A Szeretet Almanach
Szeretet Almanach
„A szerelem ösvényei mind Hozzád vezetnek,
Közel vagy, és mégis olyan távol, de én az Örökbe szeretlek!”
Szóljon hát a végtelenül jó Mindenség szava!
Önmagát írja a Szeretet Almanachja.
Első ösvény
Egy tünékeny illúzió a létem, és bár mindennél apróbb vagyok, mégis olyan végtelenül nagy, egy elképzelhetetlenül óriási gigász. Mindenütt létezem, vagy csupán ott, ahol látsz. Hátamon viselem az Univerzum kolosszálisan súlyos terhét, hiszen belőlem és társaimból áll a Mindenség minden kis szeglete. Teremtő energiák hajtanak örökkön-örökké engem, és ezért hálás nekem ez a fantasztikus világ, amely testvéreimmel közös gyermekünk. Sok kis szerető másolatom van, és velük járom őrült táncom mindig és mindig, de egy van köztük, akit mindannyiuknál jobban szeretek. Sohasem találkozunk, mert fényévekre van tőlem, mégis minden lépéséről azonnal tudok. Érzi, hogy merre megyek és, hogy mit teszek, és bár hihetetlen távolság választ el egymástól minket, mégis abszolút egyek vagyunk. Ha ide-oda száguldok a fénynél is gyorsabban megtéve hullámzó utamat, akkor ő is így tesz, követve minden rezdülésem, még onnan az elképzelhetetlen távolból is érzékelve szándékaimat. Az ikertestvérem ugyanaz, mint én, mert közös a létünk, és ezért kijátsszuk az időt és a végtelen teret, ami játszóhelyünkül szolgál. Szeretjük egymást mindennél jobban, pedig elválasztanak galaxisok és csillagrendszerek ezrei. Nem beszélgetünk sohasem, mivel ugyanazt a tudást hordozzuk magunkban, és így nincs is szükség rá, hogy szavakba öntsük, vagy gondolatban fogalmazzuk meg teremtő akaratunkat. Vágyunk és szerelmünk világokat hoz létre, és én ott vagyok, ahol testvérkém nincsen, ő mégis mindig itt van velem. Talán azért, mert nélküle egyedüli, elveszett semmi lennék, és tudom jól, hogy ő a kiegészítő másik felem. Suttogó lelkünk rezgései egy örök szólamot alkotnak, és végtelen számú társunkkal együtt a mindenség alapkövei mi vagyunk, és mindenféle formában megtestesülünk. Teremtő erőnk fantasztikus csodákra képes, mert önmagunkat hoztuk létre, hogy érző vágyunk, és tervező gondolatunk valóságot alapíthasson, mivel mi vagyunk a világegyetem építészei. Összetartozunk, mert mi csodatévő műalkotóként tervezői vagyunk a folyamatok eseményláncolatának, és ez hozza létre a közös egységünk. Azonban végtelen sok kvantumrészecske társam közül ő a legfontosabb a számomra, mivel ő is én vagyok, csak egy másik téridő pontban létezem általa. Ez az oka annak, hogy feltétel nélkül, és örökkön-örökké szeretem őt.
Második ösvény
Boldog és ősi táncunk örök, és tökéletesen megtervezetten precíz, amely gigantikus, és vég nélküli körökből áll. Meghajolva biccentek felé tiszteletem jeléül, és ezt a csodálatos gesztust az idők végezetéig megtartva, bizonyítom odaadó szerelmemet iránta. Ő pedig vágyik rám elképzelhetetlenül nagyon, mert magamhoz vonzom őt felfoghatatlanul nagy erővel. Mégsem érjük el egymást sohasem, mert túl gyorsan lejti a varázslatos táncát körülöttem. Nekem szól a ritmusa, amelynek parkettája a végeláthatatlan világűr. Ő pedig tereli a közös utunkat a tökéletes irány felé, és ezért mély tisztelettel lelkemben, nagyon csodálom őt. Rajongva bámuljuk egymást addig, amíg a világ világ marad. Kedvesem a gyönyörű arcát mindig felém fordítja, mire én színpompába öltözök neki. Kortalan létezésünk és hihetetlen ragaszkodásunk időtlen időktől fogva tart. Én soha nem engedem el őt magamtól, és ő sem hagy magamra egy pillanatra sem. Ha nem pörögne dicső násztáncával olyan csodálatosan körülöttem, akkor egymáséi lehetnénk végre. Magamhoz hívnám szeretőmet, és egyé válnánk testünket összeolvasztva végleg, de az mindkettőnk azonnali halálát okozná. A szerelmünk sújtó végzeteként pontot tenne sorsunkra, és véget érne ez a végtelen és csodálatos tánc. Így nagy szeretettel csupán kedvesen egymásra tekintünk, tudván, hogy mi vagyunk a legősibb táncosok, és együttes kacagásunk messzire hatol a végtelen mindenben. Én akarom őt, és ő akar engem, ezért sohasem térek le utamról, hogy el ne veszítsem őt mindörökre. De eggyé nem válhatunk, és így van ez rendjén. Fénylő csoda ő életemben, és én pedig neki a hatalmas, kék társa. Megremeg a kőbőröm ha ő a sugallatát zúgja, és testnedveim érte zubognak szenvedélyesen, miközben a vágy hajtja a tengereim, hogy kövesse szeszélyes akaratát. Kérlek kövess tízmilliárd éves utamon! Szeretlek Hold-Anyó, hiszen nekem, a Föld-Apónak örök, hű társa vagy. Amit járunk az a végtelen szerelem ösvénye, amely téren és időn át fut. Végigjárjuk kéz a kézben a tökéletes utunkat, és nem számít, hogy hányszor tesszük meg, mert sorsunkat büszkén viselve, a világűr porondjának legendás táncosai vagyunk.
Harmadik ösvény
Ősi óceán sodorja parányi testemet, és itt nincs sehol senki sem, ezért nagyon egyedül vagyok. Magányom paradicsomi országának egyetlen és első lakójaként létezek. Az élet a legnagyobb szerelmem, amit érteni nem, de megélni tökéletesen tudok. Minden sorsfonál az akaratomból indul el, és szerte az óriási világomba vezet. És a szent kód testemben az, ami utat mutat nekem, amelynek eredetéről fogalmam sincs, de mindent annak köszönhetek. Hogy ki vagyok, azt nem tudhatom, de a feladatom egyértelmű, és végrehajtanom cáfolhatatlanul kötelező. Tudatosul bennem, hogy nem jó így egyedül, mert olyan kevés vagyok kóbor magányomban! Ez a világ elképzelhetetlenül nagy ahhoz, hogy csak egyedüli életként pislákoljak benne. Nem sejtem, hogy mi az a társ, mint ahogy nem tudom, mi végre vagyok itt, és ki tűzte ki a feladatomat a számomra, de mindent elsöprő erővel egy érzés és egy fantasztikusan ihletett gondolat tölti el a mindent elindító akaratomat. Eljött az időm, és a szent kód zakatol a tudatomban. Őt akarom, jöjjön hát elő, és járja saját ösvényét! Teremtő vagyok talán? Vagy egy piciny istenség, aki megszülve a végtelen mesét, önmagából hozza létre a sorsvonal rendkívüli szövevényét? Elhatározásra juttat engem a bennem acsargó hiány által szült szükség. Hívó szavam csak magam hallom meg, mert nincs más, aki hallgathassa. Keresem őt, ki olyan messze van tőlem, hogy távolsággal semmiképp nem jellemezhető, ám valójában mindennél közelebb lakozik hozzám. Szólító szavamra elő kell lépnie, hogy szerelmünk beteljesüljön, és ezáltal elválhatunk, mintha sohasem tartoztunk volna össze. Egyik pillanatban még nem létezik, mert csupán az én álmom, amelyet eltölt a végtelen vágy. Ő én vagyok, és ő pedig a szent eszenciám. Hívó szavamra előlép majd belőlem, csodaként kifakadva, és immáron nem leszek egyedül az végeláthatatlan ősóceánban. Ketten úszunk majd kétfelé, és apró baktériumlétünkkel fantasztikus módon benépesítjük majd ezt a bolygót. Ő tudni fogja, hogy mit kell tennie, mert minden tudásomat átadom majd neki. Sodródni fog a határtalanul nagy tengerben, míg ugyanarra az elhatározásra nem jut majd, mint én most, és megosztja önmagát kétfelé. Környezete táplálja majd őt, és egyre jobban fejlődik útján, hogy egykor majd életet teremthessen önnön mintájára. Most az egy vagyok, de míg a másodperc törtrésze eltelik, én már kettő leszek, és csodás szerelmemmel párban folytatjuk majd különváló utunkat.
– Ó, hát üdvözöllek!
– Ó hát viszlát! – így szólunk majd egymáshoz. Egy eszencia volt létünk, de két sorssá váltunk immáron, és külön úszunk tovább az ismeretlenbe.
Negyedik ösvény
Sohasem láthatom csodásan terebélyes alakját, amelynél szebb számomra nem létezik a világon, de tudom azt, hogy nincs messze tőlem a lelkemnek drága kincse. Azonban a köztünk lévő kicsiny távolság áthidalhatatlan akadály számunkra, így ölelését sohasem érezhetem magamon. A hangja sem jut el hozzám, mert nincsen fülem, hogy értsem zöreje szívemig hatoló hívó szavait. Titok a hang számomra, és rejtély a látvány. Mégis biztosan tudom, hogy csupán karnyújtásnyira áll tőlem a kedvesem, aki rendíthetetlenül, oly sok-sok évszázad óta vár rám. Nincs kezem, ami érte nyúljon, de ölelésem mégis átkarolja a simogató tavaszi szellőt, és vele üzenek így neki. Nagyon vágyom arra, hogy bár összefonódva létezhetnénk együtt az ősi erdő közepén! Apró illatcseppecskék környékeznek meg, ezáltal aktiválva a belső ösztönömet. Tudom, hogy összetartozunk, bár találkoznunk lehetetlen. Itt vagyok, és ereimben nedveim százszoros erővel áramolnak, mert felpezsdíti az, hogy itt a tavasz és a lélekmelengető, szerelmes suttogás. A körülöttem szóló madárraj csacsogó csivitelése, és a lábamnál sarjadó magas fű suhogása számomra ismeretlen, de belső erőm érzi, hogy itt van a boldogság és az élet igazi ideje. Meg kell tennem, amit ösztöneim súgnak nekem, és az ihletadó múzsám nem más, mint ő, akire mindennél jobban vágyok. Egyesítve erőinket egy több száz éves csodát kell teremtenünk, aki túlszárnyal majd mindkettőnkön létében. Csodáló vagyok, és teljes lélekkel egy csodatévőre vágyok. A terményünk azonban maga az ősi varázslat. Misztikus erőmet mind bevetve megkérem a szelet, hogy vigye el apró ajándékomat szerelmemnek, és a kicsinyke eszenciám száll felé, hogy távolról egyesítsük magunkat. Vajon elér hozzá az áldott üzenetem? Ha a szélvész úgy fúj, meghajlok előtte, és a többi fa tiszteletteljesen követi a példámat. A természet létezést szül!
Ötödik ösvény
Vágtázok át a jégvarázsba öltözött, fagyott erdőn, és a rengeteg rejtelmesen takarja el titkos utamat. A nagy pelyhű hó az arcomba csapva figyelmeztet, hogy a tél a rá nem termettek számára olyan kegyetlen tud lenni. Nem fázom, mert az erős árnyként rejtő fekete bundám, és a szívemben izzó örök tűz lángja fűt. Hol van? Keresem őt! A fagyban megörökítve menekülő állatok lépteinek nyoma pettyezi a kicsiny erdei vadcsapást, ahol keresztülloholok úgy, mint aki életét tette fel az éjszakai rohanásra. Próbálnak megállítani a vadon karmos kezeikkel felém nyúló, csapzott bundámba markoló faág-kezek. Éhezem nagyon, és a vadászösztönöm feltüzeli vágyamat arra, hogy fogaim élő húsba mélyesszem, ezáltal csillapítva zord nélkülözésemet és kínzó étvágyamat. Tudatosul bennem a könyörtelen igazság, és rájövök arra, hogy semmiképp nem tehetem meg, hogy a nyomukba eredjek, és felfaljam őket. Mert mindegyiknél nagyobb vadra vadászom. Őt keresem! Érzem édes, szívet melengető, ösztöneimet felajzó illatát. Végtelennek tűnő hónapok óta követem szeretett mancsai nyomát, és erőmet végsőkig próbára téve futok kétségbeesetten utána. Eggyé váltam a vadonnal és az éjszakával, az akaratom és ösztöneim vezéreltek arra, hogy bármilyen veszélyt leküzdve, és a legnagyobb nehézségeket is magam mögé utasítva nyomára akadjak. Utol kell érnem bármi áron őt, hogy megszerezzem magamnak, és én az övé lehessek mindörökre. Ketten kiegészítenénk egymást, mert a túlélés könnyebb lenne számunkra a vadonban, és egyesítve vérvonalunkat arra törekedhetnénk, hogy valami nálunk rátermettebbet teremtsünk erre a világra. Különös talán, hogy még sohasem találkoztunk egymással, mégis tudom azt, hogy ő a beteljesületlen végzetem. Az éhség mardossa apróvá szűkült gyomromat, amelytől gyengévé válnak a megviselt mancsaim. A hátsó lábam nehezen, és bicegve húzom magam után, mert súlyos sebből vérzik. Jó pár nappal ezelőtt szereztem egy vad, túlélésért folytatott küzdelemben. De most mégsem kímélhetem a meggyötört végtagjaimat, mert a végsőkig kell tartanom ezt az elszánt iramot. Gyorsabban kell száguldjak, mint a szélvész, mert a szívem a testemet borító összes sebnél sokkal jobban fáj. Az ő hiánya az, ami a szenvedésemnek a könyörtelen oka, és ez teljes gőzerővel fűti testemet és a mindent leküzdő akaratomat, átjuttatva általa bármely elém kerülő akadályon. Bárcsak utolérhetném, és végre egymáséi lehetnénk! Elhagytam érte a falkámat, és magányos vándorrá váltam miatta. Tudom jól, hogy igazán ő az, aki teljességében hozzám tartozik. Farkashangom vonyít a szélben, mert kétségbeesetten hívom őt magamhoz, egészen addig, amíg lábaim össze nem rogynak alattam, és testem elgyengül végleg, majd róla álmodozva elszenderedek mindörökre.
Hatodik ösvény
Olyan nagyon vágyom rád szerelmem, és magam elé suttogom neked az ősi titok kérdését, a Mindenséget előre mozgató ősi szavakat:
– Hol vagy, drága végzetem?
Eszeveszetten száguldok előre a testvéreimmel a végzet titkos útvesztőjében, amely az első és egyben a legvégső próbatételünk mindennél lényegesebb, varázslatos helyszíne. Céltudatosan törünk előre, mint az apró vízcseppecskék az óceán óriási, szilajul csapkodó hullámainak hátán. Mind egyek vagyunk, mert ugyanaz a szent parancs mozgat előre minket, amely végső célunkhoz hajt mindannyiunkat. Ám ha sikeres lesz a küldetésünk, akkor más és más utakat fogunk bejárni azután. Most csupán csak egy maradhat az, aki a legjobb és legérdemesebb mindannyiunk közül a fantasztikus létezésre. Akik elbukják életük eme szent küldetését, azok sohasem hajtják végre csodálatos végzetüket, azt, amiért mindannyian elszántan harcolunk egymással. Nekem kell a legjobbnak lennem mindannyiunk közül! De a többieket is hajtja a mindennél nagyobb vágy, az, hogy egyé váljunk a célunkkal a teremtésben, és megszülethessünk a végtelen mindenség egy csodálatos részeként. Utunk végén pedig ő vár ránk, a legigazabb szerelmünk tárgya, hogy a gyönyörtől teljes ölelése pontot tegyen létezésünk csodájára. Mindennél jobban szeretem őt, és egyetlen vágyam csupán az, hogy bárcsak én lehetnék az, akivel ő beteljesedik, és létrehozva szerelmünk tökéletes gyümölcsét, egy új életet alkothasson magából. A szeretet varázslata adja a mindent meghaladó, ősi erőt nekem, amely magával ránt a megtestesülés mágikus útján. Ha nem lehetek az övé, akkor örökre elveszek a valóságból, mert csak ketten lehetünk az egység és a teljes megvalósulás! Kérlelem őt, hogy várjon rám szenvedéllyel, és fonjuk össze sorsunkat mindörökre. Egymás nélkül, csak két hiányos részlete vagyunk a tökéletes egésznek. A többiek is száguldoznak akadályokat leküzdő elszánt akarattal lelkükben, mert mindannyiunk legfontosabb versenyfutása ez, amely az Univerzum legigazabb értelmét adja.
– Hol vagy drága szerelmem, vajon eljutok-e hozzád? Szenvedélyes vágyaim mindennél nagyobb erőt adnak nekem, mert nélküled én senki vagyok csupán. Megpillantalak, és lelkemet földöntúlian csodálatos öröm tölti el. Húzol magadhoz a mindenség összes gravitációs erejét is százszorosan meghaladó erővel. Előre török hozzád, hogy a csoda beteljesüljön köztünk, és megtegyem veled a legnagyszerűbb dolgot, ami mindennek értelmet ad. Társaimban ugyanezek az érzések táplálják a kolosszális akaratot, ami előre hajtja őket is, eme fantasztikus versenyfutásban. Tiéd vagyunk mindannyian, de te csak egyet választhatsz közülünk azt, aki a legmegfelelőbb arra, hogy megszülethessen benned. Hiszem azt, hogy én leszek az a kiválasztott szerencsés, akivel megtörténik ez a nagyszerű csoda.
Gyönyörű vagy drágám, még ezer fantasztikus bolygónál is szebbek kerekded formáid, ezért nagyon boldog vagyok, hogy megpillanthattalak téged, az elsöprő erejű szerelmem végtelen vágyának megtestesülését. Hívó szavad akaratot tölt belém, hogy legyőzzem százmilliárd változatát énjeimnek, akiknek nagy része már lemaradt, és oly régen elbukott a Mindenség legnagyobb versenyén. Itt vagyok melletted kedvesem, és körbetáncollak vágyódva. Azért a célért rezdül a lelkem, hogy az irántad való végtelen vonzás örvényében befogadj szerető öledbe. Hol van az a szent kapu, amelyen keresztül egybeforrhatunk végre?
Nem találom meg célomat, jaj nagyon félek! Szeretlek téged, ezért kérlek, válassz engem, vagy különben meghalok végleg! De a halálnál is súlyosabb az a gondolat, hogy nem lehetsz mindörökkön az enyém. Iszonyúan tudatosul bennem az az érzés, hogy nem jutok el hozzád sohasem, mert elutasítasz engem, pedig tudom, hogy összetartozunk és egymásért létezünk. Vágyok rád, kérlek, ne dobj el magadtól! Nem látom a végső kaput hozzád, és szerelmem viszonzatlan marad. Nagyon félek, és megőrjít a kínzó vágy. Az életért könyörgök, pedig én eddig nem is léteztem igazán. Szomorúság tölt el, mindent elhomályosítva, mert látom, ahogy egy testvérkém beléd hatol, és te elnyeled misztikus rejtekébe testednek. Nem én leszek a végső csoda, mert nem jutok el hozzád oda. Mindennél fontosabbat teremtesz magadból, mert élet válik életből. De nem én leszek az, akivel ezt megvalósítod. Sorsom próbatételét elbuktam ugyan, de egy gondolat mégis megnyugtat, az, hogy álmaim eszményképe beteljesítette a sorsát, és a tökéletes női sejtből egy utód teste fakad. Csendben elhalványul a tudatom, mert vége van kicsiny létezésemnek. Miközben utoljára vágyón rád tekintek, testemben az erő nullára csökken, és mindörökre megpihenek.
Hetedik ösvény
Egymásra pillantunk, és sugárzó öröm tölti el minden porcikánk. Nekem nincs nálad fontosabb ember a világon, és jelentőségem számodra is olyan érték, amit a sírig őrzöl majd. Elkísérsz a végső alkonyomig, én pedig látom a te színes kavalkádú hajnalod. Belőlem keltél ki, és utamat futod tovább, el a jövő ismeretlen messzeségébe, ahová talán nem mehetek majd veled. Átadom a stafétabotot, hogy fuss bátran, és ne riadj vissza a messzeségtől! Vigyázó szemem rajtad tartom mindvégig, és bármikor visszafordulhatsz erőt adó ölelésemért. Szívünk egykor szinkronban dobbant, és helyetted is vettem magamhoz a tápláló étkeket. Lélegzetem kettőnket üdített, és tudnod kell, hogy akkor is óvtalak, amikor még sohasem láthattam kedves arcodat. Mikor elsőnek megpillantottalak, földöntúli érzés dobbantotta meg anyai szívemet, mert a legcsodálatosabb dolgot tettem, amit emberi elme el tud képzelni, egy életet hoztam a világra. Testem volt a kapud, anyaméhem otthonod, és azért léteztem, hogy te is valóvá válhass. Szoríts magadhoz drága gyermekem! Anyai csókom tiszta fényű szeretet, és a síron túl is vigyázok majd rád, ha azt kell mondanom: – Ég veled! – Bölcsességem neked nyújtom, mert tanácsért bármikor jöhetsz hozzám, és édesanyád szemében a választ úgyis megleled. Megtanulod majd, hogy a szerelem útvesztőjén miként találd meg a helyes utat, mert a szeretetre irányuló tanításom neked tiszta példát mutat. A fényed vagyok, és te a látvány, és ketten együtt vagyunk a szeretetet lefestő művészi alkotás. Büszke vagyok rád, mert kicsit te én is vagyok egyben, és soha ne felejtsd el, hogy létünk örökké a másikért felel!
Nyolcadik ösvény
Bölcsességem átadom neked, utat mutat minden tettem, amely számodra a legigazabb szó, tanítód vagyok és vigyázó óriásod mindörökre. Azért kellett léteznem, hogy megteremtselek téged, és igaz embert faragjak belőled. Gondod viselése szeretetteljes örömet okozott nekem, és most ugyanarra néz egymás tükörpárjaként büszke tekintetünk. Belőlem keltél ki és utam futod tova. Atyai szavam olykor megfedd téged gyermekem, de tudnod kell, hogy mindez teérted szól, és hamisra nem nevel. Te vagy a gyermekem, és mi ketten vagyunk a homo sapiens, a csodálatos lény, aki meghódítja a világot és megzabolázza a természet erőit. Remélem, többre viszed még nálam is, és hallgasd meg szerető, atyai óhajom: Légy te a csodálatos világ, és a mindenség legyen otthonod. Ha én nem leszek már, akkor te leszel az ösvény, amit helyettem jársz el a végeláthatatlanban. Szeretlek kedves utódom, atyai ölelésem mindig rád vár.
Kilencedik ösvény
A mindenséget betöltő, legfelsőbb fény vagyok, aki a szikráját adja a végtelenbe elnyúló világnak. Megteremtettem ősi egységként önmagamat, hogy valóvá tehessem, amit fantáziám helyesnek vélt. A legigazabb szavak hagyták el a csodatévő számat, és a szeretet volt az, amiről szóltak gondolataim, majd valósággá tették önmagukat általam. Két titkos ösvény keletkezett akaratomból, hogy próbaként szolgáljanak drága gyermekeimnek. Van, aki a boldogság virágos útját választja, és eljut a lélek legbelsőbb titkaihoz, és van, akit a gonosz árnyak vezetnek egy rémisztő ellensúlyként létező valóságba, egy rút és kegyetlen utazást végigjárva. A világ így szent és tisztán jó lett, de ugyanakkor iszonyú, és mindenki elé próbákat állító rendszer, mely változatosságában tökéletes. A szeretet nincs félelem és gyűlölet nélkül, a fogalom értelmét veszítené, ha ellentéte nem létezne. Létrehoztam a világnak kifordított tükörképem, hogy megbecsüljék teremtményeim a valóság értékeit a tapasztalás mérlegén. Gyermekeim egy része igaz szívű, ám némelyik haszontalan, rideg és kegyetlen. Mindannyian belőlem származnak, bármikor is születnek, vagy bármi sorsot követnek életük alatt. Változatosságuk lélekemelően gyönyörködtet, és magamhoz fogadom őket, ha lejár az elrendelt idejük. Szeretek mindenkit, mert magamat látom bennük. Ők a végtelen változatainak, aprócska, de tökéletes és teljesen önálló szeletei. Mindegyik az én titkos gondolatom és álmodó érzésem, melyek a szívemből pattantak ki, és bennük létrejövő tapasztalataimként térnek vissza hozzám. A férfi a rendíthetetlen szikla, aki nem retten az akadálytól, és a nő, aki lágy, hűsítő patak. Körbeöleli és cirógatja társát, vagy a jó meder felé tereli párja és saját sorsát. Én csak azt kívánom, hogy szeressék egymást, mert összetartás és megbecsülés nélkül az élet értéktelen. Tanácsaim megrengetik a valóság minden porcikáját, és eljutnak lelkük mélyére:
– Biztos kézzel tartsd öledben, akit szeretsz! Suttogd fülébe azt, hogy szükséged van rá! Állj ki érte jóban és rosszban, és mindig tiszteld úgy, akárcsak önmagadat, és ha lehet még annál is jobban szeresd! Legyen paradicsomi gyümölcsötök a belőletek fejlődő gyermek, akiben ötvözhetitek mindazt, akik belül vagytok. Utatok végén tárt karokkal várok rátok, és mutatom nektek, hogy üljetek le mellém! Elmondom azt, ami a szívembe lakozik. Tudjátok meg, hogy rajongok értetek emberek, mert mindannyian egy piciny csoda vagytok, akik a legnagyszerűbb gondolataim és szívem legboldogabb rezdülései.
Tizedik ösvény
Vágyakozva feléd nyúlok, te mindennek értelmet adó, örök szeretet. Vágyom rád, mert szeretni a legcsodálatosabb dolog a világmindenségben. Szerelmes vagyok a feleségembe, mert ő nekem az abszolút létezés, és a mennyei boldogság, mi kitölti és magasba emeli a lelkem. Mindezeken túl még szerelmes vagyok az igaz szerelembe is. Kerestem őt a mindenségen át, leküzdve bármi akadályt, mert magamból valónak éreztem őt, és ez adott nekem misztikus elszántságot és földöntúli energiát. Bárki lehetett volna szenvedélyem tárgya, de nem volt nála alkalmasabb ihlető múzsa a kolosszális világegyetemben. Tudtam, hogy eljön majd az a pillanat, hogy egyé váljak vele, de nagyon sokszor kellett megszületnem ezért a célért. Mindez azonban mégis megérte. Vadállat voltam egykor, és a nyomdokában jártam, de nem akadtam rá, kutathattam őt bárhogy is. Vártam rá, mint egy ősöreg fa, ki terebélyes koronájával fejet hajtva tiszteleg választottja előtt. Egy törékeny virágként létezve illatfelhőimet küldtem neki üzenetül. Nem érkezett szívemet nyugtató válasz, és éjjelre elhervadtam magányomban, mert ő nem lehetett az enyém. Keresztülvágtam az univerzumon, mint egy kolosszális bolygó, követve az ő útjának teret hasító köreit, de nem teljesülhetett be végtelen szerelmünk, mert a gravitáció ősereje nem engedhette, hogy találkozzunk egymással. Engem a keresés éltetett, és energiám a vágy volt, ő pedig várt rám, pedig sohasem látott. Összefonódtunk, mint az apró kvantumrészecskék, kiknek rejtelmes kapcsolata ezer fényévet is átkarol. Hiszen nem léteznek ők egymás nélkül, még ha galaxisok tömkelege választja is el pozíciójukat a másiktól. És végül embernek kellett lennem, hogy halandó szívem érte dobbanhasson, és miatta növesztettem gondolkodó agyamat, és megalkottam sugárzó lelkemet, hogy odamozgatva gigantikus hús-testem karjaimba zárhassam tiszta szívű szeretettel. Megcsókoljam úgy, ahogy még nem csókolta meg senki sem. Ajkunk összeforr, és átölelve egymást megállítjuk az időt, melynek eredményeképpen miénk lesz az egész világ, és eljön a végtelen pillanat számunkra. Mindig erre vágytunk a múltban, mert a szívünket alkotó kvantumrészecskék között ott van az a kettő, aki öröktől fogva összefonódott.
Feleségem, Kedvesem, Életem. Ő az, akiért megszülettem erre a valóságra. Ránézek most, amikor e sorokat írom, és boldogság tölti el a lelkem. Rámosolygok, és tudom azt, és ő is tudja, hogy mi öröktől fogva összetartoztunk.
Tizenegyedik ösvény
Eljön az a nap, amit nem kerülhet el a sorsunk, ami felé tart minden létösvényünk. Van, aki retteg tőle, és van, aki harmóniában és elfogadón készül rá. Az alkony után van egy kapu, amelyen mindenkinek át kell lépnie. El kell hagyni az élet zord eseményeit, és a magasabb rezgés egy különleges világa vár ránk ott. Vajon ki és mi fogad bennünket odaát? Bűnhődés tetteinkért, vagy a végtelen szeretet magával ragadó ölelésére számíthatunk ott? Tudom, ha szerelmem magamra hagy egykor, vagy én távozok el korábban erről a földi világról, akkor ott fogjuk várni egymást, hogy szerelmünk sugárzó tánca összeszövődjön mindörökre. A lét szent Forrása az, ami mindennek értelmet ad, és az maga a legtisztább szeretet. Övé a teremtés, és övé a vigasz, mely a sok földi kín és próbatétel után nyugalmat és boldogságot juttat a mindent kibíró, kitartó lelkünknek. Feleségem, csodálatos Lénám és én tudjuk jól, hogy a Mennyország csodás kertjében van egy nagyszerű fa, ami örök időktől fogva ott áll. Fel fogjuk ismerni, mert színpompás leveleire a mi sorsunk története van felírva. Ott várunk majd egymásra, és egy időn túli történetünk kezdődik el ezen a szent helyen, ahol a szerelmünk végső és végtelen meséje lesz felírva a fa koronájának legfelső levelére. Isten pedig boldog, öröm tölti el varázslatos lelkét, hogy a beteljesült szerelmünk bizonyítja az ő legfőbb tanítását:
– Szeress és légy tiszta szívű, mert ez ad értelmet a létnek! Ennek az elképesztő világnak a teremtése és a legnagyobb tanítómesterünk eszenciájának varázsa a Szeretet Istenétől származik, aki tudja, hogy az igaz szerelem a síron túl is tart!
Tizenkettedik ösvény
Csodálatos szerelmemmel, szívem szép Lénájával örökre összefonódott egymásra vágyódó lelkünk. A szent kapun túl a fényben mi is kis szikrákká változunk, ami erősíti a szeretet mindent megmozgató őserejét. A vágyakozó keresés szépségében felülmúlhatatlan, ezért egy végtelennyi pillanat után, eszenciánk ismét útra kel a fizikai világ küzdelmes próbájának szövevényes ösvényén, hogy újból és végtelenszer megtalálja a másikat. Apró kvantumrészecskék válnak ki belsőnkből, és egyé vált énünk ismét végigjárja a vágyakozó kutatás gyönyörű útvonalait. Varázslat ez talán? Hol vagy drága szerelmem? Hiányod úgy fáj! De itt vagy nekem belül, és nem számít hova születtél, mert megtalállak végül. Tünékeny illúzió a létem, bár mindennél apróbb vagyok, mégis oly gigász. Mindenütt létezem, vagy csupán ott, ahol látsz.
Feleségemnek, kedves Helénámnak ajánlom, az igaz szerelem nevében.