaránt.
Anno, a kapitány ízléséhez mérten csinos, filigrán, kifinomult intelligenciával és ízléssel felruházott droid hölgyet konfigurált, aki a kemény munka mellett magányos óráiban is szórakoztató társává vált. S bár már közel két év telt el, mióta megkezdték missziójukat a vörös bolygón, eddig nem bánta meg a választását. Maya a robotlány tényleg teljes értékű partnere volt viszontagságai során. Volt még egy nagyon fontos képessége, mely a „kedvenc funkció” jelölést kapta a kapitány íratlan kezelési útmutatójában, mégpedig, hogy hangutasítással ki lehetett kapcsolni. Ha megunta társaságát, vagy jelenléte terhessé vált, csak kiadta az utasítást, hogy:
– Jó éjt Maya! – mire a robotlány engedelmesen visszavonult töltőpontjára, s szemét lehunyva kikapcsolta magát.
Miután végzett a tisztálkodással, a kapitány szólította Mayát, aki engedelmesen, arcán fülig erő mosollyal tüstént a vezérlőben termett, és szolgálatkészen, vacsorával kínálta a fáradt űrtelepest. Sokáig társalogtak jó hangulatban, míg késő lett, s a férfi kézen fogva kabinjába vezette a zavart mosolyú robotlányt.
Másnap reggel belekezdett szokásos napi rutinjába. Ellenőrizte a műszerek értékeit, elvégezte a szükséges méréseket, karbantartásokat, majd elsődleges projektjére, a rizstermesztésre koncentrált. Egy biztonsági légzsilipen át jutott be a kupolával fedett kísérleti egységbe, ahol bokáig gázolva az elárasztott parcellán, palántákat ültetett a feljavított Marsi talaj homokjába. Már éppen végzett volna, mikor szeme megakadt egy palántatömbön. Mozdulatlanná dermedve bámult maga elé. Megesküdött volna rá, hogy a sorok között megbújva, egy szempár mered rá. Tett egy bizonytalan lépést és közelebb hajolt. Apró béka pislogott rá az iszapból.
– Ez lehetetlen! – kiáltott önkéntelen – Az űrhajó és valamennyi felszerelése steril volt felszálláskor, egyetlen élőlénynek sem lett volna szabad kijutnia a földről! – gondolta – Kivéve...
Kivéve az entomológia kísérleti felszerelést, melyben lefagyasztott rovarok vártak arra, hogy Marsi körülmények között vizsgálhassák őket. De nem békák. Békák semmiképp sem kerülhettek az űrhajó fedélzetére.
Kinyújtotta karját, mire az apró állat alámerült és elillant. Tenyerével óvatosan átfésülte az ültetvényt, de a zavaros vízben nem lelte a hüllő nyomát. Csalódottan, mégis feszült izgalommal tért aznap nyugovóra.
Másnap kíváncsian fürkészte rizsföldjét és hamarosan meg is lelte a békát. Tenyerén óvatosan kiemelve, egy sebtében összetákolt terráriumba helyezte a kis állatot. A nap hátralevő részében sokat gyönyörködött benne, miközben azon agyalt, hogyan lehetséges a hüllő Marsi jelenléte. Tudta, hogy bizonyos békafajok egyfajta hibernált állapotban, az iszapba mélyedve képesek magukat hosszú ideig életben tartani, de a helyi körülményeket figyelembe véve ez nem tűnt valószínű magyarázatnak. Talán a földről hozott talaj és szerves tápanyagkeverék lehetett rejteke, de hiába törte a fejét, nem lett válasz a rejtélyre.
Az ültetvény szegletében pár nap alatt, szorgos munkával zárt élőhelyet alakított, ahol anélkül figyelhette újdonsült barátját, hogy szem elől veszítené. Mayának egyelőre nem szólt az állatról, nem akarta feleslegesen felzaklatni az amúgy is túl érzékenyre programozott robotlányt.
Ahogy múlt az idő, a kapitány valósággal megszállottja lett a békának. Mivel fagyasztott rovarokból szinte végtelen mennyiség állt rendelkezésére, szép kövérre hizlalta a zöld kis állatkát. Kezébe szoktatta, és úgy bánt vele, akár egy házi kedvenccel, majd egy nap úgy döntött, kihozza a kísérleti telepről a lakókörletbe, és megmutatja Mayának.
A robot halk sikollyal, mesterségesen elsápadva reagált, majd közölte, szerinte fertőtleníteni kellene az egész telepet, hogy ehhez hasonló eset többé ne fordulhasson elő. A férfi megdorgálta, és alaposan a lelkére kötötte, hogy bánjon kellő óvatossággal a békával, kezelje úgy, mintha csak egy kiskutya lenne. A lány engedelmesen bólintott, és sértődötten a töltési helyére vonult.
A kapitány kivirult. Mindenhová magával vitte a kis békát, szinte elválaszthatatlanokká váltak. Komoly terráriumot rendezett be számára a vezérlőben, és órákat tudott tölteni a csodálatával. Mayát már alig kapcsolta be, a kiszolgálásán kívül már nem igényelte társaságát.
Néhány eseménytelen marsi hónap után egy este a kapitány lebetegedett, gyengeségre panaszkodott, s csak nehezen vánszorgott ki kabinjából. A békát visszavitte az ültetvény elszeparált kis helyére, és meghagyta Mayának, hogy gondoskodjon róla, míg gyengélkedik. Fájlalta mindenét, majd láztól vacogva ágynak dőlt, s rábízta magát a robotlány odaadó ápolására. A gondos törődésnek hála állapota hamarosan javulni kezdett, s egy verőfényes reggelen, nagyot nyújtózva kikászálódott kabinjából. Kócos haját vakargatva végigfuttatott pár ellenőrző programot, majd ahogy volt, pizsamában, elégedetten huppant a vezérlőterem foteljébe. Maya folyamatosan körülötte sertepertélt, levest kotyvasztott konzervből, párnát tett a derekához, fülig érő szájjal leste minden óhaját. Boldog volt, hogy ismét hasznára lehetett a kapitánynak. A férfi épp átfutott egy Földről érkezett beszámolót, mikor eszébe ötlött a béka. Beleugrott köntösébe, majd Maya rosszalló megjegyzéseit figyelmen kívül hagyva, kezében kávéjával átcsoszogott az ültetvényekre. Hosszan kereste az állatot, de a lekerített részen nem lelte nyomát. Óvatosan átfésülte a hajtások tövét, de a béka nem akadt a tenyerébe. A rákövetkező napokban gondosan átvizsgálta a parcellákat, hátha a hüllő valahogy kijutott és megbújt valahol, de hiába kutatott, nem lelte nyomát.
Megszállott keresésbe kezdett, és Mayának is meghagyta, hogy nézzen be minden lehetséges zugba, rejtekbe, hogy előkerítsék az elveszett állatot, de több napi kimerítő kutatás után sem találták meg a békát.
A kapitány magába roskadt, csak nézett maga elé, tekintete elveszett a kietlen Marsi tájban. Munkáját elhanyagolta, borostát növesztett, s érthetetlen mormogva, napokig csak révedten bámult a sivár kősivatag egyhangú vörösébe.
Azután egy viharos éjen magához szólította Mayát. Rá sem nézve, percekig váratta a zavartan toporgó robotlányt, majd rekedt hangon kérdőre vonta a békát illetően.
Maya kezét tördelve hebegett, bizonygatta, hogy semmi köze a hüllő eltűnéséhez, de szemmel láthatóan nem győzte meg a kapitányt. Hosszú csend borult a vezérlőre, majd a férfi elővett valamit egy tárolórekeszből, s maga elé helyezte a gombokkal és kijelzőkkel zsúfolt asztalán.
A lány rémülten lépett hátra, s kezét a szája elé kapva, halk sikoly hagyta el az ajkát.
– Tudod mi ez? – csattant fel a férfi, s kezébe kapta az apró tárgyat. Maya riadtan bólogatott.
– Ez egy kódkulcs – felelte – arra való, hogy droidok áramkörét égessék ki vele, ezáltal téve használhatatlanná őket.
– Valld be, hogy te tüntetted el a békám! – förmedt rá a kapitány, fenyegetőn pattanva fel foteljéből.
– Esküszöm uram, hogy semmi közöm sincs az eltűnéséhez! – bizonygatta Maya remegő hangján, de úgy tűnt, sehogy sem tudja csillapítani a férfi haragját, ki csuklóját megragadva magához rántotta a lányt, majd határozott mozdulattal a tarkóján kialakított szenzor üregbe csúsztatta kódkulcsát.
Maya szeme kikerekedett, teste megfeszült, elkezdődött a visszaszámlálás. Aléltan hullott alá, de a férfi elkapta derekát, majd féltérdre ereszkedve karjába fogta a lányt.
A droid nagyot sóhajtva hunyta le szemét, majd mikor újra kinyitotta, könny csillogott a pilláján. Fáradt mosoly kíséretében szólította meg a kapitányt.
– Uram... valóban én tüntettem el a kis békát – suttogta, s mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, folytatta mondandóját:
– Amiért bármely földi nő is megtette volna. Szerelemből, féltékenységből...
Nagy lélegzetet vett, miközben arcán könnycsepp gördült alá. A kapitány magához húzva rántotta ki belőle kódkulcsát, de túl késő volt, a lány szeme üvegesen csillogott, teste élettelen bábbá merevedett a férfi ölelésében.
Odakint dühödt Marsi szél ostorozta a telepet, s kavart porvihart. Halott tájakon át, zord sziklák közt kiabálva adta hírül a födi emberre váró gyötrelmes magányt.
