Szellemek árnyéka - Harminckettedik fejezet

Szépirodalom / Novellák (470 katt) Erdős Sándor
  2023.08.24.

Másnap este a délután megbeszéltek szerint zárt, dobozos erdészeti teherautóval igyekeztünk az akció helyszínére. A teherautókat Dezső szerezte be valamelyik rokonától, és remek választásnak bizonyult, mivel így minden feltűnés nélkül tudtuk a bevetési egységet a Nyáras szigetre juttatni. Lajos bácsi a kompkikötőtől nem messze, sűrű bokrok rejtekében helyezett el néhány ladikot, amit ki tudja honnan szerzett be. Ezek a csónakok lesznek a vízen az elfogóeszközök. Azt ugyanis nem mertem megkockáztatni, hogy a bevetési egység motorosai vegyenek részt az akcióban.

A délutáni utolsó eligazításon az is kiderült, hogy a marcona férfiak sorából a kis vörös kommandós nem csak izgágaságával lóg ki, ugyanis nem tud úszni, persze ez nem feltétel a szárazföldi egységeknél, repülni sem kell tudni a légierőnél mondjuk. Így a feladata a szárazföldi támogatása volt a vízi egységeknek. Miután a csapat kiszállt a teherautókból és ki-ki elfoglalta az előre meghatározott rejtekét, már csak várni kellett.

Hogy ne zavarjuk a profikat a munkájukban, Dezsővel és szeretett főnökömmel a kompkikötővel szemben lévő szigeten helyezkedtünk el a sűrű aljnövényzet rejtekében. A Lajos bácsitól kapott szúnyogtávoltartó krémmel bekenve habtestemet elhelyezkedtem a főnököm és Dezső között a sűrűben. A kellemetlen szúnyogok persze azonnal támadásba lendültek és két társam a magyar nyelv szépségeit gyakorolva sűrűn ütlegelte önnönmagát.

– Kissé csendesebben nem lehetne haldokolni? – szóltam rájuk. – Ettől még a szellemek is elrohannak.
– Nem elég hogy büdös vagy, még szemtelen is – röffentett rám a főnököm. – Téged nem esznek ezek a dögök?
– Nem, mert büdös vagyok – zártam rövidre a beszélgetést, és tulajdonképpen igazat is mondtam.

Nem mondhatom, hogy kellemes volt a várakozás, ugyanis két társam néma szenvedését még nézni is rossz volt. Miután annyira elfáradtak önön ütlegelésükben, hogy már moccanni is alig bírtak, a vérszívók is elnyugodtak, valószínűleg már jól laktak, így már nem őket, hanem az időt ütöttük agyon csendben. Közel jártunk az éjfélhez, mikor főnököm, Kanizsai Ödön arcára nézve tudtam, hogy valami történik. A szája tátva volt és kimeredt szemmel az eget leste, gondoltam, nem a postagalambok érkezését várta, ugyanis tök sötét volt. Ekkor már halottam a már ismerős zümmögő hangokat, és az égen meg is jelentek a titokzatos fényjelenségek. Néhány pillanat múlva felhangzottak a rémisztő hangok is, hiába tapasztaltam már ezt meg, de ugyanúgy libabőrös lett a hátam a víz felett szálló állatbőgés és emberi sikolyok kakofón szimfóniájától. El tudom képzelni, mi minden futott át két társam agyán a hangok hallatán. Menetrend szerint megjelentek a furcsa zöld színben foszforeszkáló csáklyás alakok a vízen úszó csónakokban is.

Ekkor szabadult el a pokol. Hangos reccsenést hallottunk, és a rémisztő hangok egy csapásra elhallgattak, majd egy hangos kiáltás után egy halk puffanás moraja szállt a kikötő felől. A velünk szemközti parti bozótos szinte megelevenedett, ahogy a bevetési egység tagjai a csónakjaikkal a rémalakok felé indultak. Szellemektől meglehetősen szokatlan viselkedést tanúsítva a zölden foszforeszkáló alakok menekülésre fogták a dolgot, egyikük még a sötétben hullámzó vízbe is belevetette magát. Egy lőfegyver dörrenését is hallani lehetett a partról, majd valami a parti vízbe csobbant, gondolom a kis vörös aktivizálta magát. Néhány perc múlva hangos parancsszavak hangzottak el, a már egymás mellé érő kommandósok és kísértetek felől, miszerint ne moccanjanak és a kezüket tegyék a tarkójukra. Szó se róla nem beszari fickók a bevetési csoport tagjai, hogy túlvilági lényekkel szemben elfogást foganatosítanak.

Egy-két percig tartott csak az akció és a gyülekezési pont felé kezdtek evezni a fiúk az elfogott kísértetek csónakjait vontatva. Lassan felemelkedtünk leshelyünkről, és elgémberedett testrészeinket dörzsölgetve mi is felkészültünk a túlpartra való átkelésre a ladikkal, ami a part mellett elrejtve várakozott ránk. Ebben a pillanatban, a frászt hozva rám, egy csuromvizes, itt-ott zölden foszforeszkáló alak bukkant fel előttem a bokrok között. Elővettem a zsebkésemet és jobb kezemet előre tartva odakiáltottam neki:

– Állj vagy lövök! Fel a kezekkel!

Legnagyobb meglepetésemre a rémalak eleget is tett a kérésemnek azonnal. Dezső rögtön hozzá is lépett, és egy alapos motozás után egy gyorskötözővel, amit úgy tűnik, mindig magával hordott, hátra kötötte a fickó karjait. Közelebbről nézve teljesen átlagos kísértet volt a fogjunk, eltekintve attól, hogy nem volt kísértet, ugyanis felismertem benne a cerberust, aki Elek birtokának kapujánál olyan barátságtalan volt velem.

– Na lódulj, arra amerről jöttél! – mondtam a cerberusnak, és a part felé taszigáltam.

Miután elhelyezkedtünk a ladikban és a főnököm előtt felvágva bemutattam remek evezőstudományomat, a szemközti part felé indultunk. A kikötés után a gyülekezési pont felé vettük az irányt, ami nem volt más, mint a kompkikötő. A romos épület környéke fényárban úszott a bevetési egység valószínűleg zsebben hozott reflektorai jóvoltából, ugyanis nem láttam, hogy hoztak volna magukkal. Valamit tudnak ezek a fiúk. Egy kisebb csoport foltokban zölden foszforeszkáló alak térdel az öreg fűzfa lelógó ágai között, akiket lelkesen tapiztak a kommandósok. A part felől csuromvizesen a kis vörös cuppogott a sárban, kezében egy döglött madárra hasonlító valamivel és lelkesen kiáltotta felénk tele pofával vigyorogva:

– Ezt nézzétek mit lőttem, beszarás! – és a lábam elé dobott egy kissé megviselt drónt.

A kőzárás felől már hallani lehetett a teherautók morgását, amik a falu szélén várakoztak eddig. Valószínűleg megroggyanhatott a térdem, mikor felhangzott a már jól ismer állatbőgés és emberi sikolyok egyvelege, majd egy puffanás után elhallgatott.

(folytatjuk)

Előző oldal Erdős Sándor