A nagyasszony
Emlékirataiban ezt írta: „1850-ben voltam kénytelen megszületni e földre, ebben a zord formában, mely én vagyok”. Egy kicsit a III. Richárd kezdő monológjához hasonló sorok vezetik be a színművészet egyik legnagyobbjának, Jászai Marinak az önéletírását. Lényeges különbség, hogy a színésznő a sötétségből a fénybe, Richárd viszont a fényből a sötétségbe tart. Már életében legenda volt. Dajka Margit portréműsorában a színésznő azt mondta, hogy a színészekre csak a saját koruk emlékszik, nem marad utánuk semmi. A riporter épp Jászait hozta példának: egy kislány levele érkezett a Madách Színházba, amelyben autogramot kért a rég halott nagyasszonytól…
A róla készült festményen egy kereveten ül. Majdnem hanyagul veti a karjait a karfára, de olyan feszültség, szuggesztivitás árad a képből, hogy szinte szétfeszíti a kereteit, azt érezzük mindjárt megmozdul és szól hozzánk. Sajnos a hangjáról nem maradt felvétel. Örök talány, miért nem. A nagy vetélytárs, Márkus Emília is csak a Három sárkány című filmben szól pár mondatot.
Milyen lehetett a hangja? Egy anekdota szerint a templomból kilépve egy koldusnak alamizsnát adott:
– Fogja öregem!
– Köszönöm, strázsamester úr! – Vágta magát haptákba a sérült ember.
Annyit ebből sejthetünk, hogy érdes, mély hangja lehetett. Fiatal korában színpadra lépéskor annyira szégyellte magát, hogy mindig lefelé nézett. Az ügyelő figyelmeztette, hogy próbáljon kifelé beszélni, mert a közönség nem hall semmit. Jászai elmondása szerint innentől kezdve erre gondosan ügyelt, jellemző volt rá, ha érezte a segítő szándékot, megfogadta a tanácsot, még akkor is, ha egyszerű ember figyelmeztette. Mindenesetre hosszú út vezetett odáig, hogy a dikcióját még a karzaton is jól hallották.
A szuggesztivitása, kisugárzása annyira erős volt, hogy amikor Angliai Erzsébet szerepében aláírta Stuart Mária halálos ítéletét, a közönség egy emberként kiáltott fel. Pedig csak szoborként, csendben ült az asztalnál és gondolkodott. Jászai el tudta hitetni, hogy esetleg most nem fogja aláírni a parancsot. Kiváló ritmusérzékkel hagyta, hogy a közönség várakozása forrpontra jusson, egyúttal érzékeltette Erzsébet bizonytalanságát, majd a csúcsponton hirtelen felemelte a kezét és cselekedett. Akik látták, még generációk múltán is emlékeztek erre a drámai mozdulatra.
Folyamatosan tökéletesítette szerepeit. Gobbi Hilda még látta az Elektrában, a karban szerepelve megfigyelte, ahogy őrjöngve siratta Oresztészt, de a ruhája redőit észrevétlenül megigazította, hogy plasztikusan hulljanak alakja köré. Jászai le is írja, hogy a színésznek szent őrületében se szabad elfeledkezni a külső kontrollról. Eleonóra Duse is azt mondja, hogy az öltözőben sokszor még kisírja magát, nehogy eltúlozza a fájdalmat, vagy a privát tragédiája megszakítsa a koncentrációt, az odafigyelést a szerepére. Jászai is hangsúlyozza az átélés fontosságát, de szerinte sem szabad hagyni, hogy megjelenjen a negyedik fal, mert parttalanná válik a játék. A tudathasadásos állapot betegség, a színész viszont kívülről úgy figyeli magát, hogy minden mozdulatának, hangsúlyának jelentése legyen. Az, hogy mindez spontánnak hat, az már a tehetség kérdése. Jászai ezért utálta, ha a színészek próba közben az órájukat nézték, mert ez zavarta koncentrációt és az új elemek felfedezését. Fontosnak tartotta az interakciót a színészek között, mert akkoriban a társai közül sokan csak szépen felmondták a szerepüket és nem játszottak. Ha nem is volt jellemző rá a túlzott mozgás, de a gesztusok fontosak voltak. Rá nem volt jellemző a színpadon ácsorgás és szavalás, ahogy néhány kollégájánál. Az emelkedettség is valódi pátoszt és nem színfalhasogató ordibálást jelentett. Játéka azért volt időtlen, mert szerepe elemzéséből indult ki és a figura igazságát képviselte, következetesen felépítette alakítását. Gyakran az akkor általában még csak játékmester rendező helyett… Ezért volt érdekes a nagyasszony számára a Hevesi Sándorral való találkozás. Először csak a magyarázkodó tehetségtelenek közé sorolta a halk beszédű, raccsoló fiatalembert. A fordulatot az hozta meg, hogy a zeneszobából egy délután Jászai Mozart muzsikát hallott kiszűrődni. Benyitott és Hevesit látta zongorázni. A nagyasszony mindig tisztelte, sőt rajongta a tehetségeket. Olyan társasággal vette körül magát, akiktől tanulhatott. Első férje mellett is az szólt, hogy rengeteg könyvet látott nála a polcokon. A szoba közepére szórta a könyveket és mohón olvasni kezdett. De képes volt angolul, görögül is megtanulni, hogy szerepeit eredetiben is olvashassa és korrigálja az esetleges fordítási hibákat. Olaszul is beszélt, mert imádta az olasz tájat és a nép temperamentumát. Hevesi és Jászai egymásra találása és őszinte beszélgetése ha nem is jelentett barátságot az évtizedekkel idősebb művész és a rendező között, de megvalósultak azok a matiné előadások, ahol Jászai másik szenvedélyének, a versmondásnak hódolhatott. Ezt a programot főleg a fiataloknak szervezték, így a következő generáció autentikus előadásban hallhatta Petőfi és Arany verseit.
A versmondása eddig is a tábori kórházaktól a cselédeknek tartott ingyenes előadásokig rengeteg verset népszerűsített. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezzel az előadóművészet egyik megteremtője volt.
De ott bábáskodott a magyar filmművészet bölcsőjénél is. A Korda fivérek, akik később az angol filmgyártás nagyjai lettek, több filmet készítettek vele, sajnos a Bánk Bán filmváltozata elveszett, csak néhány fénykép maradt belőle. Angliai Erzsébetjéből csak egy rövid filmrészletet nézhetünk meg, ahol a fiatal Tímár József Essexként elegánsan levezeti a trónról az őt szerelmesen figyelő, idősödő királynőt… A tolonc című filmje maradt meg az utókornak teljes egészében, amit restauráltak és pár éve mutattak be. Egy anyát játszik, aki megöli a részeges férjét. Kiszabadulása után felkeresi a lányát, de a sok éves távollét már elidegenítette őket egymástól. Végül nem akar lánya boldogságának útjába állni, és megmérgezi magát. Széles romantikus gesztusok, de hiteles pátosz jellemzi alakítását.
Jászai néhány kortársával ellentétben fontosnak tartotta a filmet, felismerte a szórakoztatás mellett a kultúrát közvetítő, népszerűsítő hatását is.
Tanítani saját bevallása szerint nem tudott. Túl sokat, rögtön a saját maga szintjét és módszereit követelte meg a tanítványaitól. Egy alkalommal a színpadon órák óta tehetségtelenül tipródó hamisan játszó fiatalembertől megkérdezte:
– Maga minek jött színésznek?
– Mert a világot jelentő deszkákon akartam állni.
– Akkor miért nem ment asztalosnak? – válaszolta metsző gúnnyal a nagyasszony.
Külön dühítette a tanítvány válaszában rejlő álpátosz, üresség. Így csak a színpadon mutatott meg néhány mesterségbeli technikát az őt figyelő néhány érdeklődő fiatalnak.
Magánélete, szerelmei éppolyan szenvedélyesek voltak, mint alakításai. Az őt hűtlenül elhagyó Feszty Árpádot töltött pisztollyal üldözte a városban. Legalább ennyire gyűlölte a nyakába ültetett tehetségtelen intendánsokat és a középszerű kollégáit, és főleg a hazugságot és a képmutatást. De ez az indulat az első világháború idején saját vagyonát is feláldozó, szinte példátlan segítő szándékkal párosult.
Saját bevallása szerint nem tudott létezni egy párkapcsolatban, első szerelme mindig a színpad maradt. Bécsi vendégjátéka során még a színészek is ünnepelték, virágokat zúdítva a színpadra. Később birtokot, arany babérkoszorút adományoztak neki. Jellemző rá, hogy a koszorú leveleivel a tehetséges fiatalokat jutalmazta. Ha látott ilyet, képes volt a fiatalt az öltözőben is felkeresni előadás után.
Halálában is hűséges maradt a Nemzeti Színházhoz. Már életében megépítette a lebontott színház köveiből a síremlékét. Hosszú haldoklása se volt mindennapi, egyik délelőtt hegedűművész barátja játszott neki, mások verseket mondtak vagy felolvastak.
Síremlékének a feliratát is ő írta 13 évvel a halála előtt:
„Ti ittátok be lelkem lángját
Régi színházunk kedves kövei
Ti fogadjátok már ismerős öletekbe
Kilobbant poromat.”
