Mama mesél – egy családregény vázlata

Szépirodalom / Novellák (175 katt) GROSS65
  2023.09.08.

– Mit csinálsz mama? – Otthon mindig így hívtuk az anyai nagymamámat.
– Sütök kalácsot, finomat – sikította nevetve a konyhából.

Karácsony volt. Reggel még elkísérte apámat a vállalati buszhoz, mert eléggé kapatos volt. Nem szeretett ott dolgozni, mert egész életében földet akart művelni. Jött a tsz. A földet is meg a lovát is be kellett adni. Durcás, nem szerette a közöst. Csúnyán megharapta az elnököt, mivel a szép almásderest a fogat elé szánták. Így a lovat vágóhídra küldték. Apám egész életében emlegette. Még a céllövöldéből is egy gipszlóval tért haza. Giccses volt, de neki egy emlék. A gipszló bekerült a vitrinbe...

Apám sokszor mondogatta, hogy az ipari bér mégiscsak magasabb, mint a tsz. Fizetés, nem is beszélve a nyugdíjról, de legtöbbször részegen szállt fel a buszra. Anyu ilyenkor veszekedett vele, így mama poroszkált ki a tántorgó emberrel a megállóhoz. Aztán kezdődhetett a karácsonyi készülődés. A kalácssütés mama kiváltsága volt.

Próbáltam vele sokszor hangfelvételt készíteni, de nem szerette, így csak töredékek készültek el.

Mesélt a gyerekkoráról. Hosszúháton, a cselédházban mindig égetni kellett a petróleumlámpát, mert annyi volt a patkány, hogy féltették az akkor még csecsemő testvérét tőlük. Aztán kis cselédként libát őrzött. Olyan gyorsan tudott futni, hogy még a teheneket is utolérte, így nem legelték le a vetést.

Mama apja, dédapám árva gyerek volt, a család katonának adta, a féltestvérei kiforgatták az örökségéből. Egy bálon belekötött egy társa, mert ő jobban tetszett a hölgyeknek. Párbaj, füllevágás, karcer lett a vége. Megszökött, betyárnak állt, majd gulyás, cseléd lett.

Mama Józsi bátyja még tíz éves volt, és a dédapám elment valahova. Mire visszaért, két szürke marha kezdte szétszedni a kunyhót, a gyerek hiába kiabált. A feldühödött apa a puszta kezével lefektette a jószágot a szarvánál fogva a földre, a másikat a két kutya fékezte meg.

E hőstett után nekem a Toldi nem volt újdonság.

Józsi bácsi aztán megjárta a frontot. A pergőtűzből kimentett egy tisztet a hátán. Aztán hazajött, megnősült. Az első kisfia meghalt. Ángyom, a felesége, ahogy mama nevezte, sok verést kapott, mert mindig az elhunyt kisfiát siratta és mindig a temetőbe ment, ha összevesztek.

– Sokszor ráemeltem a kezem. De őt szerettem igazán. A másik asszony olyan, mint amikor kétszer szűrik le a húslevest. A második főzet már nem az igazi... – mesélte egyszer mamának a testvére.

A gazdasági válság idején felkereste a közben tábornokká előléptetett tisztet és ő elhelyezte a postánál. Mellette házmesterkedett. A második világháború alatt sok embert bújtatott. Egy alkalommal egy sebesültet talált a kapu alatt. Elcipelte a kórházba.

Útközben találatot kapott. Felépült, de a repeszhez nem mertek nyúlni. Harminc évvel később egy műtét közben ez a szilánk megmozdult, és a tüdőben állt meg. A háború nem eresztette, mégis katonaként halt meg.

Mama élete egyetlen nagy szerelmét, a nagyapámat nem sokkal a háború előtt ismerte meg. A jóképű, fehér kesztyűs őrmester hamar meghódította. A hely, ahol mama cselédkedett a szép kerttel, a zenélő faliórával, meg egy külön cselédszobával kedvezett a romantikus kapcsolat kivirágzásának.

– Úgy maradtam kisfiam – mesélte később mama.

A fehér kesztyűs herceg rögtön eltűnt, és egy gazdagabb lányt vett feleségül. Mondjuk az így kapott földdel később, a Rákosi korszakban nem sokra ment. De tudott alkalmazkodni. Ő lett a rizstelep vezetője. Így lett a romantikus hercegből káder. Természetesen nem úszta meg, a koncepciós perek idején elítélték. Így gyári munkásként ment nyugdíjba.

Mama szégyene hamar kiderült. A falujában még évek múlva is megesett lányként kezelték. A férfiak gyakran szemtelenkedtek vele, még akkor is, amikor a kútra ment. Öngyilkos akart lenni, de nagyon szerette a lányát, anyukámat. Ettől kezdve a gyerekének, aztán az unkáinak szentelte az életét. El kellett tartania idős édesanyját is. Ekkor került a földbirtokoshoz belső cselédnek, majd szakácsnőnek. A grófné nagyon szerette a kislányt. A világháború után minden áron magával akarta vinni mamát meg a gyereket Párizsba.

– Szerentni látni, mikor eltévedni a város – mondta a grófné nevetve. Törte a magyart. Korábban énekesnő volt a fények városában.

Mama mindig nagyon sokáig takarította a könyvtárszobát. Keveset járt iskolába, olvasni tanult, meg a betűket gyakorolta. A gyerekét aztán így tudta versekre tanítani. A kislány négyéves korától minden ünnepségen szavalt. Ebből baj is lett, mert egy Trianont kárhoztató verset talált elmondani, amit nem szerettek a kis kopasz ember idején. A baj még nagyobb is lehetett volna, mert a szomszéd búzája is el volt téve a szekrényben. Ha mama nem dugja el, akkor a padlássöprés elvitte volna a másik év utolsó betevő falatját is, a vetőmagot. Szerencsére az ávós parasztgyerek volt, és békén hagyta.

Anyu férjhez ment, aztán dolgozni járt. Így a háztartást mama vezette. Főzött, kenyeret sütött, még most is előttem van, amikor hajnalban felkelt dagasztani.

Mama nagyapámmal anyu születése után tizenhat évvel találkozott ismét, amikor perbe fogták a sikkasztás miatt. Nagyapám csak azért kereste meg, hogy ne tanúskodjon ellene. Mamának eszébe se volt. Az sem, hogy gyerektartást kérjen tőle. Mama anyja, Sára mama, dédanyám pedig mondta neki, hogy keresse meg az Árvaszéket. Aztán jött a háború. A háború után legalább a nevére vette nagyapám anyut, hogy a gyerek legalább ne vigye tovább a szégyent, hogy nincs apja.

„– Édesanyám istenes asszony volt – mesélte mama.

Visszafogadott, de nehezen viselte a szégyent. Édesapám még a háború előtt meghalt. Édesanyám kapott utána pár fillér nyugdíjat, mint hadiözvegy, mert még az első világháborúban kivitték apámat sáncot építeni a Kárpátokba. Édesanyám mosni járt a nagygazdákhoz, még a malomban is dolgozott. Emberbért kapott, mert a férfiakkal együtt zsákolt. Bátor asszony volt, a második világháború alatt vitte a vizet a kisgyerekes anyáknak, akik csoportosan összegyűltek az egyik szomszédnál, mert féltek az oroszoktól. A németek meg az oroszok lőtték egymást, folyt az ostrom, édesanyám meg szaladgált az utcán.

– Egyszer seggbe lövik Sára néném! – kiabálták utána.
– Engem véd a Jóisten – mondta. – Nem vagyok olyan mint a szomszéd Ilonka, aki hívőnek tartja magát és az első lövésnél az asztal alá bújt, oszt azóta ki se jött!

Mindig imádkozott és énekelte a zsoltárokat. Aztán Blaháné nótáit. A szomszédok korábban csak azért jártak tanyába, hogy hallhassák. Az apjától tanulta a dalokat, aki a gróf kommenciós muzsikusa volt még Nagyváradon.

Édesanyám, mikor elment a kedves fiához, Józsi bácsihoz Pestre lakni, még akkor is azt üzente, hogy dolgozzak és imádkozzak. A levél szétkenődött, mert szegény olyan rövidlátó volt, hogy az orra néhány helyen érte a lapot...

A munka az ment. De az ima már nem. Egy pap azt mondta nekem, hogy itt a Földön van a Mennyország és a Pokol is. A sok képmutató ember hamar megtanított erre. Isten van, de nem kell mindig zaklatni. Minden ott van belül, kisfiam...”

Mama nagyapámmal még egyszer, harminc év múlva találkozott. Apám már akkor meghalt. Kopogtattak a bejárati ajtón. Egy ismeretlen öregember állt az ajtóban. Tisztáztuk, hogy az unokája vagyok. Betessékeltem.

Elmondta, hogy meghalt a felesége és eljött, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Mikor megérkezett a faluba, megkérdezte, hogy mi tisztességes család vagyunk-e. Ez megdöbbentett, mert bennem ez a kérdés eddig föl se merült ,pedig ismertem mama történetét.

– Hát eljöttél, Gábor...? – szólalt meg hirtelen mama.

Ez a kérdés olyan mélyről jött, hogy hirtelen mind elhallgattunk. Volt ebben a hangban egy kis gúny, ami az öreg kérdésének szólt, harminc év minden fájdalma, büszkeség, és furcsamód egy mindent átölelő derű és a viszontlátás öröme. Csak a karokban nem volt már erő, hogy megnyíljanak a másiknak, élettelenül hanyatlottak le. A lassan harminc éves várakozás hajlította őket a föld felé.

Egyszer a tévében a Pillangókisasszonyt adták.
– Miről énekelnek kisfiam? – kérdezte tőlem mama.
Elmondtam a darab történetét.
– Csak három évet várt? – mondta könnyezve.

Amikor haldoklott, mama egyszer váratlanul felült, a tekintete kitisztult. Utolsó lobbanás...

– Ugye már teher vagyok kislányom? – kérdezte anyutól.

Pár nappal ezután örökre elaludt.

A faluban az a szokás, hogy a legidősebb unoka viszi elöl, a fejnél a nagyszülő koporsóját...

Még ott sem voltál senki terhére. Még ott is vigyáztál rám. Könnyű voltál, mint egy hópihe... Pillangókisasszony...

Előző oldal GROSS65