Múzeum Park

Szépirodalom / Novellák (510 katt) Xenothep
  2023.05.21.

A kutya fémből volt, erre világosan emlékszek. Vasból, vagy inkább bronzból; azért vettem csak észre, mert láttam az árnyékát.

Mikor kifulladva nekitámaszkodtam a szobor 2 méter magas betontalapzatának, egy darabig lehunyt szemmel álltam ott zihálva a jeges szélben. Azt hittem, múló rosszullét, aztán lassan remegni kezdtem, egyre erősödő rohamokban tört rám a gyengeség, végül kénytelen voltam a hátamat a falnak támasztani. Lábaim kicsúsztak alólam, én pedig a földre roskadtam, és utáltam minden nyomorúságos másodpercét létemnek, bár semmi felől nem lehettem biztos most sem.

Az eső térített magamhoz.

A szél gyengült, de így elázva csak még rosszabb lett. Szédelegve próbáltam talpra kecmeregni, különös szorongás lett rajtam úrrá. Hová tűnt mindenki?... Mikor elindultam a szokásos esti futásom első körére, még nyüzsögtek errefelé az emberek. Létezik, hogy a rossz idő mindenkit a házaik biztonságos melegébe űzött, és csak én vagyok itt egyedül?

A parknak ez a része távol esett a lakott területektől, elhanyagoltabbnak is tűnt, a sétány megrepedezett, a fák ős öregnek tűntek, de talán mindezt csak a világítás hiánya okozta. A lámpák. Nem világítottak a lámpák. Ideje lett volna elindulni, a hely is nyomasztott, és nem akartam még ennél is jobban elázni. Valami már percek óta zavart, valami, amitől a gyomromban ideges remegéssel tört fel a félelem, szívem pedig egyre hevesebben vert. Előttem a repedezett, víztől sötétlő betonon egy árnyék lapult. Mikor észrevettem, azon tűnődtem egy pillanatig, hogy hogy nem szúrt szemet azonnal. Minden abnormitása ellenére a formája elég közönségesnek tűnt. Egy hasaló kutya.

Már majdnem teljesen besötétedett, a közvilágítás nem üzemelt, sehol nem láttam mesterséges fényt, mégis itt volt az árnyék. Kicsit elnyúlt, a torzítás alakjából arra gondoltam, a fölöttem lévő szoboré lehet. Lassan kiegyenesedtem és megfordultam. Csak egy nyomasztóan fölém tornyosuló, sötét tömböt láttam az ólomnehéz ég háttere előtt, képtelen voltam bármilyen felismerhető formát felfedezni rajta. Két hete minden este átkocogtam a Múzeum Parkon, mindig más ösvényt választva, de soha nem láttam ekkora műemléket.

Már csak egyetlen vágyam volt.

Hazamenni innen a fenébe, az idő nem alkalmas ma a sportolásra. Különben is azért indultam el futni, hogy az egész napos feszültséget levezessem, ehhez képest itt állok bőrig ázva és minden vagyok, csak nyugodt nem. Elfordultam a szobortól azon töprengve, hogy visszafelé induljak, amerről jöttem, vagy menjek tovább az eredeti irányba. A sötét mindenfelé egyforma volt, a hideg szélben minden mozgás fenyegetőnek hatott, a bokrok és fák surrogtak, fölöttem a súlyos égbolt egyhangú szürkesége csak. Sóhajtottam, próbáltam általános dolgokat eszembe idézni, úrrá lenni különös, ok nélküli idegességemen. Igen, kissé talán sokat dolgoztam mostanában. Talán kissé kimerült vagyok. Jót tenne egy forró tea. Egy forró fürdő után persze. Aztán valami nagyon unalmas tévé műsor, amin el tudok aludni és holnapra az egész szürreális érzést kialudnám és frissen, energiával feltöltődve indulhatnék a munkahelyemre.

Közben lassan kocogni kezdtem, mégiscsak az eredeti irányt tartva. Elvégre ez csak egy park a város kellős közepén, előbb-utóbb ki kell, hogy jussak valamelyik szélén. Arcomon csurgott végig a hideg eső, légzésem gyorsult, izmaim átmelegedtek ismét, gyorsabb ütemre váltottam. Talán száz méter után hirtelen teljes bizonyossággal éreztem, hogy jön mögöttem valami.

- Mekkora marhaság... - mormoltam magamnak. Nem lassítottam, nem fordultam meg, csak futottam tovább figyelve, hogy egyenletesen lélegezzek. Sportcipőim minden alkalommal vízbe toccsantak, az egész sétányon állt már a víz. Nyilván ez valami mélyebben fekvő terület. Bár ennyi vízre az úton nem találtam hirtelen magyarázatot. Az igaz, szakad az eső, mintha dézsából öntenék, a fák koronái már átáztak, mi mást is várhatnék?

Most már hallottam is.

Nem igazán hang volt, talán csak egy benyomás, hogy mintha hallanám, de felismerhető ritmus volt, egy kettőnél több lábú élőlény vágtája mögöttem. Az adrenalin szétömlött ereimben, felfrissültem, a sötétség is kivilágosodott szinte, én pedig most már rohantam. Közönséges csütörtök van, közönséges városi parkban futom közönséges esti körömet, egy közönséges élet színfalai előtt, ugyan mi rendkívüli lenne ebben a sötét, vizes estében?

Hirtelen a sétány egy kis térbe torkollott, egy kis tisztásba, melynek közepén hófehér szökőkút körvonalai sejlettek fel. Majdnem nekirohantam, amint jobbról próbáltam kerülni, bal karom a kőhöz horzsolódott. Erre a helyre sem emlékeztem. A parkban voltak pihenők, sétányok, diszkréten elhelyezett szemét gyűjtők, valahol a közepén egy parányi mesterséges tó, néhány szobor, de szökőkútra nem emlékeztem. És nem kellene már hallanom a város zaját?... Úgy ítéltem meg, hogy futottam annyit, hogy valamelyik széléhez közel járjak, itt már fényt kellene látnom, az autók forgalmát hallanom és egyáltalán a civilizáció bármilyen jelét észlelnem.

Ám csak az a rusnya érzés maradt, hogy fut mögöttem valami.

Az érzés mostanra bizonyossággá vált, kétely mardosott. Az ésszerűség azt súgta, az égvilágon semmi nincs mögöttem, csak túl sok az ismeretlen zaj az esőben, amit nem tudok beazonosítani. Másfelől ott volt a tudat, hogy felismertem a ritmust és az vágta hangja volt. Amint ismét egy nagyobb, füves tisztásra értem, lelassítottam, megálltam és megfordultam. Nézzünk hát szembe a problémával! Felnőtt ember vagyok, racionális gondolatokkal, nem futkározhatok eszem vesztve egy dolog elől, ami nincs ott; az azt feltételezné, hogy már nem vagyok normális. Megtöröltem arcomat és lihegve bámultam vissza a sűrűbb fák közt elvesző sétányra. Tíz másodperc után felismertem, hogy éppen most cselekszek ésszerűtlenül. Tudom, hogy semmi nem jöhet mögöttem, akkor mire várok?

Ekkor újra hallottam.

Fémes dobogás, aztán csattogás, nyilván akkor ért a szökőkúthoz és a sétány puha, apró zúzalékját ott a rideg márvány váltotta fel. Majd ismét dobogás, egyre erősödő, még egy pár másodperc és kirobban a fák közül, mindjárt meglátom, ott, ott!...

Nem vártam meg, egyszerűen képtelen voltam józanul végig gondolni bármit is, csak megperdültem és rohanni kezdtem. Nem tudom, mikor térhettem le az ösvényről, néha bokrok karmolták arcomat, néha a füvön csúsztam hatalmasat és végtelennek tűnt ez a rohanás a pánik hideg szorításában. Mindig mindenhol hallottam, ahogy mögöttem vágtat, nem lélegzett, nem adott ki felismerhető emberi, vagy állati hangot, csak fémmancsainak dobogását hallottam folyamatosan. A fény felé törtem, már láttam a fényt, előttem volt, egyre növekedett, néha átvillant a fák törzse közt is, aztán hallottam egy dudaszót, de különös módon ez nem csillapított le. Hamisan szólt, valószínűtlenül, mintha az lenne lidércnyomás és nem a fémes csattogás mögöttem.

Már láttam a kaput, ahol a fény kezdődött, bár szívem őrülten vert, szemeim előtt színes karikák táncoltak, tüdőm szúrt, én még inkább gyorsítottam. Nem tudom, miért voltam biztos benne, hogy oda nem jön utánam, úgy gondoltam, reméltem, remélnem kellett, hogy nem teheti, hogy van egy szabály, hogy rá is vonatkozik valamiféle törvény; aztán az utolsó pár méteren üvölteni kezdtem, teljes bizonyossággal afelől, hogy a kapu becsukódik előttem és hatalmasat vetődtem előre.

Egy hajléktalan üldögélt a park melletti buszmegálló viszonylag szélvédett várójában a padon. Végignézte, amint felkászálódok az úttestről, aztán, mikor tekintetünk találkozott, ő visszariadt.

- Komolyan, ember, úgy néz ki, mint aki a Sátán kutyáját látta!

Visszanéztem a park bejárata felé, túl a kapun, ahol csak a sötétség volt, semmi más. Se kutya, se vágta hangja, se semmi nem evilági dolog. Beléptem a váró teteje alá és kimerülten roskadtam le az öreg mellé.

- Ez csak egy terápia... - magyarázkodtam, bár nem tudom miért. - A trénerem javasolta.
- Üvöltözve rohangálni ki-be a parkba?...
Hátra intettem.
- Volt már olyan érzése, hogy van odabent valami... nem normális?
Vállat vont, fürkészően nézett az arcomba, aztán azt felelte:
- Most már nincs.

Nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy ugratni próbál. Elköszöntem, aztán próbáltam rájönni, hol is vagyok. Kis vizsgálódás után rájöttem, hogy ez a déli negyed, az otthonom pedig a túloldalon van, a park másik oldalán. Megkerülni egy órába is beletelne.

Odasétáltam a park bejáratához és a sötétbe néztem. Vajon ott van? Vagy csak itt a fejemben?

Lassan bekocogtam a kapun.

Előző oldal Xenothep