Maradok
Megint felébresztett a mobilom. Már csak ez a kütyü működik az egész házban. Pontosabban csak az ébresztő funkciója. Mindig maximumon van a töltöttsége, és gondosan ügyel rá, hogy ne aludjak el. Egy ideje már töltenem se kell. Nem is tudnám, mert nincs áram a konnektorokban. Odanyúlok érte, elhúzom szundira az ébresztőt. Van még öt percem, hogy magamhoz térjek, de nem kell annyi idő. Két perc után felülök az ágyamon. A szemem hamar megszokja a szürkeséget.
Már ezerszer láttam, mégis megnézem, hogyan mállik le a vakolat a szemközti falról. Le kellett volna tapétázni, míg volt rá időm. De mindig akadt fontosabb dolgom. Most meg nézegethetem ezt a besárgult, repedező falat. Még csak át se festettem, pedig az belefért volna. Pár nap és átlátok majd a szomszédba, akkora lesz rajta a hasadék.
Lelököm magam mellé a paplanomat a parkettára. Azonnal megcsap a penész áporodott szaga. Mindez sötét koszfoltokkal díszítve, ami a plédemre is rátelepedett. A bűzölgő párnámról már nem is beszélek. Sajnos a mosógép nem működik. Milyen jó lenne most beledobálni az ágyneműt, és kimosni. Alaposan kimosni. Ez se fog most menni. A mosószeres doboz tele van homokkal, ami macskahúgy szagú. Régebben utáltam macskaalmot takarítani. Talán kétszer próbáltam, de amint megéreztem a húgy szagot, hányás lett a vége. Ekkor mindenki rajtam röhögött. Szerintem még a macska is.
Kicsoszogok a konyhába. A kotyogós kávéfőző porcelán csészéje elrepedt. Ha működne, akkor se tudnék belefőzni semmit. Jól esne egy kávé. Amúgy meg ragad a mocsoktól, ahogyan a konyhaasztal is, ami felett dohos felhő bűzlik. A régi disznóvágásokon a beleket külön rakták egy rekeszbe, hogy a döglegyek oda szálljanak, ne a húsra. Sose láttam annyi szárnyas rohadékot, mint akkor. Mostanáig. Százával zümmögnek az asztal körül. Engem viszont elkerülnek. Én is őket. Szerencsémre nem vagyok elég büdös nekik. Vagy egyszerűen nem vesznek észre. Ki tudja, de nem is érdekel.
Megpróbálom megtörölgetni a konyha ablakát, amit vastagon belepett valami zsíros anyag. Alig viszi a feslett konyharuha, melyet a padlóról szedtem fel. Kikukucskálok azon a tíz centis felületen, amiről végül lejött a cucc. Az utca halott. Egy lelket se látok, se autót, se biciklist, se kutyát, se macskát. Pedig régen forgalmas utca volt a miénk. Sokszor az autómmal se tudtam kikanyarodni reggel az udvarról. Most úgy néz ki minden, mint amit felzabált az enyészet. Az ég eközben sötétszürke, mintha vihar készülődne, de se szél, se villámlás, se eső. Csak a kínos csend a zümmögésbe fojtva. Mi történik? Mégis mi a fene ez az egész? Ez maga a pokol, vagy csak a tornáca? Látok valami mocorgást a szemközti ház ablaka mögött, ami talán az enyémnél is sötétebb a dzsuvától. Ki lehet az? Tűnődök kicsit, meg integetek. Tudom, semmi értelme. Ő nem lát engem. Régebben megpróbáltam kijutni hozzá a lakásból, de nem sikerült. Már nem emlékszem, miért. Talán falakba ütköztem, vagy a kilincset szerelte le valaki. Nem számít. Fogoly vagyok, és úgy néz ki, az is maradok. Örökre.
Visszacsoszogok az ágyamba. Újra magamra húzom a paplant, ami büdösebb, mint valaha. Megpróbálok valami szépet álmodni. Zöldellő rétről, pipacsokról, napraforgókról, ugráló nyuszikról, szelíd őzekről. Lehunyom a szemem. Csak pár perc pihenést kérek, nem többet. Megint ébreszt a telefonom.
