Vándorút
A parti nád között a szél
susogva lengedez, beszél
a régi-régi vágyról,
amelyben úgy öleltem át
szerelmed édes illatát
akárha volna fátyol.
Akárha volna lebbenet,
mi rám hajolva elmenet
utószor adja csókját,
utána gyorsan illan el,
a hegytetőre felszökell,
s a messzeségre lát át.
A messzeségre, hol neved
nem ismerik, s a lelkemet
vad ördögök cibálják,
szelünk hiába suttogott,
hiszen, ha nem maradtam ott,
viseljem annak átkát.
De mert, ha menni kell, tudod,
hiába volna bármi ok,
mi mégis ott marasztal,
a távolok merész utak,
világaikba vonzanak
az éledő tavasszal.
