Linktár

Ragyogó járda

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/6 számában.

A főváros nyüzsgése valamiért nem ragad rám. Annyira sem érdekel, hogy meglepődjem vagy csodálkozzam rajta. Emberek tolonganak a zebra előtt, dühösen bámulják a lámpán a pirosat miközben közéjük lépek. A kétsávos úton haladó járművek majdnem összeérnek. A lámpa zöldre vált. Autók messzire kígyózó sorai között megyek át a zebrán. Igyekeznem kell, mert villog a lámpa, gyorsan pirosra vált a zöld. Egy autó dudál. Nem nézek hátra, már a járdán a lábam és előttem téglalap alakú parkosított tér. Kiválasztok egy üres padot, letelepszem rá.

Körös-körül párok ülnek, előttük rohangáló gyerekek. Egyik szipog, alul maradt a parkban tartott futóversenyben. Arrébb idősebbek ülnek csendben, akik csak élvezni akarják az őszi nap melegét. Amott középiskolás kamaszok az újra találkozás örömében fürödnek.

Hátradőlök. A pad támláján széttárom a karomat és felnézek az égre. Az elmúló nap minden zaja felfelé száll, velem együtt.

A kora reggeli járattal érkeztem.

Elfoglaltam a szobám és elmentem a közeli étterembe – délidőben olyan volt, akár a felbolydult méhkas. Rendeltem, csorbalevest és vargabélest áfonyalekvárral. Evés közben néztem az idegen arcokat, hogyan pusztítják a gombapaprikásaikat nokedlival, fatányérokról a kicsontozott csirkecombokat, nyakas sertéskarajokat, de a gondolataim egészen máshol jártak. Például azon, hogy ezek az emberek nem tudják mennyi mindent passzolnak el éppen most, csak esznek.

Rendeztem a számlát, kiléptem az étteremből, de a hangulata, mint a méhkas nyüzsgő döge utánam jött. Zavarja a nyugalmamat, miközben ülök a padon, és a fehérre meszelt felhőket nézem az égen. Az idő kellemes. Az előttem álló estére gondolok, az előadásra, amire kollegáimmal érkeztünk. Még sosem jártam ebben a városban, sőt ebben az országban sem. Sőt, ha jól meggondolom, soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy egyszer ide jövök, és itt fogok ülni ezen a padon. Egyetlen ismerős sincs a parkban az emberek között. Az utakon több sávban rohanó autókban és buszokban.

Teljesen egyedül vagyok.
Csupa kék az ég.

Annyi szín létezik, de felettem az egész látóhatár kék és óriási. Nincs eleje, vége. Mint egy hatalmas néma folyó, a világ folyója, aminek ma jó a kedve, vagy a legnagyobb úszómedencéje, ásító tengere, vagy még a tengernél is nagyobb, az óceánja. Ettől nagyobbat nem tudok mondani, mert nem ismerek ilyet. De ez itt felettem még az óceánt is lekörözi.

Minél messzebbre próbálok nézni annál jobban tágul, növekszik felfelé és széjjel. Én pedig egyre kisebbé és jelentéktelenebbé válok. Amilyen óriás ő, én olyan apró. Végül eljön az a pillanat amikor megérzem, egyedül vagyok. Teljesen egyedül. A szívem zavarosan ver. Próbál ellenkezni, de hiába. Képzeletemben ez az óriás rám zuhan. Felgyorsul a pulzusom, felszökik a lázam. Ugyan mit tehetnék ellene? Idegesen nyelek egyet. Körülnéznek. Mindent rendben találok. Nem látok semmi valótlant. Lassan kezdek visszaérkezni újra önmagamba.

Az élmény eltűnik.

A tekintetemet a rohanó autókra és buszokra emelem. Az embereket nézem és nem szólok hozzájuk semmit. Úgysem hinnék el, hogy ők is egyedül vannak.

Erre gondolok, mikor felállok a padról, és a megbeszélt találkozóra indulok.
Újra normális ez a nap, még a járda is ragyog.