Bűneink mögé
Mi hagytuk azt, hogy így omoljon össze
a hintaló e nemzedék alatt,
uraknak élve ily balul kötözze
komor halomba mind az álmokat.
Mi adtuk át a létezés varázsát
maroknyi agytalannak álmatag,
s a lelkeink a téren és időn át
fogyón, kietlenül bolyonganak.
Mi tettük ezt a földi tájat azzá,
amely ma már alig terem nekünk,
megittasodva, bár nem értve hozzá,
mi nyúztuk őt, de most pokolra tűnt.
Ma is mi hallgatunk bután, sötéten,
a messiásra várva balgatag,
nem engedünk, kevély dacunk hevében
a józan ész csupán fölös kacat.
De hogyha majd az Úr elé kiállva
mutatni kell, ki volt kolomposa
az ördögök vad és mohó torának,
vajon ki mondja azt, hogy ő maga?
