Szellemek árnyéka - Tizennyolcadik fejezet

Szépirodalom / Novellák (333 katt) Erdős Sándor
  2023.07.23.

Közel egyórás evezés után a part mellé kormányozta a ladikot az öreg, és közölte, hogy megérkeztünk a kocsma kertje alatti kanálisparthoz. Óvatosan kiléptem a ladikból, és a csúszós partszakaszt bejárva elváltozásokat keresem a természetes állapothoz képest. Vigyázva, hogy ne lépjek rá az esetleges nyomokra, félrehajtottam a partról belógó ágakat. Furcsa bemélyedést láttam a kocsma felé vezető ösvénynél az iszapban néhány lábnyom társaságában.

– Lajos bácsi, told vissza egy pillanatra a ladikot a vízre! – kértem az öreget.
– Maradsz egy sörre? Nincs nyitva a kocsma – mosolyodott el, de eltolta a csónakot a parttól.

Ahogy gondoltam, a ladik nyoma szinte megegyezett azzal, amit az ösvénynél láttam a parton. A lábnyomokat illetően nem lettem sokkal okosabb, mert ezek is valószínűleg a mindenki által használt gumi csizmáktól származhattak. Mindenesetre beigazolódott a gyanúm, hogy itt hozhatták fel a hullát, és nem saját lábán sétált be a kocsmába.

– Ha megkérhetnélek kikötnél? – kértem meg Lajos bácsit.
– Nem tudsz egy métert ugrani? – kérdezte, de még mielőtt valóban lendületet vettem volna az ugráshoz, hamar a partra lökte a csónakot.
– Korai lett volna a fürdéshez – nevetett. – Mind a ketten a vízben kötöttünk volna ki, ha ugrassz.

Bekászálódtam a csónakba, és az öreg kérdésére válaszolva megkértem, hogy menjünk a kompkikötőhöz. Kíváncsi voltam, milyen messze lehet vízen. A seggem alá gyűrtem a pufajkát, amit szerintem teljesen feleslegesen hoztunk magunkkal, és a jobb kezemet a vízbe mártottam a ladik pereme mellett.

– Veszed ki azonnal! Letépi a karodat egy csuka! – mondta az öreg.

Úgy rántottam ki a kezemet a vízből, mintha már valóban csócsálta volna valami vízben rejtőző szörnyeteg. Lajos bácsi úgy röhögött, majdnem belefordult a vízbe.

– Hülye vagy, vagy mifene? – kérdeztem tőle dühösen.
– Az a hülye aki megeszi ezt a marhaságot – mosolygott, miközben a könnyeit törölgette.

Van mit tanulnom, gondoltam, a végén majd egész este szívatni fog az öreg, viszont van nevelő szándéka is a dolognak. Ha így összetojom magam egy láthatatlan haltól, mi lesz a látható kísértetekkel? Dacom erősebb volt az ok nélküli félelmemnél, ezért újólag a vízbe mártottam a kezemet, és apró loccsanó hangokat hallatva evezgettem a hűvös vizet.

– Na gyere, ülj ide mellém, megtanítalak evezni, legalább nem nekem kell vele annyit gürizni, lesz más dolog is azon kívül, hogy kísérteteket kergetünk – szólt hozzám Lajos bácsi, míg gyermetegen tapsikoltam a vizet.
– A ladik közepén sétafikálj, mint egy manöken, különben úszni fogunk – mondta, és helyet csinált maga mellett a csónak farában.

Lassan, balett-táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal el is értem, és helyet is foglaltam a csónak farában, és még azt a szinte lehetetlen küldetést is véghez vittem, hogy a pufajkát, ami a fenekem alatt volt magammal vittem. Amikor lezöttyentem a pufajkával leborított ülésre, az öreg a kezembe nyomta az evezőt. Elsőre úgy éreztem, hogy két köbméter víz zúdult a nyakamba, pedig csak az evezőlapátról csorgó víz folyt rám. Durván faragott jószág volt az evező, csak az alján és a tetejére csavarozott kis fadarab testén volt tükörsima.

– Ott, ahol nem bök fogd meg! – nézett rám a vizek ura, Lajos.

Megfogtam, ahol értem, de mindenhol bökött. Közel húsz percig tartó, nem éppen ingerszegény oktatás után mesterem szerint már fogtam a lapátot. Ha már fogtam, akkor használnom is kellett. Az alapoktatás része volt, hogy ne a könnyebbik munkát válasszam, hiszen én az evező élével próbálkoztam. Könnyű is volt így a víz ellenállását legyőzni, de a ladik mozgásában nem sikerült fizikai változtatást elérnem. A vizek ura elmagyarázta, hogy késztetést csak akkor érez a csónak a mozgásra, ha ellentétes erőhatás éri. Mintha ismét az iskolában lettem volna, Turul tanár úr fizika óráján.

Közel voltam ahhoz, hogy feladjam, mire végül sikerült a fadarab egyensúlyát megtalálnom a víz közegében. Hurrá, evezem és megy a csónak! Csak egy a baj… körbe-körbe. Az anyja szemit, ez nem az igazi.

– Gyere, megmutatom még egyszer – mondta Lajos bácsi, már szemmel látható türelemvesztéssel.

A mester belehúzott az evezővel a vízbe, majd a farhoz ért evezőt a csónak oldalának támasztva kifelé tolta, elfordítva kilencven fokban. A szám is tátva maradt, látva ezt a varázslatot.

– Egyszerű fizika – nézett rám Lajos bácsi, és a kezembe adta az evezőt.

Nem mondom, hogy elsőre, de azért sikerült rájönnöm a titkára az evezésnek, és végre egyenes irányban haladtunk a számomra ismeretlen vízi úton.

Még mindig nem tudtam betelni a csodálatos látvánnyal, ami a szemem elé tárult, bár közben erősen gondolkodtam azon, hogy miképpen folytassam a nyomozásomat. Nem igazán könnyű stratégiát felállítani kísértetek felkutatására. Abban biztos voltam, hogy az éjszaka hosszú lesz és lehet, hogy nem jutok semmi eredményre, de jelen pillanatban más ötletem nem volt.

– Most állj meg egy pillanatra! – rángatott vissza a gondolataimból a valóságba az öreg, egy vízbe dőlt fatörzs mellett.

Úgy is tettem, bár nem volt egyszerű úgy megállítani a ladikot, hogy ne forduljunk bele a vízbe a koccanástól, amit a fának való dörgölődzés okozott. Lajos bácsi rosszalló pillantásai mellett próbáltam ellenállni egy faág kellemetlenül erőszakos közeledésének. Mikor győzedelmes arccal felnéztem birkózásom győzelmét ünnepelve, láttam, ahogy az öreg egy eleddig láthatatlan zsinórt fog a kezében, ami a fához volt kötve.


(folytatjuk)

Előző oldal Erdős Sándor